Matisse és a magyar fauve-ok
"Amikor a színek dinamittá válnak"
2005 októberében először nyílik olyan kiállítás Magyarországon, ahol a képek kiválasztásának szempontjául a fauve-szellemiséghez való kötődés szolgált. Többek között Rippl-Rónai, Berény, Márffy, Tihanyi, Kernstok, Czóbel, Nemes Lampérth, Czigány, Bornemisza, Boromisza, Galimberti, Perlrott művészetéből az 1905 és 1914 között készült képek kerülnek bemutatásra. A jelenlegi elképzelések szerint addigra az új modern múzeum épületébe költözik a Ludwig Múzeum gyűjteménye, és a Magyar Nemzeti Galéria veszi birtokba az egykori Munkásmozgalmi Múzeumot. A kiállítás vagy a Magyar Nemzeti Galéria időszakos kiállításainak jelenlegi helyén, vagy a Ludwig épületének első emeletén kerül bemutatásra. A kiállítás rendezői Passuth Krisztina, az ELTE művészettörténeti tanszékének professzora és Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria festészeti osztályának művészettörténésze, valamint a programhoz csatlakozó kutatók: Pápai Emese, Barki Gergely, Molnos Péter, Rockenbauer Zoltán és Rum Attila. Az előkészületekről Passuth Krisztinával beszélgettünk.
PERLROTT-CSABA VILMOS: Önarckép szoborral
Olaj, vászon, 76,5 x 64 cm, 1910 körül - magántulajdon
PASSUTH KRISZTINA 1996-ban, a Magyar Nemzeti Galéria Nagybánya-kiállításának zárásakor megkértem Szücs Györgyöt és Zwickl Andrást, hogy a fauve-szellemiséget hordozó festményeket szedjük össze a lebontott kiállításról és tegyük őket egy terembe. Egymás mellé helyezve a képeket megszólaltak, élni kezdtek a művek, kitapintható volt a közös indíttatás, tisztán látszott az összetartozás. Gyakorlatilag megjelent előttünk, vizuálisan tetten érhető volt a magyar avantgárd megszületése.
Bár csak 1908-ban nyílik meg az Académie Matisse, hogy aztán három év alatt közel százhúsz művész forduljon meg az iskolának helyt adó műteremben, mégis sokkal előbb kezdődik Henri Matisse és Párizs hatása a magyar művészetre. Már ott találjuk Márffyt 1902 és 1904 között, Czóbelt 1903-ban, hogy aztán 1906-ban Nagybányára visszatérve gyökeresen megváltoztassák a telep szellemiségét.
A „Fauves" kifejezéssel a Matisse köré szerveződő művészeket jelöli a szakirodalom. Elsősorban Derain, Girieud, Vlaminck, Friesz, Dufy, Camoin, Manguin és Czóbel azok a művészek, akik már 1906-ban jól körülírható módon, azonos szellemiségben festenek. 1907-től Braque és Perlrott-Csaba is ide sorolható. Náluk lazábban kötődik a csoporthoz Robert Delaunay, Kees van Dongen és Georges Rouault, valamint Berény Róbert, a „fauves tanonc", aki ekkor még csak tizennyolc éves, de már remekműveket fest, és a többi magyar művész Nagybányán, Nyergesújfalun, Budapesten: Kernstok, Márffy, Czigány, Ziffer, Bornemisza, Nemes Lampérth, Tihanyi és persze Rippl-Rónai, aki már a Nabis tagjaként is jelentős alakja volt a francia művészeti életnek. A Párizsba zarándokló magyar festők együtt állítottak ki a legnagyobb franciákkal, néhányan együtt jártak Matisse-hoz, gyakorlatilag együtt éltek, egy levegőt szívtak, együtt látogatták Gertrude Stein szombat délutáni összejöveteleit. Nincs időben eltérés, nem követők a magyarok, ráadásul nagyon fiatalok, Berény szinte még gyerek. Matisse mellettük kifejezetten öregnek számított, pedig csak harminchat éves volt 1905-ben.
NEMES LAMPÉRTH JÓZSEF: Önarckép
Olaj, vászon, 75 x 60 cm, 1911 - Magyar Nemzeti Galéria
A Fauves kifejezést nem használta a csoport, mégis, ha kiejtjük a szót, akkor a 20. századi művészet körülhatárolható, 1904 és 1908 közé eső periódusára gondolunk.
