A Velencei Biennále idei kurátora, az amerikai Robert Storr bon mot-ját a művészeti kritika úton útfélen hangoztatja: „A pénz beszél; de nincs mondanivalója a művészetről.” Miközben mindenki tudja, hogy a képzőművészet – legalábbis a világ fejlett régióiban – bombaüzlet. A szédítő iramban emelkedő árak, főleg a kortárs művészeti árak, sok elemzőt kételkedésre indítanak. Richard Feigen a The Art Newspaper hasábjain osztotta meg fenntartásait az olvasóval. Következzék pár részlet tanulságos elemzéséből:

„Ha valóban létezik egy lufi (vagy lufik) a képzőművészetben – szemben az iparművészettel – akkor az a spekuláló, trendi kortárs művészeti piacon, a 19. század végi és a 20. századi képzőművészetben valamint az oroszok és az új szupergazdag ázsiai országok piacán jelenik meg. A 16. és 17. századi itáliai, francia és flamand művészet, a 18. és 19. századi brit vagy az impresszionizmus előtti francia képzőművészet elfelejtődött a tőkeáramlás műtárgypiaci árvizében.

Jean-Baptiste Siméon Chardin: Buborékot fújó fiú, 1739 k, olaj, vászon, 61×63 cm (Metropolitan Museum of Art). A buborék évszázadokon keresztül az elillanó élet népszerű vanitas szimbóluma volt.

A 'lufi' (már ha valóban az!) eredete a 80-as évek közepéig vezethető vissza. Akkoriban indult meg a művészet átalakulása luxusból tőkévé, bagatellből befektetéssé. A bankok elkezdtek kölcsönt adni műtárgyakért és megalakultak a 'művészeti tanácsadó' osztályok. Az aukciósházak pedig 'garanciákat', 'tanácsokat' és 'pénzügyi szolgáltatásokat' kezdtek kínálni a vevőknek és az eladóknak. A művészet gazdasági fogalommá vált.

Ahogy a japán tőke elöntötte a piacot és átvette felette az uralmat, tisztán láthatóvá vált, hogy a problémát nem a kereslet, hanem a kínálat biztosítása jelenti majd: pénzt lehet nyomtatni, de művészetet nem, pedig az utánpótlás elakadhat. A legfontosabb, hogy az aukciósházak (főként miközben ellátták a japán piacot) falánk szörnyetegekké terebélyesedtek, világszerte hatalmas személyzettel, márványpalotákkal, költséges katalogizáló részleggel, ellátó szervekkel és hatalmas étvággyal – miközben a tápszer egyre fogyott.

Majd a '90-es évek közepén hirtelen eltűntek a japánok. Bár a japán vásárlók elsősorban az impresszionistákkal és a Párizsi Iskolával foglalkoztak, az egész műtárgypiac összeomlott. A bankok és árverezőházak behúzták a féket, munkatársakat bocsátottak el, üzletágakat zártak be biztosítékaikkal együtt. A gyengébb cégektől, mint a Phillips átvették az üzletet. A divatos kortárs művészek többé már nem voltak divatosak, az erőszakos kereskedők, akik elragadták őket korábbi galériájuktól most az asztal alá bújtak, mikor klienseik megpróbálták leadni náluk műveiket. Az aukciósházak sok pénzt veszítettek, a Sotheby's részvénye zuhant. A lufi kidurrant.

Több mint egy évtizeddel később néhány szakértő – a japánnál sokkal nagyobb – új lufit vélt felfedezni. (…) A Christie's május 16-i New York-i kortárs árverésén Warhol Zöld karambolját a szóbeszéd szerint egy kínai gyűjtő vette meg 71,720,000 dollárért és ugyanez a vásárló vélhetően licitált Rothko Fehér középpontjára is, ami 72,840,000 dollárért kelt el. A Sotheby's május 8-i aukcióján egy fekete inges orosz tűnt fel a kivetítőn, egy üveg pezsgővel és egy szőke nővel, amint licitál és nyilvánvalóan megvásárol 23,280,000 dollárért egy másodosztályú Feininger-művet, ami két évvel ezelőtt 3 millióig se ment volna fel. Nem olyan rég egy festményt – ami az előző aukciós eladást követő öt éven belül ismét felbukkant – 'megégettnek' és eladhatatlannak tartottak. Az árverezők át se vették. Mostanában a művek gond nélkül kerülnek kalapács alá közvetlenül az előző eladást követően. (…)

Ma tele abszurditásokkal a piac. (…) A kérdés az: csak mert valamit 'művészetnek' neveznek, az tényleg az? Képes a reklám csinnadratta és a briliáns marketing valódi művészettörténeti jelenséget vagy akár állandó értéket teremteni? Az új óriásvásárlók használják egyáltalán a szemüket vagy a fülüket? Nemrég egy nagyobb kortárs gyűjtő egész komolyan közölte velem, hogy Andy Warhol nagyobb művész, mint Leonardo da Vinci. Ismertem és szerettem Andy Warholt, de nem volt egy zseni. (…)

Szóval nyilvánvalóan egy lufi közepében vagyunk. De miféle lufi, mi és mikor fogja kipukkasztani? A lufi biztos nem fogja át az egész műtárgypiacot, hiszen több alulértékelt terület kimaradt belőle. Hiába változik meg a gazdasági hatalom földrajza vagy az amerikai dollár, úgy tűnik, a művészet (a nyugati művészet) pótlólagos értéktárként túléli. De a divatnak változnia kell, így nem maradhat mindig trendi, ami ma csupán trendi. Nagy vérfürdő lesz. A spekulánsok megégnek és az ő pusztulásuk egyeseket megfutamít a piacról kipukkasztva a 'lufik' egyikét. Az aukciósházak ezzel nem törődnek, mert nem tartoznak folyamatos felelőséggel ügyfeleik felé, a kortárs művészet pedig az új divatok végtelen utánpótlását biztosítja majd, amivel mindig táplálhatják telhetetlen szörnyetegüket.”

A The Art Newspaper józan szavú kritikusával szemben hadd idézünk egy befolyásos New York-i műkereskedőt, Perry Rubensteint, aki az Artforum buborékot (magyarosan inkább: lufi) firtató kérdésére így felelt: „Nem válaszolhatunk még erre a kérdésre: feltérképezetlen makróesemények, a reneszánsz óta nem látott mértékű expanzió közepében vagyunk.” Úgy legyen.

Rieder Gábor