Velencei körkép

Bordács Andrea – Muladi Brigitta – Petrányi Zsolt – Winkler Nóra

Merrefelé tart a most már 106 éves Velencei Biennále, milyen kérdéseket vet fel és kinek mi volt érdekes abból a hatalmas kínálatból, ami lassan az egész várost ellepi júniustól novemberig? Mi tetszett (vagy mi nem) kérdésünkre hosszú oldalakon keresztül követik egymást a különböző válaszok – más-más szempontból láttatva sokszor ugyanazokat a műveket.

33 velence1

John Baldessari: Óceán és ég (két pálmafával); Elmgreen & Dragset: Rosa, 2006 (dán pavilon); Terence Koh: Dávid, 2007 (északi pavilon); Palazzo Fortuny

33 velence2

Simon Starling: Wilhelm Noack oHg, 2006


Bordács Andrea
esztéta, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense, az Új Művészet szerkesztője

Azt, hogy merre tart a biennále, nem tudnám megmondani, mivel előfordulhat, hogy bizonyos dolgok, melyek az egyik évben dominánsnak tűnnek, talán épp a túltelítettség miatt ellenválaszként, szinte minimálisra csökkennek a következőben. Pl. az 1999-es biennálén tombolt a videoláz, s talán a 2001-esen volt a legkevesebb – mármint az utóbbi évekhez képest. Amúgy elég, ha arra gondolunk, a magyar részvételben sem mutatható ki ilyen, egyértelműen valamilyen irányba mutató tendencia.

Mindenesetre az tény, hogy a klasszikus műfajok jelenléte erőteljesen csökken, ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy egyáltalán nem szűnik meg, mindig van helye festészetnek és a klasszikus eszközökkel dolgozó szobrászatnak, csak a szellemiségének kell kortársnak lennie. Bár újabban, s idén is a rajz egyre nagyobb szerepet kapott. (A teljesség igénye nélkül néhány név a rajzolók közül: Anya Zholud, Susan Hefuna, Elena Elagina-Igor Makarevich, Madelon Vriesendor, Pavel Pepperstein, Moscow Poetry Club a központi pavilonban; Kristina Norman az észt pavilonban, bár ő a rajzait videóval kombinálta.)

Az is tendenciának tűnik, hogy a vizualitást gyakran felváltja a verbalitás. Az idei Velencei Biennále egyik jellemzője, hogy túlzottan is verbális, ilyen mennyiségben úgy tűnik, mintha némi háttérképpel hangoskönyveket hallgatnánk. De azért szerencsére számos alkotó képes a vizualitás nyelvén is gondolatokat közölni. Sokan valamilyen társadalmi konfliktussal foglalkoztak, s idén meglepően sok műre volt jellemző – s számomra ezek tartoztak a legizgalmasabbak közé –, hogy magára a művészetre, illetve a művészettörténetre, sőt kultúrtörténetre reflektáltak: például Ponomarev SubTiziano projektje, Greenaway Veronese Kánai mennyegzőjének filmes átdolgozása, Andrej Molodkin Vörös és fekete című munkája, a kőolajat és vért cirkuláltató Szamothrakei Nikéje, Anzor Salidjanov Danaé, tisztelet Rembrandtnak képe s Utolsó vacsorája.

33 velence5

Dimitrij Alexandrovics Prigov: Kabakov, 2004


A legizgalmasabb pavilonok közé tartozott a skandináv, mely két műgyűjtő életmódját rekonstruálta; az izlandi, ahol két zenész természetben adott koncertjét élvezhettük; az ausztráloknál egy vadmotorosnak tűnő alak az országút mentén elütött kengurumentési akcióit láthattuk. Az oroszok Győzelem a jövő fölött című pavilonjukkal idén is képesek voltak katartikus hatást kelteni, különösen az előbb említett Molodkin Stendhalt idéző Vörös és fekete című művével. Az ukrán pavilon Steppes of dreamers című projektje a belépéskor misztikus fehér homokkal és hidegjéggel fogadja a látogatót, melyek a Palazzo freskóinak valószínűleg nem tesznek jót, mégis hatásos mű, mivel az egész épületet a benti sejtelmes fénnyel s az erre az alkalomra komponált szeanszos hangulatú zenével 21. századi kísértetházzá alakította. Idén újból büszke lehettem a magyar pavilonra, sőt, Forgács Péter Col tempo című projektje az egyik legjobb volt a kiállítások közül.

