Akkor rendezte meg ugyanis az 1909 augusztusában Düsseldorfban alapított – és 1916-ig működött – Sonderbund Westdeutscher Kunstfreunde und Künstler, azaz a (még nem a 20. század második felének kettéosztott hidegháborús politikai, hanem a békeidők csak földrajzi szempontjából értett) Nyugat-németországi Művészetbarátok és Művészek Független Szövetsége harmadik Nemzetközi Művészeti Kiállítását. Az előző szerényebbeknek – 1910. július 15. és október 9., illetve 1911. május 20. és július 2. között – még Düsseldorf adott otthont (az elsőnek a Kunstpalast, a másodiknak a Kunsthalle), ezt azonban 1912. május 25-én már Kölnben, a leginkább a mi hajdani Erzsébet téri Nemzeti Szalonunk 1907-től működött kiállítási épületére emlékeztető Ausstellungshalle der Stadt Köln am Aachener Tor nevű kiállítóépületben nyitották meg. (A külső hasonlóságon túl a két épület között további párhuzamot jelenthet, hogy 1907-ben ezen a budapesti kiállítóhelyen rendezték meg azt a két kiállítást, amelyek a pár évvel később részben Kölnben is bemutatkozó modern francia festők – előbb Gauguin, Cézanne, Courbet, Van Gogh, Matisse, Signac, Seurat, majd Manet, Monet, Pissarro, Renoir, Degas – munkáit először hozták el Magyarországra, illetve hogy 1912-ben ugyancsak itt került közönség elé a Nyolcak harmadik és egyben utolsó „nagy” kiállítása is, akik közül, mint láttuk, ugyanebben az évben hatan – Berény, Czigány, Kernstok, Márffy, Orbán, Tihanyi; sőt, ha a velük itthon is együtt kiállító Fémes-Becket és Vedrest is számítjuk, akkor tulajdonképpen nyolcan – a kölni kiállításon is szerepeltek.) A német szervezők a tárlatnak egészen egyszerűen – és ahogy a bevezetőben felsorolt művészek neve és a művek száma alapján akár a mennyiségi, akár a minőségi mutatókat nézzük, talán nem is teljesen alaptalanul – a Jahrhundertschau, azaz magyarul mondjuk talán az „Évszázadszemle” címet adták.

 

Az azóta eltelt száz évben a német sajtó az 1912-es tárlatot a legvisszafogottabb hangon is minimum „legendás”-nak minősítette, „a fiatal művészettörténet egyik legfontosabb kiállítása”-ként emlegette, de a világ művészettörténészei is a kölni kiállítás szeptember 30-i bezárása után alig négy és fél hónappal megnyílt – és mára ugyancsak legendássá lett – amerikai Armory Show talán legfontosabb előzményének tekintik, így aztán igazán nem meglepő, hogy a kölni Wallraf-Richartz Múzeum kurátora, Barbara Schaefer pár évvel ezelőtt felvetette: a centenáriumon meg kellene rendezni a Jahrhundertschau reprízét.

 

Az egykori hatalmas kölni kiállítási épület – akárcsak a mi Erzsébet téri Szalonunk – ma már nincs meg, így a mostani tárlatnak a Wallraf-Richartz Múzeum kilenc harmadik emeleti terme ad otthont. Ám a mostani kiállításba nemcsak azért került be „mindössze” 115 alkotás (95 festmény, egy rajz – a kiállítás talán legfinomabb, alig tízszer húsz centis munkája Paul Kleetől –, egy rézkarc – nota bene: Van Gogh egyetlen rézkarca – és 18 szobor), mert a múzeum terei kisebbek, mint a száz évvel korábbi kiállítóhelyéi voltak, hanem mert az egykor felvonultatott alkotásokból mára 122 megsemmisült, eltűnt, lappang vagy éppen azonosíthatatlan. Az akkori kiállítás katalógusa ugyanis csak a művészek neveit és az alkotások címeit sorolta fel, így aztán hiába volt minden száz évvel ezelőtt Kölnbe képeket küldő országból ma is egy-egy társkurátora a kiállítás főszervezőjének, azt az egykori címlistából nyilván Zwickl András, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze sem tudta megállapítani, hogy melyik lehetett például Czigány Dezső Gyümölcsöstál vagy Boromisza Géza Táj napsütésben címmel annak idején az Ausstellungshalléban szerepelt képe. Mint ahogyan fotók híján ma már az is kideríthetetlen, hogy melyik volt Hatvany Ferenc Női akt fotelben címmel szerepelt akkori munkája; bár ebben az esetben Zwickl András két lehetőséget is „felkínált” a festő Galériában őrzött és a cím alapján zóba jöhető képei közül. Barbara Schaefer a bizonytalanság miatt egyiket sem választotta ki a mostani reprízre (ám a kiállításhoz készült, több mint hatszáz oldalas katalógusban, amelynek utolsó több mint nyolcvan oldalán a lehető legpontosabban rekonstruálta a száz évvel korábbi tárlat teljes, művekkel illusztrált és pontosan adatolt katalógusát is – a ma bármilyen ok miatt el nem érhető művek helyét szürke négyzettel jelölve, de amennyiben ismertek, minden adatukkal –, mind a kettőt szerepelteti „lehetségesen azonos”-ként).

