Kőnyomó műhelyek

Grozdits Károly

A litográfiát, bár eredetileg nem erre találták fel, manapság már leginkább csak a képzőművészetben használják. Ahhoz, hogy nagy szériában is termelni képes kőnyomó gépet találjunk, olyat, aminek nem nagyon van már párja Európában, elmehetünk Vácra vagy különböző budapesti helyszínekre.

Gisbert Combaz: La Libre Esthétique, 1898, litográfia, 73,7 × 43,4 cm, ny.: Chromolith. J. L. Goffart Bruxelles, MKE
A századforduló belga szimbolizmusból kinövő, progresszív művészcsoportja, a La Libre Esthétique brüsszeli kiállításain nagy hangsúlyt kaptak az iparművészet kortárs remekei is. Combaz, a csoportot szervező Octave Maus közeli barátja orientalista tudós volt. Komoly gyűjteménnyel rendelkezett és többek közt a kínai sárkányábrázolásokról jelentetett meg szakkönyvet. Az élénk színek, arabeszkek, stilizált páva motívum és a teljes felületkitöltésre való törekvés Combaz plakátján egyértelműen a keleti művészet hatását mutatják.
 
 
 
Vácott egy legalább százhúsz éves, 80 × 120 centiméteres nyomatból igény esetén akár óránként kétszázat is elkészítő kőnyomó gép ürügyén Várkonyi György gépmestert faggattuk.
 
Gyanítom, hogy az emberek zöme csak kiállításokon találkozott litográfiával, ezért kezdjük az elején, „alapozzunk”!
 
– A litográfia atyja, Alois Senefelder a 18. század végén találta fel az eljárást. Elsődlegesen nem művészeti célra. A nyomdászatnak akkoriban problémája volt, hogy szép, tónusos képeket miként lehetne sokszorosítva a szöveg közé helyezni. Addig az újságokban főleg fa-, réz- vagy acélmetszetekkel nyomták a szöveg közé a képeket. Ugyanígy készültek a plakátok is. Magasnyomóra kiszedték a szöveget, beletették a képet. Senefelder 1788-ban, Bajorországban talált egy olyan tulajdonságú mészkövet, amely állaga miatt képes a zsírt és a vizet is egyaránt magába fogadni.
 
– Arról a kemény solnhofeni mészkőről beszélünk, ami – részben a dunai hajózás miatt – számtalan magyarországi műemlék dísze, és amiért a különböző fosszíliák miatt rajonganak a földtörténeti múlt kutatói?
 
– Igen, ehhez a kőhöz találta ki Senefelder azt a technológiát, amely gyakorlatilag azonos elvek szerint működik, mint a mai ofszet: ahol nedves a nyomóforma, ott nem veszi fel a festéket, ahol zsíros, ott pedig lehet vele nyomatot készíteni. Senefelder maga megírta az eljáráshoz tartozó recepteket is, és tulajdonképpen az ő előírása alapján készül ma is a nyomathoz szükséges kréta vagy tus.
 
– Az előbb megmutattad, hogy honnan hiányzik a gyártó jelzése. Tehát azt nem tudjuk, melyik cég és mikor gyártotta le ezt a soktonnás monstrumot. Mi az, ami viszont biztosan tudható róla?
 
– A gép – hozzáértő becslések szerint – körülbelül százhúsz éves, és még nem az ofszet-litográfia eszköze, hanem a direkt, kőről történő átnyomásra készült. Most egy kilowattos motorral hajtja egy bőrszíj, de látom magam előtt, hogy régen akár gőzgép is hajthatta. A gép korai története a homályba vész, aztán az első biztos pont, hogy sokáig a Zrínyi Nyomdában teljesített szolgálatot, főleg térképeket nyomtak vele. A hatvanas évek elején szétszedték, és ez a tizenkét tonnás gép kikerült egy udvarra. Elődöm, Szabó Pista bácsi mesélte, hogy a nyolcvanas években a váci tanácsnál született meg valaki fejében a gép megmentésének ötlete, aki addig mozgolódott- szervezkedett, míg 1986-ban megszületett ez a műhely. A még nyitott homlokzaton hozták be, és előtte az aljzat is külön megerősítést igényelt, mert alattunk pince van. Ráadásul ez a kövekkel bélelt vasmonstrum nem úgy nyom, mint egy ofszetgép, hanem nagyot zökken-döccen. 1986. szeptember 24-én készült el az első nyomat, azóta a művészek egymásnak adják a kilincset.
 
