Videofanzine I. - Fehér László gyűjteményének java

Fodor János - Horváth Tibor

A 2002 és 2003 között készült közös mozgóképes munkáinkban (JAVA, BBS; Futro, Knoll; élek, Knoll) a művészek műtárgygyűjtési metódusai, a kortárs képzőművészeti alkotások kiállítóhelyeken történő megjelenése és az alkotók személyes narrációja saját tárlatukról voltak azok a témák, amelyek foglalkoztattak minket.

2004-ben, a Momento című köztéri szobrunk avatására helyi művészettörténésznőket és kurátornőket hívtunk meg, akiket a dermesztően jeges külvárosi (Budapest, XI., Szerémi-Dombovári út) aluljáróban forralt camparival kínáltunk némi füttyszóért cserébe. Csempesarkunkat piszoárként ajánlottuk fel fővárosunknak.
 
2002, JAVA Tíz műgyűjteménnyel rendelkező művészt kerestünk meg azzal a kéréssel, hogy kameránk előtt mutassa be gyűjteményét. A többnyire a lakásokban tartott műtárgyakról élvezhetőén sokszínű személyes szöveg hangzott el. Megismerhettük műtárgygyűjteményeik keletkezésének körülményeit, beszerzési szokásaikat és az általuk kedvelt egyes darabok kerettörténeteit. A közel egyórás videofelvételek bemutató vetítésein az éppen aktuális gyűjtemény egyes darabjaiból kiállítást is rendeztünk, amely minden esetben egyetlen estére szólt. Kíváncsiak voltunk azokra a nonprofit alapú gyűjteményekre, amelyeket korunk művésze gyűjt. Megtudhattuk milyen szoros, személyes, csaknem élettársi viszonyt generálhat magának egy műtárgy. Megérthettük a szenvedélyes gyűjtés motivációit. Megmutathattuk, hogy a műkereskedelem és a múzeum műtárgymozgásán túl is létezik értékmegőrző közeg.
 
2002-es Futro című filmünk főszereplői maguk a műtárgyak voltak. A Budapesten található kiállítóhelyek csaknem mindegyikét végigjártuk azzal az igénnyel, hogy az aktuális kiállításokat megörökítsük. A megörökítés mikéntje minden esetben egy, a kiállítótér közepére helyezett kamera lassú körsvenkje volt. Az így felvett anyagokat vágtuk egymás után, aminek eredményeképpen egy végtelennek tűnő panorámaképet kaptunk, amelyet az első tudományos-fantasztikus novellák fordításainak címeivel feliratoztunk. A címek a film teljes hosszában a kameramozgással megegyezően futottak. Körképünk a század eleji művészet pillanatfelvétele a kiállítótermek világáról. A műtárgyak sokféleségének láttatása éppen úgy erénye ennek a munkának, mint a filmes esztétizálás figyelmen kívül hagyása. Értékítélet nélkül kerültek közös platformra azok a műtárgyak, amelyeket a rövid (egy-két napos) rögzítési időintervallumban kiállítási helyzetben találtunk.
 
2002-ben Szürke címen váltottuk valóra régóta csak dédelgetett tervünket, ami nem más volt, mint a Képzőművészeti Egyetem főépületének kétszínű fellobogóztatása. A zászló, egyik felén fakuló fekete, a másikon porosodó fehér vászon. A rotundán elhelyezkedő villámhárítóra vonattuk fel.
 
2002-2003 élek A budapesti képzőművészeti szcéna számos kiállítóhelyen reprezentálhatja munkáit. A kisebb-nagyobb galériák, múzeumok, egyéb helyek széles programkínálatával szemben, igen kevés számú az a reflexió, amelyet ezekről az eseményekről elérhetünk. Úgy gondoltuk, hogy egy mindenre kiterjedő dokumentumfilm-sorozat keretében minden budapesti kiállításról képes riportot készítünk. Nyolc héten át napi rendszerességgel követtük az újonnan nyílt kiállításokat. Kameránk előtt megadtuk a lehetőséget, hogy a művészek elsőként fűzhessenek kommentárt munkájukhoz, és hogy elhangozhasson személyes interpretációjuk - tágabb teret engedve nekik, hogy elsőként avatkozhassanak műveik utóéletébe. Az összegyűjtött híradásokat hetente egy alkalommal mutattuk be egy belvárosi galériában, így a közönségünk egy helyen találkozhatott az elmúlt hét minden egyes képzőművészeti rezdülésével. Erre a két hónapra idézőjelbe igyekeztük helyezni azt az elsősorban kiállításrendezői kérdést is, hogy miképpen lehet minden művészt egy helyen, egy időben bemutatni.
 
