2014. június 10., napos kedd délelőtt az álmoskás svájci kisvárosban, Bázelben, ami most csöppet sem álmos. Itt tartja éves óriásrendezvényét a kortárs vándorcirkusz egy hétre fenekestül felforgatva az alig kétszázezres városka hétköznapjait. A villamosmegállóban izgatott urak tülekednek, sötétkék zakóban és barna bőrcipőben (jellemzően nyakkendő nélkül), oldalukon jól öltözött szépasszonyok (jellemzően dizájnertáskával), akik később majd barátnőikkel is megvitatják az ígéretes kortárs csemegéket. A villamossín befut a grandiózus vásárcentrum tavaly megnyitott közepébe, az elöl-hátul nyitott agorára, amit a múzeumokra szakosodott svájci sztáriroda (ki más?), a Herzog & de Meuron tervezett. Az ezüstös lamellák hullámoznak, a villamosmegálló felett a nyitott örvénylő szem az égre néz, de ez most senkit sem érdekel, hiszen a régi vásárcentrum a fő cél, ahol a VIP vendégeket várják a keddi privát bemutatóval. A rendezvény hivatalosan csütörtökön nyit, de itt, a nyüzsgő keddi preview-n senki se gondol a hétköznapi halandókkal. A Hans Hofmann által tervezett, ötvenes évekbeli vásárközpont még ma is jól szuperál, a középső körudvaron valósággal nyüzsögnek a vendégek tabascós osztrigára Ruinart pezsgőt kortyolva. Tizenegy órakor megnyílnak a galériastandokhoz vezető üvegajtók, az izgatott horda betódul, belekezdve a dollármilliós stipi-stopi játékba.

 

Az Art Basel szinte múzeum. Különösen az alsó szint, ahol fejedelmi Richterek köszöntik Donald Judd minimalista könyvespolc-szobrait, egy vágással végighasított Lucio Fontana-vásznak paroláznak Andy Warhol életművének összes fellelhető szekciójával. „Az ilyen nagy vásárokhoz – magyarázta a BlouinArtinfónak a londoni galériás, Helly Nahmad – kell a nyersanyag. De folyamatosan fogy az utánpótlás, egyre nehezebb 20. századi műveket felhajtani. Még az itteni nehézfiúknak sem jut mindig elsőrangú mű. Pedig ők nem az 500 ezer dolláros Donald Juddokért jöttek!” És tényleg nem. A szomszédos standon a madridi Galería Elvira González máris túlad egy 1981-es Judd-objekten. Az európai vevő másfél millió dollárt perkált ki a réz-üveg szoborért, ami itt normális ár. A menő New York-i galéria, a 303 még az egész fiatal, de nagyon trendi absztrakt festőért, Jacob Kassayért is 150 ezret kap képenként. (Ötvenszeres–kétszázszoros a szorzó a magyar kortárs piac kategóriáihoz viszonyítva; ez akkora különbség, hogy teljesen fölöslegessé tesz bármilyen hasonlítgatást.)

   Az Art Basel ünnepel. Ünnepli saját sikerét és profizmusát. Az elmúlt majd fél évszázadban mindig sikerült ráülniük a friss divathullámokra, az új évezredben pedig megháromszorozták magukat, létrehozva egy vásárt Miamiban és Hongkongban is. A kortárs világpiacot ez a háromfejű vásármonstrum – amit még így is csak Art Baselnek hívnak – uralja. Mivel a leggazdagabbakat a válság nem sújtotta, a műtárgypiac se sérült érdemben 2008-ban. Sőt. Az ok, hogy – szemben minden ellenkező híreszteléssel – a milliárdos pénzemberek nem igazán a befektetés miatt vesznek műtárgyat, még csak nem is pénzmosás céljából, hanem mert ezek a méregdrága modern és kortárs alkotások státuszszimbólummá nemesedtek az elmúlt tizenöt évben. Médiafelhajtás, luxus, show business. A dörzsölt bázeli vásárigazgatók viszont tudják jól, hogy a hullámvölgyek menthetetlenül eljönnek (előbb vagy utóbb), így nem várták meg az 50. évfordulót, hanem elkezdték ünnepeltetni magukat már idén, 45. születésnapjuk apropójából. Az osztrigától, mustáros kolbásztól és milliós vásárlásoktól eltelt gyűjtőpárok kedd este, elhagyva a preview-t, még felkapták az Art Basel négy és fél évtizedét feldolgozó, 700 oldalas, képes mamutlexikont a VIP-asztalnál. Közben pedig a Du magazin is kiadott egy történeti különszámot, a vásár hathatós főszponzora, az UBS bank támogatásával. Felfegyverkezve a szükséges szakirodalommal, mi is megkísérelhetjük feldolgoznia svájci vásár hosszú történetét.¹