Várkonyi György, a váci litográfiai műhely gépmestere
 
– Kik jártak/járnak ide?
 
– A teljesség igénye nélkül? Szabados Árpád, Stefanovits Péter, Gaál József, Kovács Péter Balázs, Olajos György, Sóváradi Vali, Nádas Alexandra, Nagy Gábor, Kiss Zoltán, Sinkó István, Szirányi István, Varga Zsófi, Zsankó László, Almássy Aladár és még sorolhatnám. Külföldiek is beesnek néha, például rendszeres vendégünk Michael Horsley, Leo Wesel és Kim Boulukos.
 
– Mi a monstrum – vagy ha úgy szimpatikusabb: a váci műhely – vonzereje?
 
– Tudomásom szerint nincs még egy ilyen típusú működő gép egész Európában. És így működő műhely sincsen, ahol a művészt közel engedik a géphez, és meghagyják neki a lehetőséget arra, hogy menet közben bele-belenyúljon a folyamatba. Hogy ha szükségét érzi, akár menet közben is belecsiszolhasson a kőbe. Van egy műterem Párizsban, ahol egy kétszer ekkora gép zakatol, de ott az a módi, hogy a művész megírja a munkatervet, megcsinálja a vázlatokat, megrajzolja a követ... aztán kitessékelik a nyomás idejére. Nálunk a művész és a gépmester együtt dolgozik. Ebben persze az is benne van, hogy a gépmester mellett elkél a segítő kéz, mondjuk amikor a kő a gépbe kerül.
 
Többszínnyomással készült litográfia a váci műhelyből
 
– Végzett képzőművészként hogyan lett belőled gépmester?
 
– Képgrafika szakon végeztem el a Képzőművészeti Egyetemet, mesterem Baranyai András volt. Már főiskola alatt – és később is – dolgoztam nyomdászként. Mindenféle nyomdát bejártam Hollandiától Ausztrián keresztül Székesfehérvárig. Aztán munkanélküli lettem, és csak egy boríték-felülnyomó cégnél találtam melót, ahol nyomólemezeket kellett gyártanom, és a tudásomra gyakorlatilag senki nem tartott igényt. Egyszer csak jött egy hívás, hogy Szabó Pista bácsi szeretne nyugdíjba menni és kellene valaki… Mit szólnék hozzá?
 
– Mit szóltál?
 
– Tizenöt percen belül felmondtam az addigi munkahelyemen. Volt egy próbamunka, majd ezt követően négy hónapig inasként dolgoztam/tanultam. Aztán Pista bácsi – pont, amikor a már emlegetett Michael Horsley jött ide nyomni, akiről tudható, hogy húsz-harminc színt szokott használni… Szóval Pista bácsi azt mondta: „Holnaptól te nyomsz, én nem jövök!” És nem is jött. Bedobott a mélyvízbe. Szerencsémre akkor még itt volt, és segített Béla bácsi, aki tizenöt évig dolgozott a gép körül.
 
– Ez egy „veszélyes üzem”?
 