Ami viszont 2009 nyarán Velencében a legjobban tetszett, az épp két biennálén kívüli kiállítás volt. Az egyik a Palazzo Fortuny enigmatikus rendezvénye, melyben jó szokásuk szerint a különböző korok művei alkotnak egy szubjektív, pusztán az esztétikumra hangolódó projektet. Itt mindig jól megfér egymással az ókor és a 21. század, az egyiptomi kővíziló Fontanával, az antik torzó Bill Violával, James Turellel. S e keveréknek a hangulatát épp az teszi lenyűgözővé, hogy nincs kronologikus, nem tudományos szelekció, egyetlen vezérfonal maga a művészet, ami összeköti e tárgyakat.

A másik a Velencében már otthonos, a Palazzo Grassiban található Francois Pinault gyűjteményét bemutató kiállítás, s az általa épített új múzeum a régi Vámház helyén, a Punta della Dogana. A Tadao Ando által tervezett épület impozáns, de mégsem nyomja el a műveket. Megdöbbentő volt a 21. századi Bosch szemléletű Chapman fivérek korábban leégett, majd újra alkotott kilenc installációs egységből álló Pokla. A múzeum földszintjén jól megférnek egymással Rachel Whiteread műgyanta tömbjei Cattelan falba vágtázó lovával és Felix Gonzales-Torres gyöngyfüggönyével, akárcsak az emeleten Hiroshi Sugimoto fotói Cattelan márványból készített letakart nőalakjaival.

Remélem, nem is tudom előre vetíteni a tendenciákat – bár a kor szellemiségéből alapvetően adódik –, mivel így mindig érhet meglepetés. Az mindenesetre tény, hogy a nagy nemzetközi seregszemléken azt tapasztalhatjuk, hogy a nemzetközi művészet sokkal szélesebb skálán mozog, mint amiket mi itthon preferálunk.

33 velence13

Punta della Dogana


Muladi Brigitta
az Új Művészet munkatársa

Az idei képzőművészeti Velencei Biennále 93 helyszínét – túlzás nélkül állíthatjuk – lehetetlen megnézni. A Giardini nemzeti pavilonjaival könnyen elbánunk, s az Arsenale szellős kiállítása sem nagy falat, de a város száz pontján elszórt nemzeti és egyéb vonzó kiállítások nagy részét szinte biztosan felfedezetlenül hagyjuk. A szervezők ugyan anyagi helyzetüktől függően igyekeztek minél több hirdetéssel felhívni a figyelmet saját kiállításaikra, csak sajnos térképvázlatot nem mellékeltek. Plakátméretben az ukrán pavilont senki sem szárnyalta túl. A két művész a „kurátor” szerepét erősen megkérdőjelezve az Akadémiára helyeztetett egy épületnyi molinót, amelyen az öklöző bajnok Vlagyimir Klicskó többszörös életnagyságban – a feliratok szerint kurátorként – feszít, ami bizonyára be is vonzza a látogatót a Palazzo Papadopoliba, amelynek egykori tulajdonosa innen indult el felfedezni Marco Polo útját. Illya Chichkan és Mihara Yasuhiro ukrán kiállításának érdektelenségét sajnos a hálás, máshol is felmerülő téma nem feledtette. A velencei nagy utazó ezúttal szinte túl volt reprezentálva, Fiona Tan is őt szemelte ki, kamerájával szisztematikusan végigjárta utazásának fontos állomásait és a naplójának odavonatkozó narrációival vetítette a holland pavilonban. Számomra ez is a legszebb munkák között volt a biennálén.

