Bonctan az Andrássy úton

Rieder Gábor

A művészeti anatómia egyszerre több és kevesebb, mint az orvosi bonctan. A művészek nem sokat vacakolnak az olyan kulcsfontosságú szervekkel, mint a máj vagy a gyomor, míg a doktorokat nem izgatja a látvány mélyszerkezetének megfejtése.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem anatómiai tanszékén jártunk.

A szűk szertár olyan, mint egy Wunderkammerbe öntött osszárium. Az üvegajtós szekrényben egymásra halmozva csorba koponya és lábszárcsont, mellette kecskeszarv, a húszas évek helyszínelőinek kiöntött hullaportréi, fakeretbe illesztett pajzsos rák (egy élő őskövület), nyerítő ló gipszfeje, fekete csapokkal megformázott lócsontváz, műanyag medencecsont, szobor oroszlán, macskaváz, a falakon az elődök olajportréi, a polcok alján pedig régi tanítványok aktrajzai. Az anatómia tanszék a titkok kamrája, borzongató, ódon kellékei miatt felér egy alapos időutazással. A sötétre mázolt hajópadlós teremben folyamatosan órák zajlanak, kiégett szemű modellek állnak meztelenül a rajzbakokon görnyedő hallgatók előtt nap mint nap, míg körös-körül bő százéves múltról regélő félig, illetve egészen halott tárgyak sorakoznak. Például a jó két méter magas, paravánszerű fehér fatáblák, amiken csak a piszokfoltok árulkodnak a funkcióról, az egész alakos krétarajzolásról. A diákok évtizedekig fekete alapra dolgoztak fehér krétával, azaz inverz árnyékokkal, de a hetvenes években győzött a józan ész és a vetítőgép: a táblákat átfestették fehérre, hogy jobban hasonlítson a papír alapra. Egy faliszekrény ajtajait kitárva századfordulós német akadémiai segédeszközökre bukkanunk, tengelyük mentén megforgatható, izomrostokig megnyúzott kezek és lábak festett gipszmintáira. Ezeket a kicsorbult ujjú szemléltető modelleket ma már ritkán veszik elő, akárcsak a kerekes talapzaton gurítható monumentális lócsontvázat, amit még a hazai anatómiaoktatás úttörője, Székely Bertalan szerzett be.



Barcsay Jenő korrigál (Forrás: Magyar Képzőművészeti Egyetem, Könyvtár, Levéltár és Művészeti Gyűjtemény)
©Fotó: Bojár Sándor, Magyar Távirati Iroda

 
A tradíciónak itt különös szerepe van, hiszen a Magyar Képzőművészeti Egyetem kitüntetett helyen foglalkozik az anatómia-oktatással. Kőnig Frigyes rektornak szívügye a téma, maga is komoly kutatásokat végzett – a rá jellemző pictor doctusi alapossággal – a tárgykörben, a modellbábuk táncoltatásától a régészeti arcrekonstrukciókig. A három területet felölelő Művészeti Anatómia, Rajzi és Geometria Tanszék nevet viselő részleg a vizuális oktatás ábécéjét tanítja. Nem nyűg és fásult kreditkitöltés, hanem – legalábbis a tanárok szerint(1) – a képi analizálás tudományának alapja. Itt nem a bőrfelszínig látó fotografikus látás leképezését oktatják, hanem a struktúra-érzékeny elemzői szemléletmódot. Ezért kell minden egyes csigolya vagy porc szerkezetét és működését külön-külön megtanulni, hogy abból logikusan fel lehessen építeni az emberi testet két dimenzióban is. Ez a fajta szaktudás és vizuális gondolkodásmód már csak a kelet-európai akadémiákon őrződött meg. A hatvanas évek óta zajló intézményi reform már rég kisöpörte az ilyen régiségeket a nyugati főiskolákról, nincsenek izomrostig szálkásított gipszminták, fémszálakkal rögzített, szétrobbantott koponyák, még csak alakrajz is alig. A valamikori NDK határvonalán túlról érkező mai ösztöndíjas diákok egzotikus borzongással lelkesednek a magyar anatómiai tanszék iránt, hiszen otthon kreatív élményrajzolást, konceptuális gyakorlatokat és médiahasználatot tanulnak. A pesti anatómia tanszék számukra valóságos időkapszula. A Képzőművészeti Egyetemnek viszont ez a múlt becses szelete, amit kitartóan őriz, sőt ápol és művel, büszke rá, neves szellemi őseivel egyetemben.