 

Van azonban szerencsére olyan festmény is, amelyik „általános” címe ellenére is pontosan beazonosítható, méghozzá éppen az egyik magyar az, ami pedig a konkretizálását lehetővé tette, az a száz évvel ezelőtti katalógus egyik példánya. A szóban forgó füzettel egy bizonyos Conrad Peter Laar nevű kémikus járta végig a kiállítást, és korrekt tudós lévén ceruzával akkurátusan bejegyezte az egyes képek mellé a róluk alkotott véleményét. Sajnos a Hatvany-akt mellé gyöngybetűkkel körmölt „normalschön” (átlagos-szép) nem nyújt elég támpontot az azonosításhoz, a 311. számú kiállított mű, Berény Róbert Vázlat (Nő fotelben) címmel szerepelt tétele mellé a katalógusba bejegyzett „unglaubl.! Ziege i. d. Luft” (hihetetl.! kecske a levegőben) sor azonban már igen: a pontosan ennek a bejegyzésnek a nyomán beazonosítható festmény egy magyarországi magángyűjteményből került most Kölnbe, ahol a látogatók ma is megcsodálhatják a fotelben ülő kék ruhás nő mögött a kép bal felső sarkában valóban ott látható – ha nem is a levegőben „lebegő”, de egy távolabbi domboldalon ugrándozó – kecskét... A történet pedig annyira megtetszhetett Barbara Schaefernek, hogy nemcsak a katalógusban ír róla bőven (egyúttal ezzel is utalva a modern művészet akkori, legalábbis értetlenkedő befogadásának egy ma is kézzelfogható megnyilvánulására), hanem a kiállítás egyik vitrinjébe is odatette ennél a bejegyzésnél kinyitva Laar úr „összefirkált” katalógusát, és amikor egy nappal a kiállítás megnyitása előtt az egyik német televíziónak nyilatkozott a tárlatról, akkor is a magyar képeket felvonultató fal elé állva beszélt.

 

Ebben a bizonyos mai „magyar(–osztrák–svájci) teremben” – amelynek többi falán olyan művészek munkái emelik a magyar résztvevők rangját, mint többek között Oskar Kokoschka, Egon Schiele, Giovanni Giacometti és Ferdinand Hodler – a Berény-kép mellett egy nagyméretű Kernstok (Lovasok a vízparton; MNG), egy Márffy (A régi váci vám; MNG) és egy ugyancsak egy hazai magángyűjteményből érkezett Rippl-Rónai-üvegablakterv-triptichon (Dekoratív festmények egy magyarországi kastély számára; ennek ötalakos darabja alapján készült el az Ernst Múzeum lépcsőházának nagyméretű üvegablaka), valamint a terem közepén egy Kövesházi Kalmár-szobor (Táncoló fiú; MNG) képviseli a magyar művészetet.

 

És hogy milyen „környezetben”? Nos, a most, száz év után összehordott „második kiadásban” az egykori legtöbb képpel szerepeltek közül ezúttal tizenöt Van Gogh, hat Cézanne, öt Gauguin, két Picasso, négy Signac és hét Munch viszi a prímet, de az akkori kiállítók közül szinte mindenki ma is itt van egy-két munkával. A termekben hatalmas, szinte eredeti méretű nagyításokon láthatók mindazok a fotók, amelyek fennmaradtak a száz évvel ezelőtti tárlatról (egy az akkori szervezőket bemutató csoportképen örömmel fedezhetjük fel a magyar anyagot összeállító Felvinczi Takács Zoltánt), és a korabeli sajtókritikákban is bőségesen lapozgathatunk az egyik teremben kiakasztott fénymásolatokban.

 

A tárlat augusztus 30-i megnyitóján (amelyen ezernégyszázan (!) vettek részt) a véges befogadóképességű kiállítási termekbe csak hosszas sorban állás után lehetett bejutni, igaz, „cserébe” a hét órakor kezdődött megnyitó éjfélig tartott, és ezalatt a múzeum állandó kiállításai is nyitva álltak a vendégek előtt nem akármilyen kincseikkel – Andreas Blühm, a Wallraf-Richartz Múzeum igazgatója nyugodt szívvel mondhatta, hogy 2005 óta, amióta ő vezeti az intézményt, ekkora szabású tárlatra még nem került itt sor. Vagyis ezzel a kiállítással Blühm úr igazán méltón búcsúzik Kölntől, hiszen szeptember 1-jétől már a groningeni múzeumban folytatja a pályafutását. És hogy a direktor „búcsúajándékát” a kölniek is szívesen veszik, azt nemcsak a másnapi Kölner Stadt-Anzeigernek a címlapot vezető híre és belül csaknem egész oldalas kiállítás-beszámolója bizonyítja, hanem még sokkal inkább az, hogy a Mission Moderne 1912 kiállítást már a megnyitása utáni első héten több mint tízezren látogatták meg; soha még nem láttak korábban ilyen rövid idő alatt ennyien egyetlen más tárlatot sem a Wallraf-Richartz Múzeumban. És a kiállítás még december 31-ig nyitva lesz...

 

 

 

 

Ida Gerhardi és a német festőnők párizsban a századfordulón