A művészet történetében a politikai hatalom többször is beleavatkozott a művészeti élet alakulásába. Ennek egyik legjellemzőbb és legszélsőségesebb példája a szocreálnak nevezett, az 1950-es években mesterségesen kialakított „művészeti irányzat”. A magyar művészet történetében ebben az időszakban jutott a legdrasztikusabban érvényre a hivatalos politikai vezetés művészeteszménye: a művészeti élet diktatórikussá, bürokratikussá vált, évtizedekre megbénítva a szabad művészi gondolatok és alkotások közönség elé kerülését. Az 1947-ben még egzisztáló progresszív tendenciák hosszú időre illegalitásba kényszerültek, s ezzel megszakadt a művészeti fejlődés természetes folyamata.

Szocreál délibáb

1949-ben látott napvilágot a Magyar Népköztársaság új Alkotmánya, amelyben a VIII. fejezet 53. §-a nyíltan megfogalmazza, egyszersmind törvénybe iktatja a kultúrpolitika irányelveit: „A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja a dolgozó nép ügyét szolgáló tudományos munkát, valamint a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet, s minden rendelkezésére álló eszközzel elősegíti a néphez hű értelmiség kifejlődését.” ¹

Hazánkban a szocreál 1949 és 1953 között, a Rákosi-rendszer személyi kultuszának időszakában jutott kizárólagos érvényre. Alkotói között találunk olyanokat is, akik 1949 előtt a progresszív művészet képviselői voltak, mint például Bán Béla, aki 1949 és 1956 között a Képzőművészeti Főiskola tanára lett, és politikai (baloldali) meggyőződése miatt eleinte a szocreál festészet elkötelezett híve volt. 1956 elején azonban újra visszatért a nonfiguratív ábrázoláshoz, majd az év novemberében Párizsba, onnan Argentínába utazott, végül haláláig a tel-avivi Képzőművészeti Főiskola tanáraként dolgozott. De az Európai Iskola számos más kiállító művésze is a szocreál szolgálatába állt, például az iparművészeti területért felelős Schubert Ernő, az anatómiai tankönyvével világhírnévre szert tevő Barcsay Jenő. Martyn Ferenc egész életében festett absztrakt képei mellett figuratív műveket is, így a szocreál idején is készített realista kompozíciókat (pl. Rákóczi-festménysorozat, 1950).

Kontraszty László életművében szintén két absztrakt periódus közé ékelődik egy figuratív korszak. A már a negyvenes évek elején konstruktív szerkezetekkel komponáló, majd az évtized közepére a geometriai absztrakció lírai vonulatát képviselő festészete 1949-ben visszatért egy oldottabb látványfestészethez, illetve az ötvenes évek folyamán a korszak politikai és művészeti diktatúrájának nyomása „realista” alkotások sorát eredményezte. Naplójából kiderül, hogy 1951-ben még ő is hitt abban, hogy a „művészeti fejlődés”, a „társadalmi összefüggések” megértésének alapköve a valóság ábrázolása. „A festékből szín lesz, aztán pedig valóság: fű, fa, hús, ember, társadalmi összefüggések. Ez a varázslat az igazi művészet. […] Semmivel se jobb a valóság formáinak önkényes megváltoztatása a teljesen szabad formajátéknál, ami végeredményben nem deformálja a valóságot és benne az embert.”

1952-ben többek között téglagyári munkásokat ábrázoló képeket is festett, előkészületként lelkiismeretesen rajzokat, vázlatokat készített a helyszínen. 1955-ben írt következő keserű sorai már jelzik „realizmusának” valódi okát. Már semmi sem maradt a reményekből és az illúziókból, amelyek a kötelezővé tett művészeti irányzatban a fejlődés szikráit láttatták megcsillanni. Részleges vállalásának oka ennél sokkal prózaibb: a megélhetésről van szó. „Úgy látom, újra fel kell adnom szabadságomat, hogy kis családom életét valahogy megmentsem. De azon – urak – nem változtathattok, hogy igazi művész vagyok, hogy álmaim vannak, igaz, tiszta látomásaim… Mindent meg fogok tenni ezentúl, hogy azt, ami nekem mindenem, tisztán megőrizzem, hogy igazán független legyek legalább gondolataimban, szemléletemben és ítéletemben a ti suta, erőszakos és korlátolt, cenzúrás művészetirányításotoktól. Ez lesz az elégtételem, ha arra kényszerülök, ami nekem a legfájóbb, ha meg kell némulnom. A testemet rabbá tehetitek, egyéb nem jut nektek, unottan turkáló bürokraták és kis szakmai akarnokok.” 2