Férfiaktot festő férfi hallgatók 1900 körül, fénykép, albumin (Forrás: Az Orsz. Magy. Kir. Mintarajziskola és Rajztanárképző fényképalbuma, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Könyvtár, Levéltár és Művészeti Gyűjtemény
©Magyar Képzőművészeti Egyetem

 
A boncztan úttörője
Azért túlzásokba se kell esni: az anatómia tanszéknél sem konzerválódott minden! Székely Bertalan idejében még istálló is volt az Andrássy úti épület alagsorában, ahol a buzgó diákokat élő állatok várták tanulmányozásra. Hiszen a lovas szobor mégiscsak a reprezentatív megrendelések csúcsa volt akkoriban, így nem ártott tisztában lenni a szükséges tudnivalókkal. Nem véletlen emlegetjük Székely Bertalant, ő található a pesti anatómiai tanszék történetének első lapján. Egyrészről mint müncheni iskolázottságú, ízig-vérig akadémikus mester, aki Karl Piloty osztályában elsajátította a historizáló készségek csínját-bínját, aláfestést, modellálást, kosztümöket és csontvázakat. De Székely történeti piktornál és lépcsőházi allegória-festőnél sokkal több volt: komoly bölcsességgel rendelkező anatómus, aki – többek között az emberi és állati mozgás fázisait fotózó Eadweard J. Muybridge-től tanulva – kísérletezett a ló izomzatát bemutató zootróp szalagokkal is. Pici fekete árnyéklovak galoppoznak lépésről lépésre a tekercsképeken – akár Bauhaus házi feladatnak is vélhetnénk, pedig a 19. században készültek.



Az anatómiai szertár, előtérben különböző korokból származó emberi csontvázak, a háttérben csontokat őrző szekrény, tetején Székely Bertalan demonstrációs drótfejei és lóstruktúrái
©Magyar Képzőművészeti Egyetem, fotó: Albert Ádám

 
A megbecsült „történelmi festész”-t Keleti Gusztáv nevezte ki 1871-ben az akkor még Mintarajziskolának nevezett intézmény festészeti tanszakának az élére.(2) Kezdetben alakrajzot, festészetet és alakrajzi kompozíciót tanított, majd 1876-tól negyed évszázadon át festészeti bonctant. Ez utóbbi poszt nem véletlenül jutott neki, Székely maga szorgalmazta, hogy az anatómiát ne orvosprofesszorok oktassák. A többi reformjavaslata csak pár évtizedes késéssel szüremkedett át az iskolai gyakorlatba, az alakrajz-órák számát például már csak igazgatóként, élete vége felé tudta megemelni. Addig is teletömte az akadémiát a reneszánsz óta népszerű demonstrációs kellékekkel: mintalapokkal, gipszfigurákkal és csontvázakkal. Ezekből jó néhány mind a mai napig megvan, például a fekete csuklókból összeszerkesztett asztali „lóváz”, amit a diákok a saját képi kompozícióikhoz igazíthattak, vagy a modern szobornak ható, fémdrótokból és hálókból összebarkácsolt emberi fejek, amik eredetileg a geometriai síkokat demonstrálták. Székely Bertalan, jó pozitivista művészként precízen elemezte tantárgyát, majd 1881-ben papírra vetette a Festészeti boncztan című opuszt. Hiszen a végső célhoz, a mozgás ábrázolásához – ahogy írja – ismerni kell „a test szilárd vázát képező csontszervezetet, a mozgató szerveket, valamint az alakban lejátszódó formaváltozás okait.”(3) Az első magyar nyelvű képzőművészeti anatómiai tankönyvből művészek nemzedékei tanultak.
 