 

 

A sztori egy bázeli kocsmában indult 1969-ben, itt ültek össze a város befolyásos galériásai megvitatva a lehetőségeket. (Noha a szerzőnk által említett források erre nem térnek ki, mindenképpen fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a vásár elindításában nagy szerepe volt Karl Lászlónak, aki 1945 után Bázelben telepedett le, majd a hatvanas években galériát nyitott itt. Barátja és munkatársa, Bartha Miklós közléséből is tudjuk, hogy a kezdetekkor számos vásárral kapcsolatos ötletelés az ő házában zajlott. A szerk.) A dolog nagyon a levegőben volt, a kortárs képzőművészeti piac pörgött, de az aukciósházak fenyegetni kezdték a galériások hatalmát. Köln pár évvel korábban elindította saját art fairjét, komoly közönséget vonzva, de ugyanezt fontolgatta Berlin és München is. A történetbe beszállt a bázeli dealerzseni, Ernst Beyeler is, aki jó pár késő modern mesterből faragott világsztárt. (Nevét és örökségét ápolja a bázeli Beyeler Alapítvány Pazar múzeuma, amely mindig a vásárra időzíti legnagyobb sikerkiállítását. Idén Gerhard Richter volt soron.) 1970-ben beindult a gépezet, megszületett az Art Basel (ekkor még csak Artnak hívták, számozva), bár még egész más keretek között működött, mint ma. Az első börzét a Swisshotel halljában rendezték meg, egy szinten, míg a teljes félemeletet a kor legnagyobb amerikai galériaóriása, a Marlborough Gallery foglalta el egymagában. A vendégfalakra szalonszerűen, a tetejétől a földig akasztották a képeket. Ekkoriban egy európai galéria esetében még 2000 fontból kijött a bérleti díj és a műtárgyfuvarozás. Szóval megérte Bázelbe jönni, csak a rendezők panaszkodtak. A Messe Schweiz igazgatója azt ismételgette az első években, hogy csak buknak a képzőművészeti vásáron. Ahogy a nagy idők egyik tanúja, David Juda visszaemlékezett, ez igaz is volt: „Inkább a presztízsről szólt, és nem a bevételről. A svájci vásár meggazdagodott órákból, így volt mit elvesztegetnie a képzőművészetre.”

 

   Alig néhány év leforgása alatt az Art Basel beköltözött a Messe-központba, és elérte mai nagyságát a háromszáz körüli kiállítóval. Beyeler kézben tartotta az eseményt; nyitás előtt reggelenként a többi kereskedőnek adogatta el a készletét. A galériások között ekkoriban még intenzív kereskedés folyt, adták-vették egymás közt a műtárgyakat a vásár alatt is. Az egyik düsseldorfi dinoszaurusz, Hans Mayer mesélt el egy jellemző történetet a Du magazinnak. A pörgő nyolcvanas évek közepén a Flash Art egykori főszerkesztője, Giancarlo Politi izgatottan hívta ki a kocsijához, hogy megmutassa neki az olasz transzavantgárd éppen ügyeletes sztárja, Mimmo Paladino egy festményét. Mayer leszurkolt kétezer frankot a szerkesztő kezébe, és már vitte is a kis képet. A nagy homlokzati óra alatt áthaladva viszont lecsapott rá nápolyi kollégája, akinek még frissiben eladta négyezer frankért. Este Mayer épp pezsgőt szürcsölt a bárban, amikor odalépett hozzá Politi, és gratulált, mert a festményt ő már egy müncheni galériás standján látta, tízezer frankos áron. Fél nap alatt négy kézen ment át a kép, megötszörözve az árát.