Mindezen munkáinkat egyfajta kritikai reflexió igénye mozgatta és annak a beláttatása, hogy a képzőművészek mind a (művészet)történelemre, mind a közéletre tett véleményformáló hatása - kevesebb mint csekély.
 
Ugyanakkor a kortárs, hazai művészettörténet szisztematikus kutatási kedve már az elmúlt harminc évre sem terjed ki, így ennek a területnek a felderítése és utólagos archiválása mint feladat, a művészekre hárul.
 
Az az igyekezet, hogy a művész maga is kommentáljon egy korszakot, mintegy harmadik szűröként ékeli a kurrens kánon és a felejtés közé. Egy hangsúlyosan dokumentarista, ám elhivatottan személyes hozzáállás, úgy ítéltük, megnyithatja az utat olyan informatív morzsák gyűjtése felé, amelyek nem csak értékes kiegészítői lehetnek egy korszak későbbi vizsgálatának, hanem lényegesen árnyalhatják az egész korképet (oral history).
 
ERDÉLY MIKLÓS: Önarckép-esszé 1985
papír, vegyes technika 60 x 85 cm
 
„Erdély Miklósról annyit, hogy személyesen ismertem, és úgy érzem, hogy a 20. század egyik legjelentősebb magyar művésze volt. Ha nem egy olyan társadalmi rendszerbe, világba születik, mint amilyen a mienk volt az ötvenes évektől kezdve egészen a haláláig, ha mondjuk, ő német művész lett volna, akkor ő egy Beuys-szintű művész. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érte el ezt a szintet. A kreatív gondolkodásmódja, a reagálása művészeti és társadalmi eseményekre, hihetetlenül érzékeny és koncentrált volt. A magyar konceptualizmus egyik legnagyobb alakja. Én őt nagyon nagyra tartottam, tartom és tartani fogom. Azonnal reagált a legkisebb dolgokra is, nagyon frissen és erőteljesen.
 
A munkáit nem nagyon lehetett megszerezni, amíg élt, nem nagyon cserélt vele munkát az ember. De adódott egy lehetőség, amikor a családtól tudtam viszonylag tűrhető áron venni Erdély Miklóst. Akkor vettem kettőt. Amikor az embernek meg kell jelölnie, hogy ki volt nagy befolyással a művészetére, akkor nálam az egyik Erdély Miklós, a másik pedig Lakner László. Ha az irodalmat nézzük, akkor pedig egyértelműen Pilinszky foglalja el az első helyet. Ennek a hármas egységnek a szellemében alakult ki, amit csinálok. Ez tagadhatatlan. Habár nem kimutatható a képeimen. Sokat beszélgettem Laknerrel, aki mindig azt mondta, hogy ő ezt nem látja a képeimen. Mondtam neki, hogy nem is az lényeg „hogy te mit látsz az enyémeken, hanem az, hogy én mit láttam a tiéiden, ami arra késztetett, hogy elinduljak egy bizonyos festői úton".
 
Az egyik Erdély-munkám a Rembrandt-önarckép sorozatból való, a címe Önarckép-esszé. Ez a mű ki volt állítva az Eklektika-kiállításon, ha jól emlékszem, 1986-ban, a Nemzeti Galériában. Akkor én együtt szerepeltem ezekkel a művekkel. Sőt, ha megnézzük a katalógust, abban egymás mellett vannak a képeink.
 