A nemrég elhunyt Lossonczy Tamás korábban az Elvont Művészek Csoportjának tagja volt, vagyis a legradikálisabb nonfiguratív törekvések képviselője 1948-ig, majd maga is a középutas megoldást választva megpróbált megfelelni a szocreál követelményeknek. Ideológiai rendíthetetlenségének több felszólalásban is igyekezett nyomatékot adni. Ezek a megnyilatkozásai többnyire kimerülnek a szocreál virágnyelv metaforáiban és frázisaiban. Ekkor festett tematikailag is a szocreálba illeszthető munkáin még inkább érezhető a megfelelni akarás kényszeredettsége és a teljes átélés hiánya. Saját megfogalmazása szerint igyekezett ezen változtatni, hiszen még 1953-ban is így bírálja saját művészetét a kommunista ideológia szempontjai szerint: „Alkotói munkámban még sok komoly hiányosság van. Még nem hatolok eléggé a mélyére a társadalmi jelenségeknek. Még sok a tennivalóm a rajz tökéletesítésre, a tipikus ábrázolás terén, de szorgalmas munka és tanulás árán le fogom gyűrni a nehézségeket.” ³

A nem hivatalosok

A szocreálon kívüli művészek többféle nem hivatalos művészet- és egyben életstratégia közül választhattak 1949–1953 között. A nem hivatalos azt jelenti, hogy nem nyilvános. Azaz, hogy a művész vállalta, hogy nem kerül, illetve nem kerülhet nyilvánosság elé, amit alkot. Alapvetően azokról a művészekről van tehát szó, akiket nem találunk az 1950–55 között rendezett országos tárlatok kiállítói között. Azokról az alkotókról, akik képtelenek voltak „önkéntesen áttérni az illetékes szervek által pontosan körvonalazott szocialista realizmusra”, és belső emigrációba kényszerültek. Ezek az alkalmazkodni, behódolni nem akaró, nem képes művészek más megélhetést keresve vagy a szocreál elvárásokkal mit sem törődve folytatták már megkezdett életművüket vagy időlegesen abbahagyták az alkotást.

Így pl. Bene Géza, aki az 1949–56 közötti években teljesen visszavonultan, rajztanítás mellett festett. A rajztanári munka egyrészt biztosította számára a megélhetést, a megalkuvás nélküli, szabad művészi alkotás anyagi feltételeit. Másrészt, mivel dupla óraszámban tanított, alig jutott ideje a festésre. Zsebnaptárjának lapjain fennmaradt jegyzetei tanúsága szerint ez kényszerhelyzet volt számára, amely az alkotástól vonta el az időt. Néhány bejegyzését idézem, amelyekben emiatt panaszkodik.

„1954. december 31. Csak kínlódok a tanítással, mert bizony már nagyon fáraszt engem. Festeni, festeni szeretnék nagyokat és sokat, de nem lehet mert bizony az élet nem könnyebbedik de nehezedik.”

„1956. január 16. hétfő Újra iskolába – tanítani kell! Ó de rettenetes! Újra belekezdtem a festésbe és már-már jobban belejönnék itt kell hagynom a festést. Ebbe bele lehet őrülni!”

„1956. április 19. csütörtök Rettenetes kínlódás az életem! Mert bizony ezt a kettős életet alig lehet kibírni!” „Ó, ha egyszer még az életben elég időm lehetne, hogy fessek – rajzoljak – csak az lenne részemre az igazi boldogság!”