„A szín a mi megváltónk" - mondta Othon Friesz; a színek vibrálása, harsánysága, üvöltése senkit nem hagyott közömbösen, a kortársak nevezték Összefüggéstelenek, Gerinctelenek csoportjának is őket, mégis a modern művészet egyik legizgalmasabb és legértékesebb fejezeteként tartjuk számon ezt az időszakot.
PASSUTH KRISZTINA 2002-től közösen dolgoztuk ki a koncepciót a társrendező Szücs Györggyel, aztán fokozatosan kapcsolódtak be a kutatásba és a kiállítás előkészítésébe a már említett fiatal művészettörténészek, illetve a grafikai anyag előkészítésén Zsákovics Ferenc dolgozik. A kiállítás anyaga a vidéki képtárak és a Magyar Nemzeti Galéria anyaga mellett elsősorban hazai magángyűjteményekre alapul, de néhány jelentős Czóbel-mű mellett például egy-egy nélkülözhetetlen Márffy-, vagy Perlrott-festmény is külföldön van, amelyeket szintén kölcsönözni szeretnénk. Természetesen a kiállítandó Matisse-kollekciót is külföldi múzeumokból kell elhoznunk, ezt majd kiegészítjük a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményében őrzött, tizenkét lapot tartalmazó Matisse-mappával.
Két katalógust tervezünk, egy magyar és egy francia nyelvűt, fotókkal, dokumentumokkal, a helyszínek bemutatásával. A kiállítást vetítésekkel, helyszínek bemutatásával, dokumentumtárlókkal és esetleg eredeti műtermi berendezésekkel igyekszünk még izgalmasabbá, színesebbé tenni.
BORNEMISZA GÉZA: Virágcsendélet
Olaj, vászon, 56 x 55 cm, 1910 körül - Székesfehérvári Városi Képtár - Deák-gyűjtemény
A Monet-kiállítás nagy sikere adta az ötletet, hogy Matisse nevét használjuk, de csak abban az esetben, ha megfelelő színvonalú és számú képet tudunk kölcsönözni.
Nagyon fontosnak tartom a magyar-francia kapcsolatrendszer felkutatását, amely sem előtte, sem utána nem volt olyan erős, mint az I. világháborút megelőző tízegynéhány évben, tehát éppen abban az időszakban, amikor megszülettek azok a jelentős, francia szellemiséget tükröző, modern magyar művek, amelyek a majdani kiállítás gerincét képezik. A Nemzeti Galéria és az MTA Művészettörténeti Intézetének adattárában, de a Petőfi Irodalmi Múzeum irattárában is, például Bölöni György levelei között, igencsak izgalmas anyag van, amelyet szintén beépítünk a kiállítás anyagába.
Először Bernáth Mária használta a fauve terminológiát a magyarokkal kapcsolatban, amikor Rippl-Rónait „szelíd fauve"-ként aposztrofálta, de azóta sincs végiggondolva, újrarendezve a 20. századi magyar művészetnek ez a fejezete. 1965-ben, Székesfehérvárott rendezett kiállítást Passuth Krisztina Nyolcak címmel, majd 1980-ban útjára indult a Nyolcak és aktivisták vándorkiállítás, amelyet bemutattak Párizsban, Londonban, Rómában, Berlinben és Belgrádban is. A vándorkiállítás, amelynek anyagát Szabó Júliával közösen állították össze, alapvetően új kutatási szempontokat nem tartalmazott, a tervezett kiállítás anyaggyűjtése viszont már a legújabb kutatási eredmények felhasználásával folyik.
A mostani anyagnak volt nemzetközi előzménye is: 1999-ben Párizsban nagyszabású Fauves-kiállítást rendeztek, ahol Ziffer Sándor, Czóbel Béla, Perlrott-Csaba Vilmos és Nemes Lampérth József néhány műve szerepelt, de ahogy más magyar festő jelentős fauve-jellegű műve sem került bemutatásra, tőlük sem a „legfauveosabb" alkotásokat láthatta a párizsi közönség. A Nemzeti Galériában rendezendő tárlat minden bizonnyal jóval árnyaltabban fogja bemutatni a „magyar fauve-ok" művészetét.