KORNISS DEZSŐ: Fej 1928
pasztell, papír 41 x 31,5 cm védett
 
Ez a Korniss Dezső-mű egy nagyon korai Korniss a húszas évekből, védett és Mezei Gábor gyűjteményéből került hozzám. És innen indult el ez az egész gyűjtés. Már a főiskolán cserélni akartak velem a kollegák. Csak valahogy nem akar az ember rossz műveket behozni, és akkor nem is volt valahogy bennem erre igény. Már nagyon régen történt, hogy a Kossuth Lajos utcában sétálgattam, és bementem az egyik bizományiba. És a bizományi egyik eldugott szegletében megláttam a mesteremnek, Szentiványi Lajosnak, aki az első főiskolai mesterem volt, egy munkáját, lepusztult keretben, rossz kis paszpartuban, és szíven ütött, hogy a mesterem képe egy eldugott zugban van, pedig csak úgy világított maga a mű. Kérdeztem, hogy mennyi és mondták, hogy 15 000 Ft. Ez már jó pár évvel ezelőtt is nevetséges összeg volt, úgyhogy mondtam, csomagolják be. És akkor behoztam ezt a művet a szobába, és valami különös dolog történt. Valami olyan hihetetlen ereje támadt a képnek, ami az egész lakást belepte. Furcsa miszticizmus áradt belőle, ami annyit jelentett, hogy az ember elkezdett mindenkit szeretni, megváltozott a képe a világról, úgy alakult át az ember látásmódja, hogy észre se vette: valami történik vele. Érdekes, hogy pár nap múlva elkezdtek jönni gyűjtők, és akkor kezdték el venni a képeimet. Valami hihetetlen aurát hozott be ez a kép a lakásba, és azt mondtam, hogyha ez ilyen fantasztikus dolog, és ilyen erővel bír (mert én nagyon szoros kapcsolatban voltam a mesterrel, szerettem, tiszteltem emberileg), hogyha ennek a képnek ilyen aurája van, és ilyen pozitív változást hoz, ilyen különleges energiát teremt az ember köré, egyszerűen idehozza a múltat, a múlt jelenné válik és ez a jelen valahol elkezd dolgozni. Valami olyan különös história volt, és attól a pillanattól kezdve azt mondtam: kipróbálom a többi képet is, és ha alkalom adódik rá, akkor fogok vásárolni ilyen összegekért, mert az nem volt megerőltető. Mondanom sem kell, a gyűjtés akkor került előtérbe, amikor egzisztenciálisan már normális helyzetbe kerültem. A másik ilyen történet paralel futott. Megkerestek gyűjtők (akkor már Németországban elég komoly áraim voltak, megvoltak a galériás áraim és nem nagyon akartam ezt itthon lejjebb szállítani), hogy mi lenne, ha cserélnénk.
 
És ez kapóra jött, mert pont akkor történt velem az előbb elmesélt történet, és gondoltam, akkor nem kell képet vásárolni, hanem kipróbáljuk, így hogy működne. Amikor is Mezei Gábor megkeresett, hogy menjek el hozzá. Fantasztikus gyűjteménye van, és ő is olyan kreatív ember, aki állandóan építi a gyűjteményét, néha a régebbiektől megválik, és újabb energiákat hoz be. Elmentem egy délután hozzá, az elvarázsolt kastélyába, amely zegzugos és ahol mindenütt képek vannak. Hosszasan beszéltünk, és megkérdezte, hogy mit szeretnék. Rámutattam egy Vajdára: - azt nem, akkor rámutattam egy Scheiber Hugóra: - hát azt sem akarja, mert az az édesanyját ábrázolja. És ahogy körbementünk a lakásban - tényleg gyönyörű gyűjteménye van -, egyszercsak megláttam egy Korniss-fejet, az ajtó felett ragyogott. Erről nem is mertem álmodni, hogy ezt meg merjem kérdezni. Az egyik legjobb mű volt a gyűjteményben. Végül már nehezen tudtunk dűlőre jutni, mert tulajdonképpen a gyűjtő úgy van ezzel az egész cserével, hogy először azt bánja meg, amikor nem vesz meg egy képet, aztán azt bánja meg, ha meg kell válni tőle. Végigmentünk minden képen, és rámutattam a Kornissra, hogy legyen az, bár addig nem mertem mondani, és akkor odalépett a Gábor, megfogta a képet, leakasztotta, és azt mondta, ez a tied. Én meg azt gondoltam, ha ez ilyen egyszerű, az fantasztikus. Akkor még volt az 1-es busz és azon hoztam ezt a képet a hónom alatt. Letettem otthon, és az olyan kép volt, hogy egyszerűen kommunikált, és hihetetlen energiákat adott Láttam ott egy másik Korniss-képet is, és ezen felbátorodva azonnal felhívtam a Gábort, hogy mi lenne, ha cserélnénk tovább. És azt mondta, hogy boldogan, gyere és folytassuk a diskurzust. És kiválasztottam egy másik Korniss-képet is, és ő eljött hozzám és ő is kiválasztotta egy művemet.
 