Minden szabadidejét művészetének szentelte. Bár jóformán csak a szünidőben festhetett, vagy még akkor sem. De Bene Géza szeretett, ahogy ő nevezte, a „romlatlan szemű” kisgyermekekkel foglalkozni. Növendékei lelkesedtek érte, nagyszerű pedagógus volt. 1948 és 1957 között semmiféle nyilvános szereplésen nem vett részt műveivel, de 1949-ben tanítványai munkáiból – hazánkban elsőként – nagy sikerű gyermekrajz-kiállítást rendezett a Békásmegyeri Általános Iskolában.

A negyvenes évek végén kezdődik és az ötvenes években teljesedik ki Bene festészetében a látványelemek felnagyítása, felfokozása, szürreális átírása. Mivel nem volt ideje a festésre, főként ezért is tussal, akvarellel alkotott. Ugyan régebben is kedvelte és virtuóza is volt az akvarelltechnikáknak, de épp a negyvenes évek második felében találkozhatunk egyre több olajkompozícióval életművében. Így a vízfestékhez való visszatérés minden bizonnyal összefügg azzal, hogy ezek a technikai megoldások gyorsabb komponálást tettek lehetővé. Ekkor készült tus-akvarell kompozícióin a folt mellett a határozott kontúrvonal képépítő szerepe figyelhető meg. Apró, tenyérnyi méretű kompozíciós vázlatokat is készített, grafittal, színes ceruzával. Ezek nagyméretű olajképek tervei, amelyek sokszor csak tervek maradtak, néhány esetben azonban megvalósulhattak.

A belső emigráció másik jellegzetes példája Gyarmathy Tihamér, aki az ötvenes években a MÁV-nál vállalt állást, hogy családjáról gondoskodni tudjon. A társak közül néhányan hasonló sorsra jutottak, Korniss Dezső a bábszínházban bábukat festett, Bálint Endre plakátokat tervezett, így tudták művészi függetlenségüket biztosítani. Gyarmathy húsz éven keresztül végezte a szellemétől idegen fizikai, majd hivatalnoki munkát, hogy hétvégeken élhessen hivatásának, a festészetnek. Kezdetben, a MÁV Konzumban fizikai állományban dolgozott, majd később elfogadták felsőfokú végzettségéről szóló igazolásait, ekkor került műszaki állományba. A Kállai Ernő köré szerveződő művészekből 1947-ben alakult Elvont Művészet Magyarországi Csoportjának tagja volt ő is, akárcsak Lossonczy. Kállai Ernő A természet rejtett arca (1947) című tanulmányában kifejtett gondolatok inspirálták Gyarmathyt munkájában. A belső emigráció Gyarmathy számára egészen az 1957-es Tavaszi Tárlatig tartott, ekkor jelentkezett újra képeivel a nyilvánosság előtt.

A műkritikus Kállai Ernő negyvenes évek végi elhallgattatása és sorstragédiája szintén a korszak jellemző történetei közé tartozik. Kállai 1948-ban még a korszak legnagyobb jelentőségű összefoglaló kiállítását szervezte és rendezte a Nemzeti Szalonban A magyar képzőművészet újabb irányai címmel. Ebben az időben esztétikát tanított a Magyar Iparművészeti Főiskolán, de a Képzőművészeti Szaktanács újkonzervatív nézetei ellen való felszólalása miatt 1948-ban megfosztották a katedrától. ⁴ Ettől kezdve a Külügyminisztérium számára készített fordításokból élt. Tervezett könyveit nem tudta befejezni, 1954-ben bekövetkezett tragikus halála előtt kényszerű passzivitásba vonult, sokat betegeskedett, és az alkoholban keresett menedéket.