Nem a seregszemle részeként, de jelentős esemény zajlott a San Giorgio Maggiorén, ahol felavatták a Tadao Ando tervei szerint újjáépített raktárépületet, amely a Pinot-gyűjtemény állandó helyeként funkcionál. Magát a kollekciót Francesco Bonami rendezésében még egy helyszínen, a Palazzo Grassiban is megtekinthettük. Ezt a Chapman fivérekkel, Murakamival, Richard Princszel, Cindy Shermannal, Luc Tuymansszal stb. nem érdemes kihagyni.

33 velence10

Nico Muhly: Rádiózene (északi pavilon); Olasz pavillon

Socratis Socratous ciprusi művész (Sophie Duplaix kurátorsága alatt) a Giardinibe vaporettózás közben is gondoskodott a tartalmas látnivalóról. A ciprusi pavilonba ugyanis a biennálé megnyitó napjain performance-ként kivágott pálmákat szállítottak a Canale Grandén. A Giardiniben a legfeltűnőbb idén a dán pavilon, ahol Elmgreen és Dragstet most is a tőlük megszokott kristálytiszta dizájn-koncepcióba „ágyazták” mondanivalójukat. Ha ez nem lett volna rögtön látható az üvegablakokon át, akkor a luxusvillának berendezett pavilon előtti medencében a „tegnapi” buli maradványaként lebegő vízihulla bábu biztosan becsalogatta a nézőket.

A számomra legérdekesebb műveket a két évvel ezelőtt a biennále „kúrált” kiállításán felfedezett Shaun Gladwell állította ki az ausztrál pavilonban. Az extrém sportokban járatos művésznek a viharos tenger rakodópartján végzett rituális táncszerű gördeszka-gyakorlatai biztosan mindenkinek emlékezetesek maradtak. Most az ausztrál sztyeppék végeláthatatlan útjai ihlették meg Gladwellt, és mint Matthew Barney, ő is a fizikumát tette próbára újra. Egyik videójában fekete motoros – Darth Vader-szerkóba öltözve a kanyargós utak mentén elütött kengurukat kereste meg és egy elsirató ringatással adta vissza az enyészetnek őket. A költői munka számos aspektust vet fel a természetvédelem irányából, az ember és az állatvilág kapcsolatának ambivalenciájáról, miközben a hatalmas tájak szinte tarkovszkiji bemutatásával különös aurájú, nosztalgikus képet fest Ausztrália végtelenségéről. A másik munkájában egy fekete, nyitott versenyautóban végzett tornamutatványait vette filmre, amely szintén többértelmű mondanivalót takar. A pavilon installációja olyan palalapokkal borított falfelület, amelynek darabjait Shaun Gladwell az út porában festette feketére, és a helyi szélviszonyoknak megfelelő pormennyiséggel vegyült festékbevonat egy szép organikus egységet ad ki a falon. A művész személye, életmódja, a földrajzi hely meghatározta viszonyok, az életterek, a művészi tett, a mű keletkezésének valós, aktív, élő körülményei, a kész művek poétikus együttállása magával ragadó volt.

33 velence4

Shaun Gladwell: Bocsánatkérés az elgázoltért; Socratis Socratous vizi installációja


Az Arsenaléban most első ízben az olasz pavilon van berendezve és a Giardiniben a főkurátori anyag látható. A hívószó: Making Words (Fare Mundi) Világok teremtése (az örömmel töltött el, hogy idén Daniel Birnbaum, talán az aranyoroszlánnak köszönhetően magyarul is leírta a katalógus előszavában) – azt hiszem, messzemenőkig megvalósult, felszabadította a művészeket. A magyar pavilon Forgács Péter installációjával, Rényi András kurátori munkája nyomán az emberi arc antropológiai megközelítésével, annak hatásmechanizmusainak sokrétű vizsgálatával is remekül illeszkedett a fő koncepcióba, és ahogy láttam, a megnyitó három nap alatt a látogatók számát tekintve is rekordot döntött.