KORNISS DEZSŐ: Zászló 1970-es évek 
olaj, vászon 90 x 30 cm
 
Tovább megyek a Korniss-életműben, ezek a jobb szélső kis illuminációk vagy ezek a kis bogarak is jellemző vonulata a Kornissnak, nagyon érzékeny, nagyon finom kis darabok, ezek szintén csere útján kerültek hozzám. Nagyon jó viszonyban vagyok a Merics Imre tormási gyűjtővel, akinek az egyik legnagyobb kortárs gyűjteménye van Magyarországon. És hát az is nagyon érdekes, hogy hogy ismerkedett meg az ember a Mericcsel. Egyszer kaptam tőle egy bemutatkozó levelet. Állatorvos, vidéken él egy 6-700 főt számláló kis községben. Gyűjti a kortársakat, és hát kért egy időpontot, mikor tudna felkeresni, és megállapodtunk valamiben. Nézem az órámat, hogy most kell körülbelül megérkeznie. Kinéztem az ablakon, látom, hogy érkezett valaki egy régi szakadt Ladával. Kiszáll belőle egy tipikus vidéki állatorvos. Mondtam Editnek, akkor hát megjött. Nézem tovább, kezd kicsomagolni a kocsiból. Demizson, nagy táskák. Nézem tovább és - mondom ez biztos nem ő, hanem valami vidéki rokon. Be is csuktam az ablakot. Alighogy eldöntöttem magamban, hogy ez biztos nem ő, csengettek. És ez az úr volt, és mindjárt az ajtóban elkezdte, hogy akkor az elején intézzük el a dolgot. Mondtam: mit? Hogy ezt hozta. Odaadta a nagy demizson vörösbort és még ezt is mellé: kinyitotta az egyik aktatáskát és tele volt hatalmas nagy szalámikkal. Ez volt Merics Imre belépője a lakásomba. Egy demizson és három rúd szalámi. A másik nagy táskát, amely őrült nagy volt és nehéz, azt nem nyitotta ki, hanem hurcolta magával. Nem tudhattam mi lehet benne, csak nem vásárolni akar, és pénzt tart benne? Nem tudtam, hogy mi lehet. Elkezdtünk beszélgetni, aztán az is sorra került, hogy a táskát kinyissa. Kinyitotta, és összes katalógus, amely Németországban, Ausztriában, idehaza megjelent rólam, az volt benne. Szisztematikusan összegyűjtötte őket, az országhatár mentén, egy kis faluban, ott megvoltak az összes katalógusaim - ez valami döbbenetes volt. Mindegyiket dedikálnom kellett, azért hozta őket. Legalább fél órán át csak a katalógusokat dedikáltam. Akkor vásárolt is tőlem, így indította a kapcsolatunkat. És az is felvetődött, nem cserélne-e? Hát nagyon nehéz zöldágra vergődni vele a cserében. Ő is vérbeli gyűjtő. Amit megszerzett, ahhoz nagyon ragaszkodik. Inkább megveszi a művemet, de nem nagyon akar cserélni. Aztán az évek folyamán, mivel akkor ő nagyon jó nexusban volt a Kornissnéval - nem tudom, hogy a Kornisst ismerte-e - rengeteg Korniss-művet gyűjtött be. Az övé az egyik legnagyobb Korniss-gyűjtemény. Láttam Pécsett kiállítva, valami ötven darab jelentős Korniss-mű volt ott. Emellett is még számtalan Kornissa volt, és ha ilyen sok van neked - mondtam neki -, akkor cserélhetünk. Ő Fehér-műveket akart, én Korniss-műveket.
 
