Mielőtt a fenti idézet megszületésének körülményeiről beszámolnék, egy másik idézettel kell kezdenem. Az 1999-ben, az Enciklopédia Kiadó gondozásában megjelent háromkötetes, Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban, Erdély Miklós címszó alatt többek között ez áll. „A bécsi Orwell und die Gegenwart c. kiállításon Maurer Dóra segítségével állította fel Hadititok c. művét, amely az egyetlen ma is látható nagyobb installációja.” (Ludwig M.) (1. kötet. 540. oldal.) A következő oldalon látható egy féloldalas fotó a műről.

 A lexikonban említett kiállítás 1984. május 10-én nyitott. Én május 6-tól éltem Ausztriában. (Ide nősültem.) Előző héten Jerger Krisztáéknál találkoztam Maurer Dórával. Ő említette a kiállítást, amin férje, Gáyor Tibor is kiállított, Megyik Jánossal együtt. Erdély Miklós volt a harmadik magyar, a majdnem száz kiállító között. Erdély Miklóst személyesen nem ismertem. Annyit tudtam róla, hogy sok mindennel foglalkozik, de műveit sosem láttam. (Talán egy rövid filmjére emlékszem.) Maurer Dóra mondta, hogy e kiállításon kell Erdélynek segítség. Örömmel és kíváncsian mondtam igent. 1984-es naptáromban május 7. hétfőhöz az van beírva, telefon Maurer. Tehát vasárnap érkeztem és hétfőn hívtam Maurert. Sok idő nem volt. Szerdára kész kellett lenni, mert csütörtökön volt a megnyitó.    Azt hittem, képeket fogunk a falra akasztani. Meglepetésemre, egy (a katalógus szerint) 3 méter magas és 460 cm hosszú „fal” fogadott, fehéren, csupaszon. (Mai méret 280 x 550 cm.) Emlékeim szerint, ez a nagy kiállítóteremben centrális helyet foglalt el, közvetlen a bejárat közelében. E fal (jobb szavam nincs rá) közelében voltak már összekészített anyagok, mint sátorlapszerű anyag, kátránypapír tekercsben, vödörben valami fekete anyag, talán bitumen, egy-két tábla ablaküveg, festékes dobozok és hasonlók.
   Mikor megérkeztem, Maurer már Erdéllyel beszélgetett, aki a még érintetlen „faltól” kb. 10-15 méterre ült egy széken. Egy kedves, közvetlen, szellemes embert ismerhettem meg. Az a pár óra, amit e 2-3 nap alatt vele töltöttem (később sosem találkoztam vele) ennyi év után is csak pozitív nyomokat hagyott bennem, az ember Erdélyről. Kopaszodó, kissé elhízott, levegőt néha nehezen vevő, nem teljesen egészséges ember benyomását tette rám. (Két évre rá, már nem élt.) Egy öregedő emberét. Ezt persze most – nem kis meglepetésemre – úgy írom le, hogy ő akkor csak 56 éves volt. (én 31) Így szinte biztos, hogy fiatal barátaimnak ma már én is egy – remélhetőleg fiatalos, de – öreg ember vagyok. A legnehezebb a nagy ponyvaszerű anyag felhúzása volt, az ott álló fal teljes hosszára. Ezt egy ember nem tudta volna megcsinálni. Mikor ezzel megvoltunk, kezdett Miki munkához. „Gyuri, vedd már azt a kátrányos vödröt, és szép lassan öntsd fentről a vászonra. Úgy, tovább. Hagy folyjék le. Elfogyott? Vegyél még vödörrel.” A létra tetején állva, fél szemmel rá figyelve tettem, amit mondott. A tudatosság és véletlen keveréke adta ki azt az eredményt, ami végül is megszületett. Későbbi utasítása is, dobd rá, lökd arrébb, is azt igazolják, hogy a fejében egy képpel látott „munkához”, de ez a kép állandóan változott. Már a mű (Hadititok) készülte alatt is többen jöttek nézni, mi folyik itt. Láthatóan élvezte az érdeklődést, ami még csak fokozódott a sajtó képviselőinek tartott tájékoztatón. A fotósok megrohanták. (Érdekes, hogy átnézve az akkori sajtóvisszhangot Erdély művéről sehol semmi. Míg Gáyor és Megyik őrtornyáról, ami a bejárat előtt állt, több cikkben tesznek említést.)
  Erdély nagyon élvezte a nyüzsgést és hogy a központban van. De végig az volt az érzésem, hogy nem veszi komolyan. Szemében egy cinkos mosollyal pillantott néha rám, aki az eseményeket tátott szájjal követtem egy sarokban. Mikor kissé fáradtan, de elégedetten túl volt a rumlin, és újból kettesben voltunk, természetesen gratuláltam sikeréhez. Csodálkozva mondtam neki, hogy sosem gondoltam volna, hogy művének ekkora hatása lesz, aminek megszületésénél bábáskodhattam. Ő most is csak mosolygott. És ekkor, a Hadititokra nézve, azt mondtam neki, „De Miki, őszintén, ez egy marhaság.” Nem háborodott fel merészségemen, hanem a korábbi mosollyal és kedvességgel azt válaszolta. „Igen. A művészet bizony marhaság.” Mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné. Én ugyan meglepődtem egy kicsit, bár az előző közösen eltöltött napok után már edzett voltam, de megérezve a pillanat különlegességét, azt mondtam. „Adnád ezt írásban is?”, és nyújtottam felé a meghívó kártyát. „Természetesen.” És a legnagyobb nyugalommal kanyarintotta oda.
„A művészet bizony marhaság. Erdély M.”

A szerző a szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapító tagja. Bécsben és Budapesten él. 2011-től a Székesfehérvári Egyházmegye, Kortárs Művészeti Gyűjtemény vezetője.