Az abszurd humor és a játékosság sem maradt ki az idei repertoárból, ennek három teljesen különböző módját emelném még ki. Mindhárom mű alkotója nő, az egyikük idén a fiatal művészek díját nyerte el. Nevezetesen a Giardini Központi Pavilonjában kiállító Nathalie Djurberg (svéd), akinek a műveit pár éve a berlini biennálén és a bécsi Kunsthalle kiállításain ismertem meg, most a brutális, minden létező tabutémát szisztematikusan felsorakoztató, végletes szexualitással telt, extrém humorral előadott gyurmafilmjei mellett soha nem látott külsejű, hatalmas vérző virágok erdejét installálta a monitorok közé. A bizarr, elsötétített teremben sétálva titkokkal, félelmekkel teli, mégis felszabadító mesebirodalomban érezhetjük magunkat.

Miranda July (amerikai) az Arsenale hátsó, kert szekciójában egy „mulatságos” felnőtt játszóteret hozott létre, ahol feliratokkal ellátott szobortalpazatokra állva, a fejünket a kitekintő nyílásba helyezve, mint arcot használva mi látogatók fejezhetjük be a műveket, s lefotózkodva lehetünk maga a látványosság. A harmadik, általam megszeretett tréfás kedvű hölgy, Aleksandra Mir (lengyel) képeslapokat gyártott, amit bátran el is küldhetünk ismerőseinknek innen a csodás városból Venezia feliratokkal, a szépséghibájuk csak az, hogy egyetlenegy képeslap sem Velencét ábrázolja…

33 velence3

Pihenő az északi pavilonban; Punta della Dogana; Miranda July: Nehéz dolog, 2009

33 velence6
Shaun Gladwell: Bocsánatkérés az elgázoltért, 2007–2009, videó (ausztrál pavilon); Északi pavilon (modernista bútorok, polinéz faszobrok és Wolfgang Tillmans fotója a falon)



Petrányi Zsolt
Műcsarnok igazgatója

A biennálét látogató idén aztán tényleg törhette a fejét, hogyan ossza be az idejét. A programfüzet mellékletének térképén kilencven-akárhány helyszínt jelöltek a szervezők, ami minden számítást és tervezést felülírt. Legtöbben ezért megmaradtunk a biztos köröknél: a Giardini, az Arsenale és néhány külső pavilon megtekintéséből vontuk le a magunk következtetését, amiről ezért tudható, hogy felületes és a teljességnek még az igényét is nélkülözi.

De hogy az első benyomással kezdjük, az idei biennále összképét a „lazaság” határozza meg, azaz ha végigjárjuk a központi pavilon és az Arsenale kiállításait, az a benyomásunk támad, mintha a nagy installációk nem elégítenék ki a kortárs művészettől elvárt érzelem- és gondolatkeltést. Akinek azonban van módja beleolvasni a katalógusba, az felismeri, hogy a főkurátor, Daniel Birnbaum a „Making Worlds”, „Világok teremtése” hívószót komolyan vette: olyan műveket, illetve művészeket állított egymás mellé a hatvanas évektől napjainkig, akiknek alkotómódszere meghatározza a jelenkori művészet karakterét. Nem ismert, sikeres művészeket látunk tehát, hanem felfedezni való attitűdöket, aminek a befogadásához ismeret és idő kell – épp az, ami nem áll rendelkezésre Velencében.