   De térjünk vissza a viharos első esztendőkhöz. Az Art Basel pár év alatt lenyomta a szomszédos Art Cologne-t, egyetlen nagy riválisa maradt, az is a tengerentúlon: az Art Chicago. Az igazsághoz tartozik, hogy a chicagói vásár a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején jobban hasított, mint a svájci börze, de a rossz menedzsment később tönkretette. Bázelben ez pont másként alakult, a kilencvenes évektől kezdve az ambiciózus igazgatók folyamatos növekedésben tartják a céget. A hatalmas kültéri óra még mindig ott ketyeg a bázeli vásárközpont homlokzatán, de már senki nem panaszkodik a műtárgyakból származó bevételre.

 

„Sokszor találkozom olyan művésszel, aki állítja, hogy sosem jár vásárokra. Majd rendre össze is futok velük az egyik art fairen” – mondja kedvenc bonmot-ját John Armleder, az igazi bázeli trendvadász, aki évtizedek óta szerepel absztrakt képeivel a börze élvonalában. De rendszeresen járt ide annak idején Jean Tinguely, be-beugrott Robert Rauschenberg és mind a mai napig itt korzózik Tracey Emin. Az Art Basel érzékeny szeizmográfja hűen követte a művészettörténet divathullámait az elmúlt majd’ fél évszázadban, bár a hetvenes évek elején felmerült a veszély, hogy a klasszikus modern izmusok merev múzeumává válik. Ezért is rendezték meg 1973-ban az új amerikai művészet nagy seregszemléjét absztrakt expresszionistákkal, színmezős nonfiguratívokkal és pop-arttal. Majd belekezdtek a Neue Tendenzen szekcióba, évről évre fiatal galériákat invitálva meg friss áruval. (Az első évben, 1974-ben például a későbbi legenda, a New York-i Leo Castelli is itt mutatkozott be.) Ezt a szekciót később átnevezték Perspective-ra; tulajdonképpen ez alakult át az alternatív hangokat és új szereplőket megszólaltató Statementsé. Az üzlet folydogált, még akkor is, ha általánosságban a hetvenes éveket az olajválság és a vietnami háború határozta meg.

   Majd a nyolcvanas években felrobbant a műtárgypiac. 1980-ban a bázeli Kunsthalléban a Transavanguardiának nevezett mozgalom olasz festői állítottak ki, például Sandro Chia vagy Ernesto Tatafiore. Chia az előző évben még csak egy galériás standján szerepelt, ebben az esztendőben már hétnél. A rekordárak egymást követték, most már a fiatal művészek esetében is. 1984-ben az olaszok német kollégája, a Junge Wilde egyik nagy tehetsége, Georg Baselitz festménye 300 ezer márkáért ment el, öt évvel később, közvetlenül a piaci lufi kipukkanása előtt már 1,5 millióért. De szó sincs arról, hogy a vásár csak a pénzben úszó divattrendeket majmolta volna. Érzékeny radarokkal pásztázták a mindenkori Velencei Biennálét és a kasseli Documentát, egyből átvették az Arte Poverát, a fotórealizmust, a konceptuális művészetet, a performanszot (Joseph Beuys is gyakran feltűnt Bázelben), vagy akár az új expresszívekre adott absztrakt választ, a neo-geót. (Az igazsághoz tartozik, hogy a transzavantgárd ma már alig szerepel a vásár kínálatában. Persze ki tudja, mikor jön el az újrafelfedezés ideje.)

