VIRÁG AZ EMBER

Egy kép

Fáy Miklós

Látszólag ez is csak egy olyan festmény, ami alól szépen kikoptak a szimbólumok. Már úgy értem, hogy mindig elmondják, hogy akik ott vannak a háttérben, miért vannak ott, mire utalnak, meg mire a vár meg az arany égbolt. Csak hát ha az embernek semmi érzéke nincs a szimbólumokhoz, az nem csak azt jelenti, hogy neki magának nem szól a világ másról, csak a világról, a rózsa az rózsa (és most nem mondom tovább), a fején szennyeskosarat cipelő ember csak a fején szennyeskosarat cipelő ember, és nem azt súgja a fülébe, hogy mindjárt kimossák a mi szennyesünket, a szennyes lelkünket. Nem is csak úgy a mi lelkünket, de az emberiség lelkét. Visszajön a felelősség, hamarosan mi koszoljuk össze a saját ruhánkat.

Igazán nem tudom, ki lehetett M S mester, id. Jörg Breu (???), Matthäus Zaisinger (?), Martin Schwarz, vagy a magyar Sebestyén, vagy akár Michael Schumacher...

Megijedek ettől a belegondolástól, kérem vissza a saját földet, saját eget, még ha aranyból van is. Szóval látszólag ez is egy olyan kép, amely alól kikoptak a szimbólumok, és csak azt mondja, édes barátom, fogalmad sincs, mi történik a világban. Nemhogy nem tudod megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, de még csak szemed sincs, hogy meglásd a lényegeset. Mindjárt fölrobban a világ, és sejtelmed sincs, mitől. Mintha az volna a képen, hogy néhányan a háttérben éppen a téren fociznak, az előtérben meg egy gyerek oda sem nézve elfordítja a kapcsolót, amitől fölrobban a Föld. Ez, persze, nem festmény volna, hanem karikatúra a Ludas Matyiból, 1970-ből. További nem elhanyagolható különbség, hogy itt fordítottak a változások: volt egy világ, boldog vagy boldogtalan, de mégis a saját törvényei szerint élő, megszülettek, éltek, meghaltak benne. Na, ennek vége, itt randevúzik a két terhes asszonyság. Az egyik hasában ott az utolsó próféta, a szivárvány, amely összeköti a régit az újjal, az Ószövetséget az Újszövetséggel, a másik hasában a főhős, aki körül minden történik.

M S mester: Vizitáció, 1506, hársfa, tojástempera, 139,5 x 94,7 cm, 1902-ben vásárolta a Szépművészeti Múzeum Krauze Józseftől © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Látszólag ez egy ilyen kép, amit kicsit megrongáltak a századok és a századokban élő jóakaratú emberek, szegény Erzsébet bal karján a ruhát mintha filctollal igazították volna helyre, amitől nem is záródik a csuklóján a kézelő, és azt látjuk, amit látunk. Úgy értem, nincs térhatás, hanem mint a régi, kivágható papírruhákkal öltöztethető kislányoknál, rá lett az alakra igazítva, hajtogatva ez a lobogás, piros-fehér-arany és szigorúan kétdimenziós lobogás. Erzsébet görcsbe rándult kézzel nyúl Szűz Mária teste felé, mint aki fél megérinteni azt, aki a saját fiának is élete-halála lesz. A kézhez ellengörcsöt alkot a kiszáradt faág, tudom, azt kellene értenem, hogy ág, vagyis a kezdet, de kiszáradt, vagyis halott, mert a gyermek élete sem lesz hosszú, és fa, mert abból készül majd a kivégzési eszköz. Aber du bist der Baum írja Rilke, nem Jézusról, hanem Szűz Máriáról, pedig nem is látta a képet.
Csak hát az ember vagyok, akinek semmi érzéke a szimbolizmushoz, így aztán a fát látom, a kezet látom, inkább azokat sem, görbéket és gurbákat. Meg a virágokat.
Azokat bezzeg látom. Nem virágnak, hanem préselt virágnak nézem, és azt gondolom, igazán nem tudom, ki lehetett M S mester, id. Jörg Breu (???), Matthäus Zaisinger (?), Martin Schwarz, vagy a magyar Sebestyén, vagy akár Michael Schumacher, de leginkább valami tehetséggel megvert botanikus, aki, persze, tudta, hogy milyen növényt szabad egy ilyen képre festeni. Illetve azt is tudta, hogy bármilyet szabad, jönnek majd, akik elmondják, hogy miért van a legjobb helyen az írisz, a szamóca és a pünkösdi rózsa. Tudta, hogy ha jó helyen akarja tudni a képeit, akkor kell hozzá szent ember vagy szent asszony, nem fognak csak úgy íriszeket tenni az oltár fölé. De ami őt magát illeti, csak azt akarta mondani, amit Bornemisza Péter mondott néhány évtizeddel később: Virág az ember. És fordítva: ember a virág.
Meg kellene most ijedni? Mint az mezei virágok, mint az árnyékok, mint az buborék, mint az álom, csak olyak vagyunk.