33 velence8

Roman Ondák: Loop (szlovák pavilon); Leszakadt lépcső a dán pavilonban

A nemzeti pavilonok között a Giardiniben a biztos sikert a dán–skandináv összefogás hozta. Elmgreen és Dragset egyedülálló módon a biennále történetében két pavilont és ezzel több országot kötöttek össze közösen megrendezett csoportos kiállításukkal. A projekt lényege az volt, hogy az egymás mellett álló épületeket lakóingatlannak tekintették, amelynek berendezési tárgyai műalkotások, a dánok épülete egy burzsoá lakókörnyezetet, a modernista skandináv pavilon pedig egy „meleg” lakókörnyezetet jelenített meg. A gegekkel teli dán pavilon előtt óriási tábla jelzi hogy az ingatlan „Eladó”, amire a művészpár rá is játszott a megnyitó napjaiban egy tárlatvezetéssel, aminek során profi ingatlanügynökök próbáltak túladni a házon.

Az idei szlovák pavilon észrevehetetlenségével vált feltűnővé: Roman Ondak összehozta az épületet a parkkal, azaz a kapukat kiszedte, a belső teret átjárhatóvá tette, feltöltötte kaviccsal és földdel, majd fákkal és bokrokkal telepítette be a falak közti területet. A művelet olyan tökéletesen sikerült, hogy a látogatónak észbe kell kapnia és felismernie, hogy a szlovák pavilon nem elhagyatott, hanem a mű maga az, amiben jár.

Nagyon szép a holland pavilon is, ahol Fiona Tan egy több részből álló filmes installációt állított össze, aminek témái a portré és az emlékezés. Míg az első termekben mozgóképes portrékat jelenít meg, addig a második teremben egy kétcsatornás videóban Marco Polóval, a velencei utazóval foglalkozik, akinek feljegyzéseiből idéz, illetve utazásai fő állomásainak mai arcát mutatja meg költői képsorokban.

33 velence7

Nathalie Djurberg: Kísérlet, 2009, installáció; Fiona Tan: Zavar, videóinstalláció (Holland pavilon)

A 100 éves magyar pavilon ebben a kontextusban szerencsés pozícióba került. Forgács Péter műegyüttese Rényi András kurátori közreműködésével az észlelés és felfogás nyomon követését és átélését adta a nézőnek egy olyan antropológiai filmanyag feldolgozása kapcsán, amely a fajok meghatározása céljából készült a negyvenes évek elején. Mivel az idei biennáléról (kevés kivétellel) hiányoztak a narratív, történeteket feldolgozó és bemutató művek, ezért a magyar pavilon azzá a helyszínné vált, ahol a néző elidőzhetett: lassú sétája nyomán lépésről lépére kerül a videoportré felismerésétől a konkrét történelmi szituációhoz közelebb, hogy azzal a végső felismeréssel távozzék, hogy amit látott, az nem egy dokumentum-összeállítás, hanem egy művészi szándékú feldolgozás volt. Pavilonunk egyediségét a sokoldalúság és az információszolgáltatás adta, valamint az az élménye a látogatónak, hogy a saját befogadói attitűdje hogyan változik percről percre annak tükrében, hogy a látottakról milyen tudásról rendelkezik, és azt hogyan képes visszacsatolni a művész személyiségéhez és tevékenységéhez.

Az idei biennále értékét egyre inkább fesztivállá kinövő karaktere adja. Már nemcsak a nemzeti reprezentációról szólnak a programok, hanem sok minden másról: a tematikus kiállítások sora a városban olyan lehetőséget adott a látogatónak, amivel csak korlátozottan élhetett, de mégis elérte a célját. Aki ott járt, idén biztos hiányérzettel távozott, ezért visszakívánkozik, hogy még többet láthasson.