– A köveket régebben olyan sokkeresztes mérgekkel készítették elő, amikről ma már beszélni is bűnnek számít. Ott van például a heresó. Olyat én még nem is láttam! A kloroformot is csak regényekből ismerem. A folyamat kezdetén – csiszolás és „fazonozás” után – a kő kap egy timsós fürdőt, amivel „savtalanítjuk” a követ. A timsó kimosása után jön a szárítás, aminek következtében a kő „fel van érzékenyítve”, lehet vele dolgozni. Az elv rém egyszerű: ahol zsíros lesz a kő, ott nyomni fog, ahol pedig megkapja a gumiarábikumos kencét, ott nem. Az arab gumi egy akáciamézga, a rajz elkészülte után ezzel fixáljuk a „státuszt”. Használunk még talkumos szórást a gumizás előtt, és néha a követ be szoktuk hinteni kolofóniummal, azaz fenyőgyantával, ami rátapad a zsírra és védi a felületet. Itt jön a gumiarábikum, szárítás, aztán egy salétromsavas fürdő, de ezzel nagyon kell vigyázni, mert megégetheti a követ. Persze ez is olyan momentum, ahol csak a tapasztalat segíthet. Az aszfaltkimosó tinktúrában van terpentin, olajok és szíriai aszfalt, ami egy nagyon-nagyon finom por. Arra szolgál, hogy a rajzot „kimossuk a kőből”. Ez első látásra elég ijesztő lehet, hiszen a laikus csak annyit lát, hogy a kövön lévő gyönyörű rajzra ráöntök egy a barna trutymót (ami mellesleg jó illatú!) és elkezdem dörzsölni. Látszólag eltüntetem a munkát, és nem marad más, csak egy lekávézott kő. Ilyenkor jön a varázslat: felfestékezem a rajzolat mentén a követ, majd elkezdem locsolni vízzel, és folyamatos hengerezés mellett, lassan előbukkan a rajz… Ez arra is jó, hogy nyomás előtt látjuk, hogy mi van a kövön. Ezután „körömággyal bepattintjuk” ezt a kis százkilós kövecskét a gépbe. Beállítjuk a nyomási erőt, a papírbillentést, elhelyezzük a papíron… és akkor már vihetjük a festéket a gépbe.
 
– Laikusként azt gondolom, hogy nyomás közben számtalan hiba előfordulhat. Ráadásul minden színt külön nyomóformával kell nyomni, színenként újra kimosni az egész gépet, újra beállítani mindent.
 
– Nem véletlenül szoktam kérni a művészektől, hogy a világostól haladjunk a sötét felé. A színeket, az árnyalatokat nekem, mint gépmesternek kell kikevernem. Ez a munka egyik igazán szép része. A litó-gépmesteri tudomány akkor következik, amikor valami nem sikerül, amikor „elromlik” a kő, vagy amikor a művész hibázik, és meg kell menteni a mundér becsületét. Olyankor kell két lábbal a földön állni, s nagyon nyugodtnak lenni. Nálam ez 75 százalékban összejön. Pista bácsi a maga tapasztalatával könnyebben állt az ilyesféle helyzetek magaslatán. Ő meg merte úgy terhelni a gépet, ahogy én nem merném, mert félek, hogy eltörik valami. Merte úgy keverni a technológiát, ahogy én nem is merhetem. Még! De alapvetően, ha a művész jó anyagokkal dolgozik, a munkafázisokat pontosan betartjuk, akkor nem történhet nagyobb baj.
 
– Mi múlik a kövön? Csak a solnhofeni felel meg?
 
– Ezt a fajta követ – illetve nagyon hasonlót – Franciaországban, a Balkánon, Dél-Afrikában és Mexikóban is bányásszák. Azok a kövek nagyon hasonlóan, de mégis kicsit másként reagálnak. A solnhofeni kő „szereti a litográfiát”, a többi meg inkább csak elfogadja. Ahogy húzod a krétát, érzed, hogy ennek így kell történnie. Öt-hat követ használunk rendszeresen, de ennél jóval többet
raktározunk a pincében. Van itt olyan, amiben fellelhető egy kis cirmosság, a művészek némelyike direkt szeret arra dolgozni. A litográfia egyik bája, hogy hiába vagy tapasztalt litográfus, minden egyes milliméter hozhat valami újdonságot. Olyasmire gondolok, aminek a régiek nem örültek, mert ők még a sterilitásra törekedtek.
 
– A szépségét értem, és ezért a létjogosultságát én elfogadom. De milyen érvek szólnak a litográfia használata mellett ebben a digitális korszakban?
 
– Egyrészt az ember szeret a kezével dolgozni. A művészek pedig igazi, jó értelemben vett gyerekek, szeretnek dagonyáznimerítkezni az anyagban. Pláne egy olyan művész, aki nem sűrűn litózott. Gyönyörű helyen vagyunk itt Vácon, ráadásul a gép maga egy időutazás. A tényszerű dolgok közé pedig azt sorolnám, hogy a kő raszterét soha, semmivel nem fogod tudni utánozni. Lehet számítógéppel „hasonlót” készíteni, de az nem lesz igazi, hiszen a papíron, ha akarod, ott a kő tükre. Ugyanakkor ha rajzolsz, olyan felületeket tudsz létrehozni, amiket sehogy máshogy. Visszahozza azt az érzést, mint amikor gyerekkorodban a fal mellett rohantál krétával a kezedben.
 