Anna Margit, aki szintén az Európai Iskola tagja volt, nem hagyta teljesen abba a festést, de alig készített pár képet a szocreál idején. Különböző kézműves és iparos munkákból próbált pénzt előteremteni. Tizenkét éven át élt gombfestésből, dolgozott Barta Éva kerámiaműhelyében. Megkereste azokat, akiknél még a háború előtt vállalt munkát, és meg is találta a lámpaernyőst, valamint azt a vásárost, akinek kendőket festett. Így vall ezekről az időkről: „1948 után, amikor megszűntettek bennünket (mármint az Európai Iskolát – megjegyzés tőlem, Sz. J.) miért döcögött a munkásságom? Nem maradt abba, csak úgy megbotlottam az életben. Kiábrándultam. Jött a szocreál, amit soha egy percig nem akartam csinálni és később aztán meg is óhajtottak büntetni azzal, hogy húsz évig nem állíthattam ki. Nem kaptam kiállítást.”⁵

Akadtak művészek, akik időlegesen abbahagyták az alkotást. Így Fekete Nagy Béla, aki baloldali meggyőződése ellenére is ellentétbe került a kommunista kultúrpolitikával, és 1949-től egészen 1964-ig felhagyott a képzőművészeti tevékenységgel, mérnökként dolgozott. 1964-től, nyugdíjazásától kezdett újra alkotni. Hasonlóan alakult Vaszkó Erzsébet művészi sorsa is. Vaszkó rövid ideig az Európai Iskola tagja volt. 1949-et követően ő sem lépett a nyilvánosság elé egészen a hatvanas évek elejéig. Az ötvenes években az Ipartervnél dolgozott grafikusként. Nem festett. 1964-ben a Csók István Galériában volt hosszú szünet után az első önálló tárlata.

Kettős könyvelők

Egy olyan korszakban, ahol a politikai hatalom „alattvalóit” az élet minden területén ellenőrizni akarta, és aktív szolgálatra kényszerítette, ott valóban politikai ellenállásként értékelhető az alkotással való időleges vagy végleges felhagyás, de a hivatalos elvárásokat figyelmen kívül hagyó alkotói attitűd mellett az ún. kettős könyvelés, azaz a „hivatalos” és „illegális” művek párhuzamos készítése is.

Ennek illusztrálására két szobrászati példát említek, hiszen a szobrászat mindig is az adott politikai érának leginkább kiszolgáltatott műfaj volt. Különösen igaz ez a szocreál időszakában, ahol a köztéri szobrokhoz és az egyéb állami megrendelésekhez egy áldemokratikus pályázati rendszert találtak ki. A meghívásos pályázaton kötelezően elvárt volt, hogy a meghívott, azaz inkább kijelölt művészek részt vegyenek. Ezt nem volt ajánlatos visszautasítani. Általában senki nem is tette.

Vilt Tibor 1945 után részt vett az Európai Iskola munkájában, s ekkori műveinek egész sora jelzi, hogy elérkezett pályája első virágkorához (Gyermekfej háború után, 1946). Az ötvenes évek bizonyos értelemben törést jelentett működésében. Részt vett a korszak hivatalos művészeti életében, pl. 1949-ben pályaművet készített a Sztálin-emlékműhöz (ez ugyanaz a Sztálin-emlékmű, amely 1951-ben került felállításra a Felvonulási téren, Mikus Sándor keze által) –, de ugyancsak 1949-ben műterme rejtekében megalkotta a Ketrec című plasztikát is. 1950-ben készített egy realista fogalmazású leányportrét (Leányfej), vele párhuzamosan az Anatómia címet viselő fejet mintázta. 1951-ben ugyancsak hivatalos megrendelésre elkészítette a Honvédelmi Minisztérium homlokzatának szoborcsoportját (bronz, elbontották). 1955-ben megnyerte a tiszalöki erőműhöz 1954-ben kiírt pályázatot⁶ , és 1950–55 között rendszeresen részt vett az évenkénti országos seregszemléken rendszerint munkásportrékkal ⁷. Közben műtermében (a nyilvánosságtól elzárva) megrendítő hatású kisplasztikák és domborművek sorozatát készítette, többek között a Közönyt (1952). Ekkori művei ugyanúgy, mint az 56-os forradalom ihletésére született kompozíciók is, a 60-as évek közepén rendezett első kiállításáig csak plasztilinben, legfeljebb gipszben várták jobb sorsukat. ⁸