KÁROLYI ZSIGMOND: B-Bp20. 1993
olaj, vászon 100x40 cm
 
Hernádi Miklósnak is fantasztikus gyűjteménye van. Miklóssal úgy kezdődött a kapcsolat, hogy ő is cserélni jött. A felesége azt mondta, hogy ha a Miklósnak nincs meg a havi cseréje, akkor baj van. Szinte klubszinten működik ez az egész csereakció. Délelőtt elmegyünk egymáshoz, és egész estig a művészetről beszélünk, és közben cserélünk, próbálunk egyezségre jutni. És sokszor belefutunk az este nyolcba. És ilyenkor is képes azt mondani a Miklós, hogy kezdjük elölről. Kezdjük új alapokra helyezni az egész tételt. Vegyük elölről, ki kit tart, hogyan? Mindig dűlőre jutunk, és ez fantasztikus, hogy az ember mindig
új dolgokhoz jut hozzá. Egyetlen egy Korniss-művemet szereztem aukción. Nemigen került be aukcióra Korniss-mű. Egyrészt, mert szeretik az emberek, másrészt nincs olyan mennyiségben a gyűjtőknél. Egy-egy gyűjtője azért van, mint például Merics Imre. És ez az egy mű, amely nálam van, valami okból mégis aukcióra került. Utána kiderült, hogy kitől.
 
Az az egész érdekes ebben az egész gyűjtésben, hogy ki volt a mű előző gaz-dája, hogyan került ki a mester keze alól. Ez kicsit olyan, mint a művészettörténeti kutatás: rendkívül sok tapasztalattal lehet gazdagodni, olyan történeti és történelmi szituációk jönnek felszínre, amelyek mondjuk a hétköznapi életben nem. Ez a kép a Virág Judit árverésén volt. Az aukciókon ez volt az első kép, amely feltűnt nekem. Gondoltam, ez kell nekem, ha meg tudom venni. 300 000 forint volt az ára. Nálam ütötték le, és az egész közönség felhördült, hogy ez egyáltalán kellett valakinek. Hihetetlen, hogy mennyire nem vették észre a gyűjtőtársak, hogy micsoda erényeket rejt magában a kép, és az egész Korniss-életmű. Mindig elmondom, hogy a magyar gyűjtőréteg csak az Európai Iskoláig jutott el, mert kézhez kapott egy olyan dolgot, hogy ez az érték. Az elmúlt negyven-ötven év alatt is ezek kerültek felszínre, ezekről készültek katalógusok. És az, hogy a kortárs mit jelent, ezzel nagyon óvatosak. Nem értik, nem érzik a dimenziókat.
 
BARCSAY JENŐ: Háztömb vörösben 1964
olaj, fatábla 25 x 30 cm
 
Van egy remek gyűjtő, nagyon tisztelem, de ha arról van szó, hogy a kortárs műveket gyűjtse, hihetetlenül gyenge műveket emel be. Ebből az látszik, hogy a vizuális kultúra oktatása nincs valami magas szinten Magyarországon. Talán a mostani generáció, amelynek már szabad a pálya, önmaga próbálja kialakítani az értékítéletét.
 
A következő évben, amikor újra bekerült egy gyönyörű Korniss-mű az aukciókra, azt gondoltam, hogy a Kossuth-díjamat felteszem rá, és már majdnem leütötték nálam, elég tűrhető induló ára volt, de a harmadik kalapácsütés előtt megjelentek a kezek, és felment négy-öt millióra. Ez a gyönyörű mű nem került hozzám.
 
Barcsay Jenőt azért emeltem be a gyűjteményembe, mert egyrészt a mesterem volt, másodsorban meg a 20. század egyik legmeghatározóbb mestere. Anatómiára jártam hozzá. Hatalmas nagy táblák voltak a teremben és mindig rajzolt nekünk az öreg. Szájtátva csodáltuk, százszámra csinált rajzokat az óráin, és mind remekmű.
 
LAKNER LÁSZLÓ: Amon Düül 1970 
olaj, vászon 200x150 cm
 
A Barcsay-művek is csere útján kerültek hozzám. Az egyik Barcsay Merics Imre révén került hozzám, egy hatalmas nagy meccs után, amikor az egész napot lent töltöttem Tormáson. Azzal a metódussal akartam megszerezni, ahogy ő is csinálja: bejön a műtermembe, ránéz egy képre és azt mondja, akkor én most ezt viszem, és elindul vele. Megláttam én is ezt a Barcsayt, megfogtam, és úgy csináltam, ahogy ő szokott. Azt már ugyan nem - mondta. Hosszas-hosszas győzködés után, nagy szellemi csata után lett az enyém.
 