 
Vásárhelyi Antal, a Magyar Rézkarcoló és Litográfus Művészek Egyesületének elnöke a Kisképzőhöz egészen közel, a Ráday utcában próbálja menteni azt, ami elengedhetetlen a litográfia fennmaradásához.
 
– A gépek mindegyike ipari műemléknek tűnik. Hol sikerült szert tenni ezekre?
 
– A Művészeti Alap megszűnése után, a kilencvenes években egy ideig a MAOE utóda működtette ezt a műhelyt, amit aztán tizennégy évvel ezelőtt bezártak, és azt gondolva, hogy ezek a gépek már senkinek nem kellenek, eladták volna rosszvasnak. Mi akkor közbeléptünk, így került a két rézkarc- és a litográf gép a Ráday utcába. A külső helyiségben található gépeket – köztük az első magyar gyártású litográf gépek egyikét – a Fiatal Művészek Stúdiójától vettük meg. A fiatalok hajlamosak azt gondolni, hogy a hagyományos grafikai eljárásoknak leáldozott, és már csak a digitális technikák számítanak. Nekem pedig ezzel ellentétes tapasztalataim vannak, szerencsém látni, hogy a műhelyekben – volt belőlük négy! – jól megférnek egymás mellett a hagyományos és az ultramodern gépek, ami akár arra is lehetőséget ad, hogy kombináld a technikákat. De nekik eszükbe sem jutott, hogy a múltat felszámolják!
 
– Azt gondolnám, biznisznek sem rossz egy ilyen műhely…
 
– A műhely most éppen haldoklik. Ami talán meglepő, ha azt vesszük, hogy ez az egyetlen nonprofit műhely az országban, és a frissen végzett diákok az iskolából kikerülve nemigen tudnak egy felszerelt műhellyel nekivágni az életnek. A litográfhoz sok minden kell.
 
– Milyen volt fénykorában?
 
– Akkor még naponta hatan-nyolcan jöttek, részben azért, mert itt a művész maga csinál minden folyamatot. A nálunk dolgozó művészek itt hagynak három nyomatot, s ebből elég szép kollekció jött össze mára. A Kossuth-díjastól a kezdőig mindenféle művész megfordult nálunk. Dolgozott itt Somorjai Kiss Tibor, Orosz István, Szabó Tamás, Varga Zsófi… Az a baj, hogy senki nem akar „az ügy” mögé állni, én meg belefáradtam kicsit a szélmalomharcba.
 
– Ezek szerint az egyesület sincs túl jó kondícióban?
 
– A műhely mögötti egyesületnek van tagsága, ami most éppen van is meg nincs is. Át kellene alakítani az egészet, mert mostanra gyakorlatilag egyedül finanszírozom a fenntartást, a villanyszámláig bezárólag. Az idén, három év kiéheztetés után kaptunk némi támogatást, hogy ki tudjunk nyitni, de úgy tűnik, ez messze nem elég.
 
 
A MOME biztosította keretek között Pálfi György László felel a nyomtatáshoz köthető művészi sokszorosítási lehetőségek fennmaradásáért és működtetéséért.
 
– Miért van az, hogy ebben a fortyogva változó világban te még mindig szívesen állsz az olyan – sokak szerint idejétmúlt – sokszorosítási módszerek mellett, mint a litográfia?
 
– Ez a műhely már akkor is pontosan így volt felszerelve, amikor a számítógép még csak homályos és körvonal nélküli ábránd volt. 1979-től ’83-ig tanultam itt, és nagyon imádtam az összes manuális melót. Az egyetem előtt nyomdaipari suliba jártam, az akkori Állami Nyomdában, ahol a bélyegeket is nyomták, és ahol alaposan meg lehetett tanulni a szakmát a litográfus és rézmetsző mesterektől. A legrégebbi – ma is működő – gépünk egy 1860-as évekből származó Gutenberg-sajtó, ilyesmin nyomtatták ki a márciusi ifjak követeléseit is 1848-ban. A pirosra festett Wörner-féle litógép is legalább százéves, és már akkor is pont itt állt, amikor én tanulni jöttem; a műhelyt akkoriban Maczó Péter vezette. Elképesztőek ezek a régi masinák, ha rendszeresen dolgozhatnak, akkor szinte örök életűek.
 