A képre vonatkozó jelenlegi ismereteink összefoglalása a „Magnificat anima mea Dominum” M S mester Vizitáció-képe és egykori selmecbányai főoltára című katalógus. Ebben arról is talál információt az olvasó, milyen feltételezések vannak a selmecbányai oltár (amelynek ez a kép is része lehetett) alkotójának kilétét illetően, de arról is, hogy a két várandós nő (Mária, Jézus anyja és Erzsébet, Keresztelő Szent János anyja) találkozását miért helyezi tájba a festő, és az egyes képi megoldásoknak milyen szimbolikus jelentése lehet.

„...a szenvedéstörténetre utalnak az alakokhoz képest igen nagy méretű virágok. A bal oldalon, természethűen megfestett zöld levelekkel, egy gyönyörűen kinyílt – éppen Mária fejkendőjének sziromforma drapériája és ruhájának hátranyúló redői közé beillesztett – kék virággal és bimbókkal ábrázolt írisz látható (Iris germanica). Sötétebb vonalakkal jelezte a festő a virág léggyökereit. Fontos jellemzője ez a növénynek, hiszen gyökeréből az ókor óta készítettek balzsamokat és gyógyszereket. Jelentése a középkori virágszimbolikában sokrétű. A Vizitáció-táblán a virág kék színe a szűzies anyaság kifejezője. Az írisz azonban Mária fájdalmára, a szenvedéstörténetre is utal. A Mária hét fájdalmát a szívébe hatoló tőrökkel megjelenítő, naturalisztikus, metaforikus ábrázolások egy csoportján ugyanis a tőrök helyét, az azokkal azonos értelemben használt írisz vette át. Az azonosítást, felcserélhetőséget a virág kardforma, hegyes, keskeny levelei inspirálták. Az írisz utal Keresztelő Szent Jánosra mint Jézus megkeresztelőjére is. János megújította, megerősítette e tettével az Isten emberrel kötött – sok esetben, irodalmi szövegekben és képi ábrázolásokon is a szivárvánnyal, itt a szivárvánnyal azonos nevű virággal jelképezett – szerződését, összeköttetést teremtve ezzel az Ó- és Újszövetség között. Az írisznek nagyságban, kompozíciós szerepében és jelentésében is pontos megfelelője a jobb oldalon, Erzsébet mögött ábrázolt pünkösdi rózsa (Paeonia officinalis). Első ismert megjelenése magyarországi táblaképen ez ennek a virágnak. Tüskétlen szára tette méltóvá e virágot Mária-szimbólumként való felhasználásra. A középkori költészetben ugyanis gyakran illetik Máriát a »rosa spina carens« vagy »pulcherrima rosa de spina« elnevezéssel. A két magas növény között középen az alacsonyabb, fehér virágú, piros gyümölcsöket termő szamóca (Fragaria vesca) jelenik meg. A növény háromrészes levele a Szentháromságra, öt fehér virágszirma Krisztus öt sebére utal, míg a földre lecsüngő, piros bogyók Krisztus verejtékének vércseppjei, melyeket a Getsemáni-kertben hullatott. A növény, amely M S mester Olajfák hegyét ábrázoló képén is megjelenik, ismét egyértelmű utalás a szenvedéstörténetre, Mária jövendő fájdalmára.” 

Részlet Poszler Györgyi szövegéből, a „Magnificat anima mea Dominum” M S mester Vizitáció-képe és egykori selmecbányai főoltára című kiállítási katalógusból (szerk. Mikó Árpád, Poszler Györgyi), amely a Magyar Nemzeti Galéria, 1997. március 14-től május 25-ig tartó kiállításához készült. A Magyar Nemzeti Galéria és a Pannon GSM közös kiadványa, Budapest, 1997, 161–166. oldal. Az egész katalógus elolvasható itt: https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_NEMG_kv_50_Magnificat/?pg=0&layout=s. Egyéb információk: http://mek.oszk.hu/01600/01652...