Székely később különösen a lóábrázolás rejtélyeiben mélyedt el, nemcsak azért, mert minden jó akadémikus festőnek ismernie kell a négylábú mozgását, hanem mert esetükben nem nehezítik a megfigyelést mesterkélt, emberi manírok. Pedagógiai munkásságának is köszönhetően halála után valóságos kultusza alakult ki, egyik rajongója egyenesen „bölcsész-festész”-nek nevezte(4), az akadémia későbbi igazgatója, Lyka Károly is sokra becsülte – de ettől függetlenül az anatómiai oktatás fél évszázadra háttérbe szorult az oktatói gyakorlatban. A stafétát egy bizonyos dr. Tellyesniczky Kálmán orvosprofesszor vette át, aki természettudományos egzaktsággal próbálta meg körülírni a szépség anatómiai kritériumait. Ez eredményezett pár szükségszerű mellélövést: Botticellit például nem állhatta, aránytalan fejméretei miatt. Székely Bertalan után – emlékezett vissza a tanszék egy későbbi tanára, Patay László – „az anatómia szinte fél évszázadig csak jelentéktelen tantárgyként vegetált, ahogy egész Európában is. Szükségesnek tartották ugyan, de mellékesnek, nem ismerték el a jelentőségét.”(5)



Koponyák és állatcsontvázak az anatómiai szertárból
©Magyar Képzőművészeti Egyetem, fotó: Albert Ádám

 
Egy sorsszerű véletlen
Az anatómiaoktatás a véletlenek furcsa összjátékaként került ismét előtérbe az ötvenes években. Ekkor a szovjet szocreál precíz, keményceruzával megrajzolt naturalizmusát tűzték ideálként a tanulók elé a főiskolán. Az egyik fő hagyományforrást a szentpétervári neoklasszicista akadémizmus jelentette, ami furcsa csavarok után élt tovább a sztálinista szocialista realizmus kebelén. De ennél volt egy sokkal fontosabb helyi értékű tényező: Barcsay Jenő. A hosszú szakállas, különc festőművészt 1945 után hívták meg a főiskola formálódó új tanári karába. Szerény hangú visszaemlékezése szerint Krocsák Emil rektor dobta be a nevét egy ötletelés során, a már ott tanító Szőnyi helyeselte, így kerülhetett az anatómia tanszékre.(6) Festőosztályt azért nem bíztak rá, mert se túl ismert, se túl karizmatikus nem volt (gondoljunk csak az olyan domináns kollégáira, mint Pátzay vagy Bernáth!), de a nem sokra tartott anatómiához épp megfelelt. A sokat nélkülöző Barcsay megörült az új feladatnak, bár korábban csak inasiskolában tanított, például könyvvitelt, amihez alig konyított, ráadásul a művészi bonctan se volt az erőssége, hiszen diák korában messziről elkerülte az előadásokat. Alapos és lelkiismeretes művészként viszont – túl a negyedik X-en – nekiveselkedett az új kihívásnak, újságpapírba csomagolva lopta haza a csontokat a főiskoláról, beszerezte a vonatkozó orvosi szakirodalmat, nekiállt otthon, rajzolt és rajzolt, kérlelhetetlen következetességgel. Életírása szerint ekkor tanult meg igazán rajzolni.



Csörgő Tamás hallgató anatómiai tanulmányrajza, 2012, ceruza, papír, 50 × 70 cm
© Magyar Képzőművészeti Egyetem