A 100 évesen is megbízható Wörner a MOME műhelyéből
 
– Mekkora a legnagyobb használható követek, s mekkora a készlet?
 
– A legnagyobb használatban tartott kövünk nagyjából fél méter széles és egy méter hosszú, ezt már lecsiszolni is nagy meló. A mi köveink nagy része német kő, és elég jól állunk, legalább száz jó kövünk van! Persze az ember mindig fájó szívvel hallgatja, hogy itt is, ott is kidobtak köveket. A Zrínyi Nyomda mögött állítólag egy taxis talált litóköveket, amiket meg tudott menteni. De láttam én már jobb sorsra érdemes litográf köveket kerti járólapként és lábazati burkolatként is.
 
– Megmarad a litográfia akkor is, ha az öreg szakemberek már nem állnak a gépek mellett?
 
– Sajnos ezek a nyomtatási technikák elvesztik a kurrenciájukat ebben a számítógép-vezérelt világban. Persze a világtendencia már kezd megfordulni, és Nyugaton egyre többeket érdekelnek az eredeti folyamatok, a reális kapcsolat az anyagokkal. Nálunk még érezhetően leszálló ágban van ez az egész. Tíz évvel ezelőtt a diákoknak még nagyjából a fele fordult önként, kíváncsiságból a régi technikák felé, ma örülünk, ha tízből kettő érdeklődik.
 
– Mit tudsz tenni azért, hogy változzanak a múltfelejtő tendenciák?
 
– Nálunk a kreatív képi kommunikáció területén szerepelnek ezek a technikák. Például van egy bolognai illusztrációs pályázat, ami az ottani könyvkiállítás kísérő rendezvénye. Ez minden évben feladat a diákjaimnak, mert erre alkalmasak a nyomtatási lehetőségeink. A bolognai pályázat mellett lehet japán kötésű kiskiadványt klisével-ólombetűvel nyomtatni- kötni, majd könyvkötés-feladatként picture-bookot, már színesben printelni.
 
 
A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola Török Pál utcai épületének második emeletén található grafikai műhelyben Sárközi Róbert szaktanár mesélt arról, hogy mi a helye és szerepe a mai képzésben a litográfiának.
 
– Ebben a suliban több mint kétszáz éve folyik művészeti oktatás, a műhelyünk még most is használja az Osztrák–Magyar Monarchia korában beszerzett, mára muzeális értékű gépeket. A litógépünk, egy lipcsei Krause, meglehetősen régi darab. Nálunk a tananyagban az illusztrációs technikák gyakorlatát a rézkarc, a linómetszés és a litográfia képviseli. A litográfiát azért kedvelik a diákok, mert a kő úgy használható, mint a papír: zsíros anyaggal (krétával vagy tussal) közvetlenül a kőre lehet rajzolni. Ugyanazokat az eszközöket használják, mint a papír esetében, a különbség legfeljebb annyi, hogy radír helyett itt egy penge vagy egy csiszolókő kerül a kezükbe.
 
– Itt is német kövek vannak?
 
– Nem, ezeket a köveket Horvátországban bányászták, és annak ellenére, hogy – teljes joggal – az extra minőségű német kövekre esküszik mindenki, ezekkel is jól lehet dolgozni. Nincsenek nagy köveink – A/3-as nyomatokat tudunk lehúzni – és a gépünk is közepes méretűnek számít. A kicsit sérült köveket is beleszámítva majdnem száz darabunk van, de az azonnal használható köveink száma is hatvan feletti.
 
– A litográfia mennyire fontos része a fiatalok képzésének?
 
– A háború előtt és utána egészen a hatvanas évekig volt középfokú nyomdászképzés az iskolában. Ma a központi tanmenet nem ad lehetőséget arra, hogy a diákok szakosodjanak és hosszan foglalkozzanak a litográfiával, amit a második évtől kezdve tanítunk, de mindenki hozzájut az ismerethez. Vizsgázniuk is kell, hiszen ez egy ma is működő nyomdatechnika, aminek egy verziója az ofszetnyomtatás.
 
– Magáról a gépről mit lehet tudni? Mióta szolgálja a diákokat?
 