CZÓBEL BÉLA: Festők a szabadban
Olaj, vászon, 79 x 79,5 cm, 1906 - Musée National d'art Moderne Paris
PASSUTH KRISZTINA 1961-től foglalkozom a Nyolcakkal, de eleinte nagyon kevés képet ismertem, a ma ismert anyagnak a tizede sem volt hozzáférhető. 1967-ben jelent meg A Nyolcak festészete című könyvem, de akkor még semmilyen vonatkozásban nem neveztem őket vadaknak, fauve-oknak. Reveláció volt a László Károly-gyűjtemény megismerése, persze méretei miatt csak kis részét tudtam áttekinteni. Nagy lendületet adott az egyre pezsgőbb műkereskedelmi élet, elsősorban a Kieselbach Tamás által rendezett kiállítások és a gyűjteményéről megjelentetett albumok. Nála, és a Mű-Terem Galéria árverésein is remekművek, addig lappangó képek bukkantak fel. Világossá vált, hogy a magyar művészetnek ez a korszaka gazdagabb és teljesebb, mint amilyen képet addig a közgyűjtemények anyaga alapján kaphattunk.
Kétféle szemlélet van a magyar művészettörténetben a század első felével kapcsolatban. Sok kutatási eredmény, tanulmány látott napvilágot a Római Iskola hatásáról. Zwickl András Árkádia-kiállítása például nagyon alapos, kitűnő munka volt. Én konzervatív módon nem váltottam szemléletmódot, és ma is a századelejei avantgárdot kutatom. Ezt tartom a legizgalmasabbnak: amikor valami új elkezdődik, amikor egy létező dolog átbillen valami újba. A magyar vadak esetében pontosan ez történt, ráadásul a folyamat helyben és időben is pontosan tetten érhető. Párizs, 1905-1906, Nagybányán a neósok ugyanebben az időben, és Nyergesújfalu, 1907-1908 körül. Nyergesújfalu, Kernstok Károly hatása egyébként is kulcsfontosságú, hatása hasonló itthon, mint Matisse-é Párizsban. Azért sem foglalkozott a kutatás a magyar vadakkal külön, mert ez nem szervezett csoport volt, inkább kisebb-nagyobb baráti társaságok együttese. A majdani kiállításon szereplő képek alkotói között voltak olyanok is, akik nem ismerték egymást személyesen. Az biztos azonban, hogy egymás műveit ismerték, sokszor Párizson keresztül hatottak egymásra, és persze mindannyian csodálták Matisse-t.
A műgyűjtés komoly társadalmi hasznát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Nemcsak tehermentesíti a múzeumokat, de sok esetben előrébb jár, mint a hivatalos művésztörténet: sokszor hamarabb elnyeri megfelelő helyét egy-egy művész, vagy akár egy irányzat is egy jól felépített, átgondolt gyűjteményben, mint a kanonizált értékrendben. A Matisse és a magyar fauve-ok segíthet újragondolni a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítását is, hiszen nem sok olyan szakasza van a magyar művészetnek, amikor a magyar festők egy időben, azonos minőségben dolgoztak a művészettörténetet meghatározó, azóta klasszikussá vált nevekkel, amikor a magyar festészet nem követő, évtizedekkel lemaradó, hanem a legfrissebb áramlatokkal együtt haladó, modern szellemiségű volt, és ennek a 20. századi modern magyar festészetet bemutató állandó kiállítás arányaiban is meg kellene mutatkozni.
Egyetlen hazai műgyűjteményben sem kap olyan hangsúlyos szerepet a magyar fauve festészet, minta Kieselbach-kollekcióban. A 80-as, 90-es évek folyamán formálódó műtárgyegyüttes főművek egész sorát vonultatja fel mind a későbbi Nyolcak tagjainak párizsi, Matisse hatását mutató időszakából, mind a nagybányai, kecskeméti neós társaság alkotásai közül.
E.G.: Mi vezette a magyar fauve képek irányába?
K.T.: Amikor elkezdtem gyűjteni a nyolcvanas évek elején, engem elsősorban azok a magyar festők érdekeltek, akiknek alkotásai szervesen beilleszthetők az európai művészet fő vonalába. Személyes ízlésem is feléjük vezetett, hiszen huszonévesként elsősorban az intenzív koloritú, a komplementer színek kontrasztját alkalmazó, kompozícióban és formai megfogalmazásban is erőt, dinamikát sugárzó képeket szerettem. Nem véletlen tehát, hogy ez az attitűd vált gyűjtésem korai szakaszában meghatározóvá, vagy hogy Rippl-Rónaitól vagy Vaszarytól éppen azokat a műveket szereztem meg, amelyeket, hiszen ezekben is elsősorban az intenzív, ha tetszik, expresszív színvilág ragadott meg elsőként. Persze, mindig tudtam, hogy a felfokozott kolorit, az egyéni formatorzítás önmagában még nem jelent kvalitást. Sőt, éppen ez az a terület, ahol éles szem és fejlett kvalitásérzék kell, hogy a tartalmatlan modorosságot elválasszuk az igazi értékektől.