Bak Imrének is nagy tisztelője vagyok. Ezt a Bilbao című képét is cseréltem vele. Azt írta Editnek és Lacinak szeretettel 1999-ben. Ennek van egy nagyméretű változata is, 200 x 140-es. És a másik Bak Imre-kép, amely nálam van, az a Túl az Óperencián, amelynek a nagy változata a Nemzeti Galériában van. Káldi Kata és Birkás Ákos művei egy galérián keresztül kerültek hozzám. Ők akartak egy Fehér-művet, én meg egyszerre több kortársat akartam, és elcseréltük. Tót Endre két műve szerepelt a kölni Ludwig Museum magyar kiállításán, és a budapesti Ludwig kiállításán is, és ezeken a kiállításokon tetszett meg, és magától a mestertől szereztem meg. Nagyon jó barátság alakult ki vele. Nálam volt aznap, amikor ezeket a műveket szereztem tőle, egész éjszaka beszélgettünk, ő pipázott, én meg festettem róla egy nagy portrét, amelyen egy lappal eltakarja az arcát. A gyűjtés barátságokat is szül, és itt még képet is szült.
 
LAKNER LÁSZLÓ: Survive 1984
papírboríték, vegyes technika
 
Lacát is régóta gyűjtöm, egészen a korábbi időszakától napjainkig. Jó barátságban vagyunk, sőt, volt egy buli is, ahol együtt zenéltünk. A Lacától minden mű csere útján került hozzám. Bukta Imrétől az Apám a konyhában citerázik című képet szereztem például, de több képem van tőle. Mindenkitől több képem van. Keserü Ilona Vidám szférák című művét egy jótékonysági árverésen szereztem, ami annyit jelent, hogy a Rippl-Rónairól szóló filmhez csináltak egy árverést. Én is adtam erre saját művet. Méhes Lóránttal, Nyári Istvánnal jártam egy gimnáziumi osztályba. Mind a hárman festők lettünk. A főiskolán a Méhessel hasonló fotószerű képeket festettünk, hasonlóan gondolkodtunk abban az időben. A Méhes-képet a Blitz Galériában szereztem be Kováts Lajostól. Szűcs Attila műve a gyűjteményemben, a Szingularitáson pihenők címet viseli. Egy pesti galériában szerepelt egy tárlaton, és a galéria szeretett volna egy Fehér-művet, de nem volt pénzük, és ezért cserébe ezt kértem, mert akkor már elkezdtem a fiatalokat gyűjteni. Ezen a képen jött be Attilának a saját hangja.
 
MÉHES LÓRÁNT: Zuzu és Marietta, 1974 2004 
olaj, vászon 140x170 cm
 
Az egyik példaképem Lakner, akinek a Survive című képe is nálam van. Ezzel a képpel együtt szerepeltem egy csoportos kiállításon, ez a műve itt maradt az országban, és akié volt, attól szereztem meg. A Survive olyan mű, amely, ha nem lenne, akkor rengeteg művem nekem sem született volna meg. Kósa János műve is egy jótékonysági árverésen került hozzám, később mondtam Jánosnak, hogy megvettem ezt a képét, és nagyon tetszik nekem, erre azt válaszolta, hogy „persze, hogy tetszik, mert amikor ezt festettem, akkor rád gondoltam". Jó érzés, ha a fiatal generáció is elismeri az embert, és az is érdekes, hogy a hatások hogy jönnek elő. Károlyinak a Knollos kiállításán jól sikerült a váltás, Zsigával egy osztályba jártunka főiskolán, sokáig szoros barátságban voltunk, többször feljárt hozzám a Pannónia utcai lakásomba, az egy mosókonyha volt, ott együtt pálinkáztunk és a művészetről beszélgettünk...
 
 
FODOR JÁNOS (1975-), médiaművész, 2004-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán 
HORVÁTH TIBOR (1976-), képzőművész, Tanulmányait 2003-ban fejezte be ugyancsak intermédia szakon