– Az biztos, hogy a háború előtti fényképeken már szerepel ez a gép, és azóta is állja a sarat: az elmúlt száznál több év alatt nem kellett alkatrészt cserélni, zsírozáson kívül másféle karbantartást nem igényel… meg persze használni kell. A Krause az egyik legmegbízhatóbb konstrukció az európai piacon. A nyomdai berendezések között olyan előkelő helye van, mint az órák között a svájciaknak.
 
 
A Képzőművészeti Egyetem Andrássy útra néző litográfiai műhelyében Barta János kalauzol bennünket.
 
– Mit lehet tudni a műhelyben álló gépekről?
 
– Mind a négy szerkezet német mintára készült, de mindegyik magyar gyártmány: két Pusztafi- és két Wörner-féle gépen dolgozhatnak a hallgatók. Ezek kézisajtók, nem olyanok, mint a váci gép, egyszerűségükből adódóan nem annyira „termelékenyek”, viszont az itt folyó munkához tökéletesen megfelelnek. A kövek és a gépek nyújtotta lehetőségeknek megfelelően ezeken a gépeken akár 70x100-as nyomatok is készülhetnek. Akik már képesek nagyban gondolkodni, azok általában ekkorában készítik el a diplomamunkáikat is.
 
Enteriőr részlet a Képzőművészeti Egyetem műhelyéből, próbanyomatokkal
 
– Ahogy elnézem, kövekből nincs hiány.
 
– A kövek zöme solnhofeni, de változatos és nagy gyűjteménnyel rendelkezünk, jelenleg kétszáznál több használható kövünk van. Nagyon sok követ kaptunk a Kartográfiai Vállalat Bosnyák téri nyomdájából, onnan, ahol – lévén szó a Kogutowicz Manó által 1890-ben alapított Magyar Földrajzi Intézet jogutódjáról – elég nagy múltra tekintett vissza a kőnyomtatás. Vannak köveink a Ludovika felszámolt térképnyomdájából is.
 
– Itt, a Képzőművészeti Egyetemen mennyire komoly a litó-oktatás?
 
– A litográfia szerves része a tananyagnak. Első évben van a magasnyomás, mélynyomás. Második évben jön a litográfia, amikor kapnak ehhez kapcsolódó – elsősorban technikai – feladatokat, harmadik évben jöhet a szitanyomás, és ez évtől az elsajátított technikákon belül választhatnak irányt, specializálódhatnak, mélyíthetik a kapcsolatot a technikákkal.
 
– A virtualitás erősödése nem megy a kétkezi technikák rovására?
 
– Eleinte a többség berzenkedik kicsit, hiszen ez egy összetett technika, már az alapanyagok tekintetében is. A hallgatók is végigjárják az utat, ami úgy kezdődik, hogy elrontják és elölről kell kezdeniük akár többször is; de mire saját kárukon is megtanulják a dolgot, addigra sokan megkedvelik. A Grafika tanszék mostani diplomásai között is többen voltak, akik litográfiával jutottak a „best of…” körbe. Akit igazán elvarázsol a kőnyomtatás, az nem tudja és nem is akarja abbahagyni. Én is beleestem ebbe a szépséges kelepcébe, és szeretem csinálni, akkor is, ha a litográfia- és a rézkarcműhely vezetése, a hallgatók képzése és támogatása teljes embert kíván és reggeltől késő estig tartó elfoglaltsággal jár.

 

Vida Árpád: Képzőművészeti Főiskola Ifjúsági Kiállítása, 1910, litográfia, 91,5 × 58 cm, ny.: Rigler Rt. Bp.
A marosvásárhelyi művész Olgyay Viktor műhelyében tanulta a színes litográfia műfaját. Az egyszerű, de nagyon hatásos és harmonikus képen többféle technikát alkalmazott a teljes fedéstől a mozaikszerű ecsetvonásokig. A redukált, zöld és arany színhasználat a papír szürke-bézs színével, sötét kontúrjaival és szimmetrikus kompozíciójával ünnepélyes hatást kelt. A századforduló szimbolikájában az élet és a művészet forrását egyaránt jelképező Nap itt a Hesperidák kertjét vagy Tündér Ilona aranyalmáit aranyozza be transzcendens fényével.
 
 
A cikk megszületését a B. Braun támogatta