A másik szobrász Barta Lajos, akinek 1949-ben születtek első főművei, mint például a Hullámok vagy a Magasba törő forma című plasztikák. Ugyanebben az évben ő is beadta pályaművét a Sztálin-emlékműhöz. A következő években ő is részt vett az első két országos seregszemlén ⁹ , és hivatalos megrendeléseknek tett eleget, így készített néhány szocreálban fogant monumentális plasztikai művet is. 1950-ben hivatalos megbízásra készült a Háromalakos domborműve, amely didaktikusan ábrázolja a munkás-paraszt-értelmiség összefogást – szintén 1950-ben műterme magányában a Szuprematista emlékmű makettjét alkotta meg. 1951-ben Sportolókat ábrázoló reliefsort készített a Népstadion metróállomás pályázatára, amely díjnyertes lett. 1952–53 karakteres Rákosi-büsztöt mintázott – ugyanekkor műtermében absztrakt szoborterveket rajzolt (Idol I–II. 1952 k.).

Jakovits József viszont szobrászként sem állt be, még félig sem a hivatalos elvárások kötelékébe. Sőt a korszak politikájával nyíltan szembeszálló, azt merészen bíráló ironikus-gunyoros kritikai művei születtek ebben az időszakban (pl. Sztálin békegalambja, 1953–54; Rokkant béka, 1951).

Nem szabad ugyanakkor minden művészi kirekesztődés mögött politikai ellenállást feltételezni. Ugyanis sokszor a művészek (elsősorban baloldali meggyőződésüktől vezérelve) minden igyekezetük ellenére kerültek a hivatalos szervezeti kereteken kívülre. Különösen fontos ebből a szempontból a Képzőművészek Szövetsége sajátos tagfelvételi és kizárási eljárása. A művészeti szövetségek tagsága jogosítványt adott művészeti tevékenységek folytatására; ilyen tagság nélkül e tevékenység hivatalosan nem volt folytatható.

Sokszor a tagok sorából elutasított művészek értetlenül álltak a tény előtt, hogy saját művésztársaik, egykori barátaik hajtották végre felsőbb utasításra kizárásukat.

Gadányi Jenő az egyik példája ennek az előbb említett kirekesztődésnek. 1946–48 között az Iparművészeti Főiskola tanára volt, ahonnan jogtalanul eltávolították. 1948 után visszavonultan dolgozott. „Az úgy nevezett fordulat évében az Iparművészeti Főiskoláról kitettek, mint átkos nyugati formalistát. […] Hosszú huzavona után Békásmegyeren és Óbudán beosztást kaptam rajzoktatásra. Ez nem volt nekem való megoldás. Háromhónapi idegesség és gyötrődés után otthagytam az általános iskolát, és kértem főiskolai nyugdíjazásomat.

Mint nyugdíjas visszavonultan kezdtem egy új életet Békásmegyeren. Ezután […] A művészek közösségéből is kiutasítottak. A Képzőművészek Szövetségének tagja nem lehettem. Írásban közölték: Ez idő szerint nincs módjukban a Szövetség tagjai sorába felvenni. Társadalomból kitaszított, megbélyegzett művész lett belőlem. Mindezt a volt művészkollegáim és barátaim arcpirulás nélkül hajtották végre felsőbb utasításra. Ezek után megsemmisülésre voltam ítélve. Kiállításon való részvétel számomra lehetetlen volt. A képek értékelését rosszindulatú, kezdő festőkamaszokra bízták. Ezen a téren is reménytelen volt minden.” ¹⁰

Voltak, akik bekerültek a Szövetségbe, de ez a tagság komoly elvárásokat jelentett, és áldozatokat követelt. Itt ismét Lossonczy Tamás példáját említem, aki a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Intéző Bizottsága és Tömegszervezeti Bizottsága (később Tömegkulturális Bizottsága) munkájában is rendszeresen részt vett az 1949–1953 közötti időszakban. 1954-ben kizárták a Szövetségből, amire így emlékezett vissza: „Megbíztak egy kultúr-pártiskola vezetésével, én azt mondtam nekik: ketté akarják törni a festői utamat, karrieremet! Ki akarják ütni az ecsetet a kezemből! „Nem akarjuk.” – mondták. Semmiképp nem akartam ráállni, de muszáj volt vállalni.¹¹  El is vittek a kultúr-pártiskolába, amit én hát vezettem, ahogy tudtam, viszont utána azonnal kizártak engem a Szövetségből, mert nem feleltem meg, nem gúnyoltam az igazi, jó művészetet, és nem csináltam propagandát az úgynevezett szocialista realizmusnak, ami egy ízlésficam volt.” ¹²

