A Vince Kiadó a tőle megszokott módon ismét négy nyelven (angol, cseh, lengyel és magyar) jelentetett meg egy új, vaskos, képekből álló művészettörténeti összefoglalót.

A képek szépek, a könyvet lapozgatni olyan érzés, mint amikor az ember a gimnáziumi művészettörténet-képzése végén újra előveszi a tankönyveit és rácsodálkozik, hogy mennyi szépséggel is találkozott (vagy kellett volna találkoznia) – a kiadvány alapkoncepciója és szerkesztése azonban ezer sebből vérzik. A címben (999 remekmű, amit meg kell ismerni, amit illik megismerni és ami egyszerűen gyönyörködtet) is visszaköszönő rendkívül nagy témaválasztás ugyanis nemcsak hangulati elem, hanem az egész könyv alapvetése. A szerzők három kategóriába sorolják a reprodukciókat, három pontot adva azoknak, amelyeket meg kell ismerni, kettőt azoknak, amelyeket illik és egyet azoknak, amelyek csak gyönyörködtetnek. A dolog lehetne jópofa is, ha egyrészt nem gondolnánk azt, hogy az „illik” bizonyos szempontból erősebb felszólítás a „meg kell” ismerninél, másrészt ha a kiindulásként vett művészettörténeti kánon maga nem lenne bizonyos pontjain olyan sérülékeny, mint minden egyéb rangsor. Hogy a Mona Lisa vagy az Éjjeli őrjárat hárompontos, az nyilván nem kérdés, de hogy, még mindig Leonardónál maradva, a Szent Anna harmadmagával miért lenne kevésbé jelentős, mint mondjuk Daumier Crispin és Scapin című vászna (előbbi kettő, utóbbi három pontot ér), azt már nehezebben értjük. A dolgon nyilvánvalóan lehet vitatkozni, de egy, szemmel láthatólag a nagyközönség számára készült kiadványnál nem túl szerencsés, ha azzal frusztrálja olvasóit, hogy ezt bizony kellett volna ismerni – és közben nem is biztos, hogy kellett volna. 

Mindezek mellett bántóan sok az olyan apró hiba és következetlenség, mint például az évszámok felcsúszása a képnevek közé vagy a képaláírásokban az idegen neveknél megmutatkozó kuszaság (Picasso Gertrude Stein képénél például a név ugyanolyan formában íródik angolul, csehül és magyarul, melyek közül az első kettő helyet kap, a legutolsó nem). Arról pedig akkor még nem is szóltunk, hogy például Jacques-Louis David képei közül épp a Horatiusok esküje hiányzik, ami a koncepciót tekintve némiképp abszurd. Felmentve azért a Vince Kiadót meg kell jegyezni, hogy az eredeti kiadvány olasz, melyet a három közép-európai kiadó csupán lefordíttatott, és azt sem árt tudni, hogy a könyv végén számos egzotikusnak számító ország tárgyi emlékeit is megtaláljuk, ami az ilyen összefoglaló munkákból fájóan hiányozni szokott. A végére pedig álljon itt egy személyes történet, amely a kritikákat tulajdonképpen semmissé teszi: amikor egy ismerősöm meglátta nálam a könyvet, „ó de szép!” felkiáltással azonnal végiglapozta, és nem maradt benne hiányérzet. És minden bizonnyal ez a fontos.

Sara Bertelli – Mila Magistri: 999 remekmű, amit meg kell ismerni, amit illik megismerni és ami egyszerűen gyönyörködtet. Vince, Budapest, 2009, 672 oldal, 6595 Ft