 

A nyolcvanas évek őrült képéhsége egy csapásra véget ért 1990-ben. Ezért a nemzetközi műkereskedelmet pörgető japán gazdaság összeomlását szokták okolni, de Harald Falckenberg – a 45 évet bemutató bázeli óriáskatalógusban – rámutatott bonyolultabb összefüggésekre is. Tudniillik a műtárgypiacon a szűk és bő évtizedek követik egymást, a hatvanas évek dübörgésére jött a sanyarú hetvenes, majd a duzzadó nyolcvanas, amire a szikár kilencvenes évek felelt. Az utolsó krachban – a japánokon kívül – fontos szerep jutott Kelet-Európának is. A szovjet érdekszféra szétporladásával a Nyugat fölös megtakarításai, amiket korábban luxusjavakba ölt, a keleti beruházásokba vándoroltak át, hogy gatyába rázva a posztszocialista gazdaságokat hozzanak extraprofitot. Csak a kilencvenes évek végére szabadult fel annyi tőke a nemzetközi pénzvilágban, hogy ismét érdemes legyen hódolni az olyan költséges befektetési hobbiknak, mint a műgyűjtés. És az ezredfordulón újraéledt a piac megtámogatva a szenzációhajhász médiával, a rekordokat halmozó aukciósházakkal és a mérhetetlenül gazdag új gyűjtőkkel, akik csak a blue chip művészeket keresik. (A blue chip tőzsdei szakkifejezés, a növekedés és a befektetés hasonló méreteit jelzi.) A kilencvenes évek elején kevesen képzelték el így az ezredvéget, adjuk is itt át a szót ismét David Judának: „1993-ban, az olajválság alatt, emlékszem, hogy panaszkodott anyám: »Katasztrófa, nem fogunk eladni semmit, a három gyűjtőnk közül egy se jön el vásárolni. «” Azért valahogy csak túlélték, a fiú még mindig ott ül a bázeli tanácsban.

   Ekkoriban – egész pontosan 1996-ban – született meg az Art Basel legsikeresebb bolygóvására, a LISTE. Az egykori Warteck sörfőzde vonzó loft tereiben kialakított új kezdeményezés azóta is minden alternatív, független és fiatal art fair példaképe. A LISTE az izgalmas profilú, kísérletező és nagyon trendi új galériákat gyűjtötte össze, mintegy előszobaként működve az Art Basel csarnokai előtt. Ma már nem annyira az új galériák, inkább a frissen felfedezett tehetségek képesek az alternatív vásár zegzugos kiállítóterén keresztül a nagyvásár elit köreibe katapultálni. A két börze szervezői jóban is vannak egymással, az Art Baseles VIP-programnak része a hétfő esti LISTE-megnyitó, de azért megvan a saját fiatal szekciójuk is, Statements címmel – egy az egyben konkurálva a LISTE-vel. De nemcsak a fiatalok felé nyitott Svájc a sanyarú kilencvenes évek alatt, ekkor zajlott a fotográfia felfedezése és a videó bevonása is. A radikális változást mégis csak az ezredforduló hozta el.

 

2000-ben a vezetőség a korábbi sajtófőnököt, a remek diplomatának és nagy vizionáriusnak bizonyuló Sam Kellert bízta meg az igazgatói teendőkkel. Keller nagy diplomata, aki elsimít minden problémát. Csak egy példa a Du magazinnak elmesélt anekdoták közül. Történt, hogy egy New York-i galériás be akarta perelni a vásárrendezőket, amiért egy kutya odapiszkított a földön elterülő, lapos Carl André-szoborra. Erre kitiltották a négylábúakat, de amikor egy hercegnő, bizonyos Marie-Anne Poniatowski nem tudott bejutni ölebével, patáliát csapott. Keller gyorsan lépett, csináltatott egy gyors portréfotót a kutyáról, majd hozzá egy galériás belépőkártyát, kiskaput biztosítva az állatnak és a gazdinak egyszerre. De ezek csak anekdoták, igazi nagy húzása az volt, hogy megértve az új idők szavát, kiadta a növekedési parancsot. Először a műtárgyak tekintetében: megrendezték az Unlimited című szekciót, a galériás megbízásra készült gigantikus installációk és alkotások tárházát. Ez a minden évben frissülő válogatás szinte múzeumi vagy legalábbis biennálés hangulatot kölcsönzött a vásárnak. Ráadásul az Unlimited hibátlanul érzett rá arra a tendenciára, hogy az egyre gazdagabbak közül kikerülő hipergyűjtők már háznyi installációkat is megvesznek csillogó magánmúzeumaik és áfamentes műtárgyraktáraik számára. A bázeli mustra ezek után is tovább gazdagodott, kiegészítették egy public art rendezvénnyel (Art Parcours) és bevezették a kerekasztal-beszélgetéseket is. Idén pedig – hódolva a legfrissebb divatnak – nyitottak egy külön performansz-részleget.

