Vagyis „milliomost keresek”, énekli La Mistinguette, a Piaf előtti nemzeti intézmény, és mi tagadás, szívemből szól. Noha már régóta nem Párizs a világ közepe, erről a franciáknak láthatólag nem szólt senki, úgyhogy ha el is indultak a velencésedés útján – és Tokióból vagy Hongkongból nézve bizonyára így van –, ennek látható jelei még jól kendőzhetők. Mindenesetre a szépségiparból vett megoldások jól működnek egyéb területeken is: Párizs kicsit lehasznált arculatát teljesen felfrissíti egy olyan ötlet, mint amilyen a Fiac, vagyis az évente megrendezésre kerülő kortárs művészeti vásár rendezőinek agyából pattant ki, nevezetesen, hogy újra birtokba veszik a Párizs aranykorára emlékeztető Grand Palais-t, mint a kiállítás egyik helyszínét, visszavezetve ezzel az élő, mozgásban lévő művészetet és műkereskedelmet a kicsit elmúzeumosodott, elturistásodott Szajna-parti részre.

A Louvre is vérátömlesztést kapott, egyik udvarán, a Cour Carrée-n (Négyszögletű Udvar) állították fel azt a négyszögletű sátrat, amely a Fiac másik helyszíneként szolgált. A két pontot egymással összekötő útvonal mentén húzódó parkot (a Tuilleriák kertjét) pedig telerakták az ez évi állami vásárlások révén később majd múzeumokba kerülő szobrokkal. Nos, jó hosszú séta átvágni ezen a parkon, de végig ki volt szobrozva. Annyira végig, hogy  egy hullafáradtan álldogáló pónilócsoport az egész napos gyaloglással és műtárgyak előtt ácsorgással trenírozott Winkler Nórát a következő felkiáltásra ihlette: „… meg, ezek igaziak, vagy ez is valami installáció?” Ámde ebben a pillanatban felénk fordult a lószagot hozó enyhe alkonyati szellő, és már tudtuk is, hogy a pónik igaziak, bár továbbra sem mozdultak.

A Cour Carrée-beli kiállítás százszor kellemesebb volt, mint a Grand Palais-ban a hagyományos standokon óriási mennyiségű műtárgyat felvonultató piac. Különben is néhány tíz mű megtekintése után a „minden hiábavaló”, pestisjárványok és harmincéves háborúk után fel-feltámadó gondolata kezd eluralkodni a látogatón, és akkor már a szép számban szereplő koponyás, csontvázas és koporsós művekre lesz csak fogékony. Hacsak nem vásárolni jön az ember, mert az úgy egészen más – és ahhoz kéne a „millionaire”.

Tehát a Cour Carrée-nál tartottunk, ami egyrészt a Louvre Piramisa, a Concorde téri obeliszk, a Champs-Élysées (úgy is, mint elíziumi mezők) - végi Diadalív és az arra rímelő Defense-diadalív által képzett tengely meghosszabbításában helyezkedik el, így tehát az évezredes múltra visszatekintő „ideális város” gondolatkör visszfénye is rávetül – a francia utópista építészet, de akár a szabadkőműves hagyomány szerint is éreznünk kell tehát a hely szellemének bizsergető érintését, amit érzünk is, főleg mert a standok elrendezése zseniális. A négyszög közepén van ugyanis egy szintén négyszögletű emelvényen a büfé, ahol végig nagyon jó zene szólt, és mindenki mindenkivel találkozhat, miközben átlátja az összes standot. Azokat is, amelyeken a Fiac történetében először, a dizájntörténet megmaradt és hozzáférhető darabjait árulták, levonva a kellő következtetést abból az egyre nyilvánvalóbb jelenséghalmazból, ami mind azt mutatja, hogy a képzőművészet már régóta nemcsak a festmények, szobrok, videók műfaját jelenti, hanem jó ideje tárgyakat, műtárgyakat képez, amiket vagy lehet valamire használni, vagy nem, de a lényeges törésvonal biztosan nem itt húzódik mûvészet és nem művészet között.
Úgyhogy nézzük a műveket!