A zöld, a bíbor és a fekete. Egy fájdalmasan szép művészet körvonalai

Gelencsér Rothman Éva: Nemes Lampérth József

Készman József

Kétségkívül a modern magyar művészet egyik sarokpontja a fiatalon, 32 éves korában elhunyt Nemes Lampérth József életműve. Komor tónusokkal megrajzolt sorstörténete jól ismertnek tűnő, a magyarországi avantgárd történetében standard helyet elfoglaló alkotói egzisztenciát takar. Ha megnézzük a róla készült egykori fotókat vagy eltérő technikával készült önarcképeit, valószínűleg nem a „cukiság” fogalma jut eszünkbe róla: szinte valamennyi képen visszaköszön lefelé fittyedő, mégis összezárt ajka, holdvilágszerű arca, élénk, csaknem megszállott tekintete. Többnyire mindent tudni lehet róla, és ez a tudni vélés oda veti a vele foglalkozót, hogy pont az elmélyülés, újragondolás ne történhessen meg. Ezen fordít egyet a nemrégiben megjelent monográfia, amely sorrendben a negyedik Nemes Lampérthról megjelent önálló kötet. Hogy ez így van, pontosan jelzi jelentőségét, a magyarországi művészet történetében elfoglalt helyét. Mi újat tud mondani tehát ez a gondosan összeállított monográfia?

Nem volt könnyű dolga a szerzőnek, hiszen – gondolhatnánk – ki ne tudná, miről van szó? Melyikünknek ne lennének a fejében asszonyosan telt fenekű női aktjai, A ravatal hipnotikus vonalai, a Tanácsköztársaság plakátja (Be a vörös hadseregbe!) vagy a Híd a Szajnán csaknem geometrikusra lecsupaszított struktúrája? A művészetről és művészekről vallott közhelyekre erősít rá Nemes Lampérth egész életútja, sorsa. Különc modern művész, akinek nehéz gyerekkora volt – mai szemmel nézve autisztikus személyiség –, szaturnuszi, melankolikus lélek, aki megjárja a háború poklát, megsebesül a fronton, polgári életében nélkülöz, fokozatosan megbolondul, majd banális, de akkoriban kezelhetetlen betegségben fiatalon, magányosan, elborult elmével hal meg. Életműve lezáratlan, s noha csekély számban bizonyosan lappanganak még munkái, mégis jól áttekinthető, művészettörténeti jelentőségét tekintve meghatározó anyag marad utána. Nemes Lampérth egyszerre modern és hagyományos, aki kapaszkodókat kínál a tradicionálishoz, megmarad a látvány elsődlegességénél, de újszerű, meglepő módon jeleníti meg azt. Pályaíve szinte példaértékű, igazi művészeti útkereszteződés: a nagybányai festészetből kiindulva lett expresszív naturalista (mondta róla Kállai Ernő), a magyar aktivizmus emblematikus alakja, a Vasárnapi Kör hallgatag látogatója. Ám aki igazából mindig mindegyik fősodor mellett egy saját, külön bejáratú, magának kitaposott mellék- vagy kísérővágányon haladt, és konok következetességgel nem engedte kilendíteni magát onnan. Úgy lett modern, hogy mindvégig különutas volt. Ezzel összefüggésben az az igazán meglepő dolog is kiderül a könyvből, hogy Nemes Lampérth meglepően konzervatívan, sőt lekicsinylően, elutasítóan viszonyult a vele kortárs művészet fejleményeihez. Nem sokra becsülte a mindenféle „…istákat”, úgy tartotta, amiket pl. az expresszionisták és a futuristák csinálnak, az mind „blöff és humbug”. Úgy tűnik, nem értette, nem érintették meg az izmusok szellemi tartalmai, ő a „formák alatt lappangó belső dinamikát akarta felszínre hozni”. Romantikus attitűddel a színt és a spontaneitást (akármit is jelentsen ez nála) hiányolja kortársai munkáiból, Marées-t, Menzelt dicséri és Picasso latinos szellemiségétől van elájulva. Mindez persze semmit sem vesz el munkái értékéből, viszont innen nézve különösen tragikus, vagy ha úgy tetszik, magányos a művészete.
Gelencsér Rothman Éva könyve bőséges filológiára támaszkodva plasztikus nyelven magyaráz – nem, ez nem igaz, egyáltalán nem magyaráz, finoman, szinte észrevétlenül fogja karon, majd ragadja magával az olvasót, és húzza be végül teljesen NLJ világába. Az elején talán nem is számítunk arra, hogy lehet az eddigieknél többet mondani és főként pontosabban beszélni a művészről és munkáiról. A kötet azonban úgy marad olvasmányos, hogy számos információval bővíti ismereteinket az alkotóról és koráról, megtartva közben a hagyományos, kronologikus előrehaladás módszerét.
Az amúgy is gazdag jegyzetapparátus mellett a kötet lapszéli anyagként közöl szinte mindent, ami fellelhető a festőről: iskolai felvételi névsor, családi fotók stb., kommentként pedig szövegrészletek kísérik jól szerkesztve a dokumentumokat. Valósággal hipertextként működnek a hivatkozások, azzal a különbséggel, hogy értelemszerűen nem interaktívak, de gyakran megspórolják a kattintás, rákeresés fáradságos munkáját az olvasónak. Az apró betűvel szedett kiegészítő- és háttéranyag így azt sem zavarja, aki nem akar elveszni a sok információ közepette. Érdemes arra is felfigyelni, hogy napjainkra mennyire megváltozott mind recepciótörténet, mind a bemutatás szempontjából akár egy történeti, akár egy kortárs alkotó intézményi vagy kanonizációs környezete. A korábbi kizárólagos szakintézményi feldolgozás, bemutatás és értelmezés funkcióján olyan új szereplők is osztoznak, mint a magángalériák, privát gyűjtemények és aukciók. Jelen kötet megjelenését is egy, ez idáig legteljesebb Nemes Lampérth József-kiállítás előzte meg a Kieselbach Galériában, még 2016-ban.
A 72 reprodukciót és több mint két tucat szövegközti képet felvonultató, grafikailag igényesen formált, keménytáblás reprezentatív monográfiából talán csak a névmutatót hiányolhatná egy messze földről érkezett, szőrszálhasogató recenzens…




Gelencsér Rothman Éva: Nemes Lampérth József. Gondolat Kiadói Kör Kft., Budapest, 2017. 176 oldal, 8000 Ft