 

 

   A Bázelhez horgonyzott vásár földrajzilag nem tudott tovább bővülni, miközben a nemzetközi művészvilág folyamatosan szélesedett, újabb és újabb alközpontokat teremtve. Tovább kellett lépni. New York tele volt már art fairrel, így a svájci agytröszt váratlan döntést hozott: létrehoznak egy új Art Baselt, de Floridában. Ezzel egyszerre húzták magukhoz az észak-amerikai és az erősödő latin-amerikai piacot. 2002-ben ez nem tűnt egyszerű ötletnek: Miami rossz hírnek örvendett, a drogbárók itt mosták tisztára a pénzüket, a történelmi art deco negyed málladozott és a név hallatán mindenkinek a Miami Vice tévésorozatból ismert igénytelenség jutott az eszébe. Nem pedig az – miként történt az egyik bázeles éjszakai fogadáson –, hogy az öreg Sylvester Stallone legújabb Spiderével leparkol egy menő miami parti bejáratánál. Az Art Basel-brandnél jobb városmarketinget nehéz elképzelni, a svájci szervezők idehozták a szofisztikált keleti parti értelmiséget, a dúsgazdag latinokat, a tehetős európaiakat, a sztárépítészeket, a magánrepülőket és az összes luxuscikket. Közben évről évre visznek egy kis nyarat a decemberi vásárturisták szívébe, hiszen a miami strand mellett a nyakkendő és a Prada helyett inkább a rövidnadrág a menő. Az Art Basel Miami Beach kitörő siker lett. Ahogy a brazil Fortes Vilaca galériásai megfogalmazták a lényeget: a szervezők hozták a svájci profizmust, ügyesen egyensúlyozva a strandhangulat és az intézményes keret között.

 

 

Ázsia más tészta volt. Úgy tűnt, hogy az öreg európai vásár lemarad a falrengető keleti boomról. Bár beengedtek pár orosz és távol-keleti résztvevőt saját alpesi játszóterükre, súlyuk messze nemzetközi piaci részesedésük alatt maradt. A nyugati galériák sorra nyitják kínai, indiai és délkelet-ázsiai fiókjaikat, de Bázel nem mozdult. Végül egy elegáns húzással mégis az élre kerültek tavaly: tokkalvonóval megvették a 2008-ban alapított hongkongi Art HK vásárt. A jól bejáratott, nagy neveket vonzó börzét még profibbá tették, hozva saját vásárszervezői tudományukat, nagylelkű szponzoraikat, kifinomult galeristáikat és a legjobb gyűjtőket. (Ezt a manővert már nem Sam Keller vezényelte le, mert ő visszavonult a Beyeler Alapítvány múzeumába, hanem a műkritikusként indult új igazgató, Marc Spiegler.) Hongkong remek választás: egyszerre van gyarmati múltja és vámmentes kikötője, miközben közvetlen kapu Kínára és többé-kevésbé az egész csendes-óceáni térségre. A 2013-as nyitás (Art Basel Hong Kong) pazarul sikerült, ha hihetünk a beszámolóknak: Gucci és Prada mindenhol, megfűszerezve Roman Abramovics orosz oligarchával és Kate Moss szupermodellel, no meg persze komoly ázsiai művészettel és kőkemény nyugati galériásokkal. 

   Az Art Basel így már három lábon áll, uralja az egész globalizált művészvilágot, az öreg kontinenstől kezdve a teljes amerikai vertikumon át az ázsiai színtérig. Mindeközben a svájci kiadás – érdemes megnézni, Bázelben mintha nem is lennének színes bőrűek! – még mindig megmaradt a nyugati fehér milliomosok baráti klubjának. Egyszerre belterjes és vérprofi. És úgy tűnik: egyelőre legyőzhetetlen. Minden látogató jól öltözött, kipihent, és alig várja, hogy a pezsgő és az osztriga után rávesse magát a kortárs kereskedelmi művészet legjavára.

 

• • •