A festőknek a közhiedelem szerint az a fő céljuk, hogy valami szépet fessenek, vagy ha szofisztikáltabb lelkekről van szó, akkor mély, filozofikus, társadalmilag és kulturálisan értékes alkotásokkal járuljanak hozzá a világ folyamatos jobbulásához. A sztereotípiák közül viszont hiányzik annak a festőnek a képe, amelyik a vászon elé állva teleszívja a tüdejét, és tudati energiáit arra összpontosítja, hogy valami igazán rosszat fessen. Közhelyeset. Stílustalant. Ügyetlenül kidolgozottat.

Pedig ilyen festő nemcsak hogy létezik, hanem hasonló gondolkodású társai vannak. Sőt követői is, olyannyira, hogy a rosszfestészet mozgalommá nőtte ki magát a huszadik század közepére. A minősítést tudatosan vállalók munkáiból 1978-ban rendezett ugyan egy kiállítást a New York-i New Museum, de mivel az aranykor csak ezután következett, a téma ez idáig feltáratlan maradt.
Már csak ezért is izgalmas a bécsi MUMOK kiállítása, ahol tehát a világon először mutatják be mindazt, amit a rosszfestészetről tudni kell. A téma megtévesztő, hiszen rossz festők munkáiból rendszeresen nyílnak kiállítások, én magam kettőt is láttam a héten Budapesten. Lényegi különbség viszont, hogy a rosszfestészet képviselőit nem mások minősítik, amire az alkotó kétségbeesett tiltakozással, sértődöttséggel vagy elkeseredettséggel reagál. Ezek a művészek szándékosan kötelezték el magukat a kétes minőségű alkotások mellett, így különülve el azoktól, akik igaz hittel és irónia nélkül gyártották hátborzongató alkotásaikat a történelem évezredei alatt. Egyébként ha innen közelítünk, és a történelem során létrejött értékes és silány művek arányát nézzük, akkor a festészet története valójában a rosszfestészetet jelenti, amiben az értékes munkák számítanak szokatlannak.

A múzeumok szerencsére nem a reprezentatív minták bemutatására szakosodtak, így a közönség számára a jó művészet a normális, a rossz pedig érdekesség. Ilyen érdekességre vadászó, könnyed hangulatban léptem a MUMOK-ba, hogy aztán gyorsan megállapítsam, a kiállítás mindezek ellenére sem egy festészeti Bagi–Nacsa-show. A mozgalmat ugyanis még csak nem is az öncélú hülyéskedés motiválta, hanem az annál szofisztikáltabb kritika vágya. A bad painting ugyanis nem a technika milyenségéről vagy a stílusról szól, hanem a megközelítésről. Az attitűd Francis Picabiánál jelent meg markánsan a húszas években, mégpedig a fejlődésben szinte a naivitásig hívő avantgardizmus kritikájaként. Majd a harmincas évek testkultuszának hatására teljesedett ki a giccsesen heroikus képekben. A bad painting évtizedekig egyébként a festészet eszközrendszerének, ikonográfiájának, stílusjegyeinek kritikája volt. De Chirico például az avantgárd fejlődéskultuszából űzött gúnyt. Magritte pedig a negyvenes évek francia festőinek manírjait sűrítette a képeibe. Ne gondoljuk azonban, hogy a közönség a térdét csapkodta a munkák láttán. A kiállítás vonzó címe miatt érkező bécsiek inkább tanácstalanul bolyongtak az NDK-ból az NSZK-ba költöző, a realista és az absztrakt elborultságot egyszerre karikírozó Baselitz groteszk vásznai között. És csak néhányan álltak meg Sigmar Polke modernista gegjei előtt. Ami egyébként érthető, hiszen a nyuszikás viccek is csak úgy hatnak, ha az ember tudja, mi az a nyúl, a róka meg a vadász. Az élmény hőfokát az is csökkenthette persze, hogy az embereket nem zaklatja fel egy már lezárult korszak szintén csak művészettörténeti kontextusban értelmezhető kritikája. A kontextus ismeretének fontosságát egyébként jól mutatta, hogy a közönség annál többet állt, mosolygott és mutogatott a vásznaknál, minél közelebb került a jelenhez. A siker jelei mutatkoztak Neil Jenney 1969-es munkái hatókörzetében. A minimalizmusból kiábrándult és stílusárvaságát bumfordi figurákkal festett vásznakba fojtó művész volt egyébként az, aki először hívta bad paintingnek az irányzatot.

Feltűnőek voltak Julian Schnabel vásznai, amik már csak méretükkel is reagáltak a monumentalitás primer hatásával dolgozó művészetre. De ha valaki még így sem értené a viccet, azt a történelmi személyiségeket bemutató festménybe dolgozott étkészlettörmelék figyelmeztette. A közönséggel való kapcsolatot segítette az is, hogy a kortárs rosszfestőknél már nem a festészet állt a célkeresztben, hanem sokkal inkább a társadalmi és kulturális kódok, szokások és közhelyek. Amiknek Martin Kippenberger, Lisa Yuskagave és John Currin ráadásul nem is éppen finomkodó stílusban mentek neki. Az osztrák művész már a nyolcvanas évek közepén megkezdte jól nevelt honfitársai zaklatását. Primitív festményein egy kidobóember érzékenységével kezelt olyan érzékeny témákat, mint a nemiség, a faji kérdések vagy az öregség. Az ezredfordulón és utána alkotó két amerikai pedig a nyugati szépségeszményből és az erotikus ikonokból űzött gúnyt. Yuskagave egyik munkája például a terhesnő-ábrázolás finomkodó kliséit túlozta el az obszcenitásig, Currin festménye pedig az erotikus filmek leszbikus közhelyeit nagyította groteszkké. Ezek a képek azonban már nem rosszfestmények a kifejezés fent ismertetett értelmében. A festészet irányába mutatott reflexivitás elhalványult, ami nyilván abból is következik, hogy a giccs időközben a művészi kifejezés saját jogán létező formájává vált. A különböző stílusok szimultán érvényessége kihúzta a szőnyeget a rosszfestészet alól: a bohóc teljes jogú fellépő lett, és ezáltal megszűnt bohócnak lenni. A rosszfestészet pedig ezzel meghalt. Kérjük önöket, fessenek tehát szép képeket.