Bad painting good art

A viccfestés halott

Földes András

A festőknek a közhiedelem szerint az a fő céljuk, hogy valami szépet fessenek, vagy ha szofisztikáltabb lelkekről van szó, akkor mély, filozofikus, társadalmilag és kulturálisan értékes alkotásokkal járuljanak hozzá a világ folyamatos jobbulásához. A sztereotípiák közül viszont hiányzik annak a festőnek a képe, amelyik a vászon elé állva teleszívja a tüdejét, és tudati energiáit arra összpontosítja, hogy valami igazán rosszat fessen. Közhelyeset. Stílustalant. Ügyetlenül kidolgozottat.

John Currin a szép és a gyomorforgató közti senkiföldjén fest

Pedig ilyen festő nemcsak hogy létezik, hanem hasonló gondolkodású társai vannak. Sőt követői is, olyannyira, hogy a rosszfestészet mozgalommá nőtte ki magát a huszadik század közepére. A minősítést tudatosan vállalók munkáiból 1978-ban rendezett ugyan egy kiállítást a New York-i New Museum, de mivel az aranykor csak ezután következett, a téma ez idáig feltáratlan maradt.
Már csak ezért is izgalmas a bécsi MUMOK kiállítása, ahol tehát a világon először mutatják be mindazt, amit a rosszfestészetről tudni kell. A téma megtévesztő, hiszen rossz festők munkáiból rendszeresen nyílnak kiállítások, én magam kettőt is láttam a héten Budapesten. Lényegi különbség viszont, hogy a rosszfestészet képviselőit nem mások minősítik, amire az alkotó kétségbeesett tiltakozással, sértődöttséggel vagy elkeseredettséggel reagál. Ezek a művészek szándékosan kötelezték el magukat a kétes minőségű alkotások mellett, így különülve el azoktól, akik igaz hittel és irónia nélkül gyártották hátborzongató alkotásaikat a történelem évezredei alatt. Egyébként ha innen közelítünk, és a történelem során létrejött értékes és silány művek arányát nézzük, akkor a festészet története valójában a rosszfestészetet jelenti, amiben az értékes munkák számítanak szokatlannak.

Megdöbbentésre játszanak

A múzeumok szerencsére nem a reprezentatív minták bemutatására szakosodtak, így a közönség számára a jó művészet a normális, a rossz pedig érdekesség.
Ilyen érdekességre vadászó, könnyed hangulatban léptem a MUMOK-ba, hogy aztán gyorsan megállapítsam, a kiállítás mindezek ellenére sem egy festészeti Bagi–Nacsa-show. A mozgalmat ugyanis még csak nem is az öncélú hülyéskedés motiválta, hanem az annál szofisztikáltabb kritika vágya. A bad painting ugyanis nem a technika milyenségéről vagy a stílusról szól, hanem a megközelítésről.
Az attitűd Francis Picabiánál jelent meg markánsan a húszas években, mégpedig a fejlődésben szinte a naivitásig hívő avantgardizmus kritikájaként. Majd a harmincas évek testkultuszának hatására teljesedett ki a giccsesen heroikus képekben. A bad painting évtizedekig egyébként a festészet eszközrendszerének, ikonográfiájának, stílusjegyeinek kritikája volt. De Chirico például az avantgárd fejlődéskultuszából űzött gúnyt. Magritte pedig a negyvenes évek francia festőinek manírjait sűrítette a képeibe.
Ne gondoljuk azonban, hogy a közönség a térdét csapkodta a munkák láttán. A kiállítás vonzó címe miatt érkező bécsiek inkább tanácstalanul bolyongtak az NDK-ból az NSZK-ba költöző, a realista és az absztrakt elborultságot egyszerre karikírozó Baselitz groteszk vásznai között. És csak néhányan álltak meg Sigmar Polke modernista gegjei előtt. Ami egyébként érthető, hiszen a nyuszikás viccek is csak úgy hatnak, ha az ember tudja, mi az a nyúl, a róka meg a vadász.
Az élmény hőfokát az is csökkenthette persze, hogy az embereket nem zaklatja fel egy már lezárult korszak szintén csak művészettörténeti kontextusban értelmezhető kritikája.
A kontextus ismeretének fontosságát egyébként jól mutatta, hogy a közönség annál többet állt, mosolygott és mutogatott a vásznaknál, minél közelebb került a jelenhez. A siker jelei mutatkoztak Neil Jenney 1969-es munkái hatókörzetében. A minimalizmusból kiábrándult és stílusárvaságát bumfordi figurákkal festett vásznakba fojtó művész volt egyébként az, aki először hívta bad paintingnek az irányzatot.

Neil Jenney: Lány és baba, Férfi és délibáb

Feltűnőek voltak Julian Schnabel vásznai, amik már csak méretükkel is reagáltak a monumentalitás primer hatásával dolgozó művészetre. De ha valaki még így sem értené a viccet, azt a történelmi személyiségeket bemutató festménybe dolgozott étkészlettörmelék figyelmeztette.
A közönséggel való kapcsolatot segítette az is, hogy a kortárs rosszfestőknél már nem a festészet állt a célkeresztben, hanem sokkal inkább a társadalmi és kulturális kódok, szokások és közhelyek. Amiknek Martin Kippenberger, Lisa Yuskagave és John Currin ráadásul nem is éppen finomkodó stílusban mentek neki.
Az osztrák művész már a nyolcvanas évek közepén megkezdte jól nevelt honfitársai zaklatását. Primitív festményein egy kidobóember érzékenységével kezelt olyan érzékeny témákat, mint a nemiség, a faji kérdések vagy az öregség.
Az ezredfordulón és utána alkotó két amerikai pedig a nyugati szépségeszményből és az erotikus ikonokból űzött gúnyt. Yuskagave egyik munkája például a terhesnő-ábrázolás finomkodó kliséit túlozta el az obszcenitásig, Currin festménye pedig az erotikus filmek leszbikus közhelyeit nagyította groteszkké. Ezek a képek azonban már nem rosszfestmények a kifejezés fent ismertetett értelmében. A festészet irányába mutatott reflexivitás elhalványult, ami nyilván abból is következik, hogy a giccs időközben a művészi kifejezés saját jogán létező formájává vált. A különböző stílusok szimultán érvényessége kihúzta a szőnyeget a rosszfestészet alól: a bohóc teljes jogú fellépő lett, és ezáltal megszűnt bohócnak lenni. A rosszfestészet pedig ezzel meghalt. Kérjük önöket, fessenek tehát szép képeket.

Lisa Yuskagave az anyaság kliséiből űz gúnyt