 
Kollégái néha gúnyolták is hozzá nem értés miatt, egész addig, míg egy prominens minisztériumi kultúrfelelős, Mihályfi Ernő fel nem kérte egy új anatómiai kötet megírására 1953-ban. Barcsay összeszedte nyolc év megfeszített otthoni robotolásának eredményét, egy szentendrei éjszaka leforgása alatt összerakta vázlataiból a könyv tervezetét, majd elővette a szocreál kötelező eszközét, a tűhegyes kemény grafitceruzát és elkezdett dolgozni a márványszerűen sima csontpapírokon. Amint elkészült az egységes anyaggal, jelentkezett – a legendás műgyűjteménnyel rendelkező, biztos ízlésű – Mihályfinál, akinek leesett az álla. Barcsay visszaemlékezései szerint: „telefonált még egy-két munkatársának, kézről kézre adták a rajzaimat. Kérdezgették, hogyan tettem szert ilyen rajztudásra? Engem formalistának tekintettek akkor, és ez bizony nagy bűn volt.”(7) Ettől kezdve nem tekintették többé gyanús formalistának, a Művelt Nép által kiadott könyvből nagy szenzáció lett, 1954-ben megkapta érte a Kossuth-díjat is. (A vele járó 20 000 forintból – ez is jellemző adalék – vett egy tucat Mednyánszky-képet.) Barcsay sztár lett, ráadásul olyan sztár, akit nem feledtek el a szocreál után sem, hiszen anatómiai tankönyve rendszersemleges világhírnevet szavatolt a számára. A Művészeti anatómia azóta is alapműnek számít, folyamatosan újranyomják, nem csak magyar nyelven.



Barcsay Jenő Művészeti anatómiáját ma a Corvina Kiadó adja ki
©Corvina Kiadó

 
A vaskos atlasz igazi művészeti kézikönyv, nem sok köze van az orvosi bonctanhoz. Barcsay geometrikus idomok segítségével elemezte a csontok kapcsolódási pontjait, ugyanazzal a szerkezet-kereső elhivatottsággal kutatta a látvány mélyén a struktúrát, ahogy festészetének legjobbjain, a vaskos kontúrokkal meghúzott műtermi csendéleteken. A bevezetőben is hangsúlyozta, hogy nem használt fényképet (annál több klasszikus német szakkönyvet), hiszen neki „értelmes” látásra volt szüksége, a test egészének összefüggésrendszerére és a lényegtelen, esetleges részletek elhagyására. Csak egy helyen esett ki az absztraháló analitikus szerepéből, amikor a női mellet tanulmányozva izomkolosszusokat rajzolt pici almácska-keblekkel. (Nem lehet véletlen, hogy a művészettörténész reflexek annak a Michelangelónak a női monstrumait juttatják az eszünkbe, akit szintén nem fűztek gyengéd szálak a gyengébbik nemhez.) Az asszonyok robusztus teste és picassósan klasszicizáló arca pedig a hatvanas évekbeli, állami megrendelésre készült, monumentális művek munkásideálját előlegezik meg, amit mozaik formájában maga Barcsay is jó párszor elismételt. A kötet legvégén növendékei vizsgarajzai láthatók, köztük azok a már említett, fekete táblára fehér krétával felvitt, tevő-vevő aktok, amelyeket a diákoknak fejből kellett felrajzolniuk. Az izgő-mozgó, csupaizom férfialakok felett olyan szignók olvashatók, mint a Barcsay tanszékét átvevő Patay vagy az ötvenes évek közepén diplomázó Kondor. Nyenyő bácsi – hiszen mindenki így emlegette – gazdag örökséget hagyott utódaira.

 
Jegyzetek:
(1) Külön köszönet illeti – az egyetem rektora, Kőnig Frigyes mellett – a tanszék két oktatóját, Albert Ádámot és Csordás Zoltán Imrét, akik lehetővé tették a szerző számára a helyszíni terepszemlét, sokat mesélve az anatómiaoktatás történetéről és aktuális programjáról.
(2) A legfrissebb katalógus a témában: Székely Bertalan (1835–1910) kiállítása. Koncepció: Bakos Zsuzsanna. Magyar Nemzeti Galéria, 1999. (Különösképp: 304–308. o.)
(3) Festészeti boncztan. Á. Székely Bertalan történelmi festész és tanár előadásai nyomán közli Ruby Miroszláv tanárjelölt. Kiadja a rajztanárképezdei társaskör, Budapest, 1881, 5–6. o.
(4) Székely Bertalan (1835–1910) kiállítása. i. m. 321. o.
(5) Barcsay iskolájában. Anatómia és térábrázolás a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Budapest, 1989
(6) Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest, 2000, 139. o.
(7) Uo. 157. o.

A cikk megszületését a B. Braun támogatta