Amint a fenti példákból is látható a művészeti stratégiák elsősorban a túlélést szolgálták. Természetesen a személyes sorsok eltérőek az említett művészek esetében is, így azok más-más motivációkat hívtak életre, azaz egyéni eltérések vannak a választott stratégiák okait illetően. Ezeknek az alternatív megoldásoknak köszönhetően vészelték át a hivatalos elvárásoktól eltérő művészi gondolatok az 1949–1953 közötti éveket, de nyilvánosság elé (igaz, akkor is zsűrizve) majd csak az 1957-es Tavaszi Tárlaton kerülhettek ismét.

1 1949. évi XX. törvény. A Magyar Népköztársaság Alkotmánya. VIII. fejezet. Az állampolgárok jogai és kötelességei. 53. § – A dőlt betűs kiemelés tőlem származik.
 
2 In: Kontraszty László 1906–1994. Szerk. Kontraszty Anna, Rózsahegyi György. Budapest, Krízis Bt., 2002. 47. o. – kiemelés tőlem.
 
3 Jegyzőkönyv az I. Országos Képzőművészeti Tanácskozás 1953. február 27-én zajló I. napjáról – MTA Művészettörténeti Adattár MKI-C-I-2, feldolgozatlan dosszié.

4 Lásd Egry József Badacsonyban, 1948. IX. 20-án kelt kéziratos levele: „Kállai E. most írja, hogy kitették az Iparművészetiből és nem taníthat tovább.” – MNG Adattár 21886/1983 8/h

5 Szabó Péter: Beszélgetés Anna Margittal, 1988. november 14. Hatvanas Évek katalógus. MNG–Ludwig, 1991. 85. o. (MNG Adattár 23108/1990)

6 Szoborpályázatok 1950–2000. Szerk. Nagy Ildikó. Képző- és Iparművészeti Lektorátus. Bp., 2006. 18–19. o.

7 Pl. az V. Magyar Képzőművészeti Kiállításon 1954-ben egy gipsz Női portréja szerepelt (nincs kat.szám). In: V. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, katalógus. Műcsarnok, Fk. Szurdi Márta (a Műcsarnok vezetője), 1954. 32. o.

8 1957-ben – a forradalom alatt tanúsított magatartása miatt – Viltet internálták.

9 1950-ben az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon Boldog család című gipszszobra került bemutatásra (kat.szám: 8.). In: I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, katalógus, i. m. 11. o.
A II. Magyar Képzőművészeti Kiállításon Lengyel mazurka (kat.szám: 7.) című gipsz szobra szerepelt in: II. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, katalógus, Műcsarnok, Fk.: Kardos Miklós, 12.

10 Gadányi Jenő emlékezése a „fordulat évére” és a „személyi kultusz” idejére. In: Gadányi Jenőné: Így történt. Magvető Kiadó, 1965. 242. o. – kiemelés tőlem
 
11 Schubert Ernő: „az alkotói segély nem oldaná meg az ügyét (az csak 600 Ft), a szerződés csak egy évre szólna, mi lenne, ha havi 1.200 Ft-ért állást vállalnál és mellette alkotnál?” Lossonczy: „Ez azt jelenti, hogy nincs helyem a magyar képzőművészetben, hogy ki akarják ütni kezemből az ecsetet. Én festőnek érzem magam és a koporsóig az akarok maradni.” – Szövetségi Jegyzőkönyv 1954. július 28. Vezetőségi Ülés
 
12 Szeifert Judit: „Azt csináltuk, amit lehet és ahogy lehet”. Interjú Lossonczy Tamás festőművésszel. In: Élet és Irodalom, 2008. október 31. 7. o.