KUTYÁK ÉS VIRÁGOK

Edinburgh, Queens Gallery

Topor Tünde

A Buckingham Palace után most II. Erzsébet edinburghi kastélyában, az ottani Queens Galleryben látható a Festett éden. A kert művészete (Painting Paradise: The Art of the Garden) című kiállítás. Az angol királyi gyűjteményből biztos mindenféle csoportosításban lehetne elegendő számú képet válogatni, de ha a kert a téma, akkor aránytalanul könnyű a feladat. Talán csak akkor lehetne könnyebb, ha állatportré-kiállítás rendezése lenne a cél: Kutyák és lovak... A témához rengeteg minden tartozhat: virágok, zöldségek, sétányok, vízesések, és a kert rengeteg minden hátteréül is szolgálhat: családi boldogság, szerelmi bánat, évődés, gyilkosság. Nézzünk most két olyan jelenetet, ahol a kert csak a háttér, és egy olyan tárgyat, amely leginkább virágsíremléknek nevezhető.

0 95bc1 9c3d44c6 orig
Sir Edwin Landseer: A windsori kastély a modern időkben (Viktória királynő, Albert herceg és Viktória királyi hercegnő), 1841–43 Royal Collection Trust / © Her Majesty Queen Elizabeth II 2016

A királyi családban, legalábbis a képen szereplő Viktória és Albert korában nem okozott komoly fejtörést, hogy ki mit vegyen a másik születésnapjára vagy karácsonyra, elég volt hívatni az egyik udvari festőt, Sir Edwin Henry Landseert, és megbízni, fesse le valamelyik házi kedvencet. Az itt feltűnő skye terrierek mindegyikéről készült például portré, így ők azon kevés állat közé tartoznak, akik képe és neve fennmarad az örökkévalóságnak: Cairnach, Isley vagy az orrát biztos kicsit feljebb hordó Dandy Dinmont: az ő képmásukat kapta meg Viktória Alberttől külön is, ő pedig a férfi kedves agaráról, a szilvás pitét kedvelő Eosról rendelt festményt ebben az időszakban. A kép ugyanis öt éven át készült, számtalan ülést igényelt, és biztos nem is az uralkodópár mocorgott ezeken a legtöbbet.

A mindennapi közvetlenségűnek beállított jelenetben Albert herceg épp hazatér a vadászatból, és egy csomó elejtett (és a személyzet sorsába belegondolva remélhetőleg már kivéreztetett) állattal lepi meg szeretteit, a kis Viktória hercegnőt, aki kedvenc jégmadarának mutatja a bársonyzsámolyon és a virágmintás kínai selyemszőnyegen kiterített kollégákat, fácánt, foglyot, fajdot, a Windsor környéki erdők szárnyasait, Viktória pedig, aki azért a monarchia letéteményeseként Albert fölé magasodik, jó feleségként a kertből szedett virágokkal fogadja. Igazi, az ipari forradalomról tudomást sem vevő idill, amit az unokatestvér házaspár német (szász-coburg-gothai) gyökereit figyelembe véve nyugodtan mondhatnánk akár biedermeiernek is – ha nem lennének a vadasparkban elkövetett gyilkosság áldozatai, a döglött madarak a szalonban.

Egyébként ha elkapjuk erről a szemünket és a hatalmas ablakon kitekintve megnézzük, mi zajlik közben a kastélyt körülvevő franciakertben, láthatjuk, hogy ott egy szolga kiskocsin húzza körbekörbe az anyahercegnőt, mögöttük két udvarhölgy sétál megpróbálva napernyőt tartani fölé.

Isaac Oliver: Fa alatt üldögélő ifjú (korábban: Sir Philip Sidney portréja), 1590–95 k., vízfesték, pergamen, karton, 11,4 x 8 cm Royal Collection Trust / © Her Majesty Queen Elizabeth II 2016


Picike, picike, és csak megy egyre összébb az emlékezetben. Nyilván azért, mert egyszer már drasztikusan összement, amikor hirdetésből valósággá vált, és kiderült, hogy csak a plakáton plakátméretű, a valóságban egy levelezőlapnál is kisebb. Üveg mögött csillog, vaksi szemmel hunyorgunk rá. Megbízhatóbbak az emlékek, amelyekben most már olyan kicsi, hogy szivarzsebben is elférne, ha volna szivarzseb. A szív fölött. Mintha csak így lehetne bizalmas kapcsolatba kerülni egy ifjúval, aki savanyú arccal üldögél a fa alatt. Körülötte beszédes nevű növények. Ha angolul beszélnek, forget-me-not és heart’s-ease. Magyarul még szánalmasabbak: nefelejcs és árvácska.

Csúnya fiú, nagy szemekkel, a szájába lógó orral. Csipkés szélű biciklisnadrágban. Hol a boldogság mostanában, kérdezi, és a néző tudja vagy tudni véli a választ: az icipici képen icinél is picibb pár sétál karonfogva a kertben. Nem tudom, talán az aranykeret az oka, de határozottan azt lehet érezni: át akarnak verni minket. Mintha a Tudor-kori művészet mindig azt akarná közölni, hogy a boldogság pillanatnyi, a napsütés csak tévedés, az eső pillanatnyi figyelmetlensége. Jobb, ha már eleve az esőre állunk, legalább nem érhet csalódás. Lehet, hogy ott a boldogság az irinyópirinyóknál, de a nefelejcs meg az árvácska szerint boldogtalannak lenni jobb. A festő, Isaac Oliver szerint pedig mindenképpen érdekesebb.

Négyszögletes Minton tálca, 1833 Royal Collection Trust /© Her Majesty Queen Elizabeth II 2016


A Straffordshire-i Minton’s kerámiamanufaktúrában készült virágdíszes tál (vagy inkább tálca) is királyi ajándék, a 14 éves Viktória kapta édesanyjától születésnapjára. A korabeli tolltartót díszítő naturalisztikus porcelánvirág rátétek nagyon divatosak voltak a század első felében. A tájkertek zöld uralmát (és unalmát) a 19. század közepére színes virágágyások, egzotikus növényekkel zsúfolt üvegházak és télikertek törték meg. A virágkultusz uralta a jómódú viktoriánus hölgyek mindennapjait, sőt gondosan összeállított csokrok, préselt virágokkal díszített levélkék formájában a virágok titkosírásként is szolgáltak, melynek dekódolására komoly szakkönyvek álltak a hölgyek és urak rendelkezésére. Viktória (akkor még hercegnő) ajándékának közepén például a rózsaszín szalagokkal díszített csinos kis árvácskakoszorú „szerető gondoskodásra” utal. SZ. R.

Painting Paradise: The Art of the Garden,
Edinburgh, The Queen’s Gallery, Palace of
Holyroodhouse, 2017. február 26-ig.