Winkler Nóra
Kultúrház műsorvezetője (és Artmagazin)

Az első, ami nagyon tetszett, az odaút volt; négyesben autóztunk a világ egyik legfontosabb kortárs kiállítására, hogy máshogy, mint művészekkel. Fogytak a kilométerek, a hátsó ülésről a Kis Varsó tagjai hajoltak előre, hogy halljuk egymást, témáink a paradigmaváltástól penderültek odáig, hogy álhír-e, miszerint a Képző WC-jében csak úgy hevertek a fecskendők, felmerült (nem én kérdeztem), nyújt-e maga a mű fedezetet a piacon mesterségesen pumpált árára, illetve hogy ki kivel járt. Földes András újságíróval, kollégámmal váltottuk egymást a kormánynál, repült az idő. Még az is tetszett, hogy a városban majdnem minden kishídon átmentünk a bőröndökkel – az enyémet vitték a fiúk –, mert mindegyik megkérdezett olasz más irányba lendítette a karját, hogy arra van a hotelünk, de akár egy négyfős asztaltársaságon belül is. Végül ittunk pár Camparit, aztán meglett a szálloda is.

A biennálén az ausztrál pavilonban Shaun Gladwell videomunkáján egy fekete bőrruhás, bukósisakos motoros húzódik le újra és újra az útról, hogy egy ott fekvő elgázolt kengurut karjaiban vigyen át az út túlfelére, gyásztól tántorogva. A tájkép kicsiket változik, forróság fodrozza az aszfalt tetejét, kavarog a vörös por, alig megy egypár métert, megint egy tetem, ez így a végtelenig. Egy motor jön be, amúgy a pavilon falán át, kintről, a bejáratnál pedig Mel Gibson kocsijának 1:1-es másolata parkol a Mad Maxből. Kérdeztem volna valamit a személyzettől, egy hatalmas, izmos, hosszú hajú, széttetovált pasitól, aki fekete bőrben állt a falnál, mintha a Guns ’n’ Roses roadja lenne, de rájöttem, biztos ő is élő része az installációnak.

Élők azok a fiúk is, akik a dánok és az északi népek közös pavilonjában unatkoznak. A The Collectors egy idős meleg gyűjtő Los Angeles-i stílusú házát mutatja be. A csupa üveg lakótérben kortárs gyűjtemény – duzzadt farkú tengerészek Tom of Finland-rajzokon, nevekkel ellátott fiúalsók egy képbe komponálva (Han and Him), William E. Jones filmje, ahol egy hatvanas pasi homevideó-interjút készít egy huszonéves, a film elején még heteró fiúval, a sarokban polinéz erotikus szobrok. A nézők között pedig itt-ott feszes hasú, fiatal fiúk farmerban és pólóban. Magazint lapozgatnak, videót néznek az ágyban, bambulnak. Az idős gyűjtő pedig kint a kertben, kifogástalan fekete öltönyben, gondosan levetett cipővel, hassal lefele a medencében lebeg pár napja.

33 velence11

Chu Yun: Konstelláció No. 2., 2006 (világosban és sötétben)

 
A lábától pár méterre, szemben az orosz pavilonban idén csoportos kiállítás hirdeti „Győzelem a jövő felett”. Pavel Pepperstein finom kis akvarelljein abszurd tréfák és víziók 2267-ből, Analoly Shuravlev (?) installációján a plafonról rengeteg kicsi gömb lóg, a 20. századi történelem nagyjai, Gandhi, Einstein, Picasso kis portréival. Erős, nyomasztó, közben ironikus Gosha Ostretsov föld alatti rozzant tákolmány bunkere, ahol még a szögre akasztott kabátnak is keze van, hogy azzal rángassa a faliképet, áll a por és a szemét a priccseken, koszos takarók és otthagyott fémbögrék mellett csörög a piros telefon, de nem válaszol senki, egy asztalnál pedig Leninnek látszó alak rajzol. Közönséges mintájú viaszosvásznakkal bevont óriási elemek képeznek ormótlan, de mindössze ronda kutat egy emelettel feljebb, Irina Korina jegyzi a munkát. Itt jut eszembe bennfentes informátorom története, hogy korábban az orosz pavilonba került be olyan fiatal nőművész, akinek fő kvalitása a hozzá csatolt oligarcha volt, de sajnos a mostani gazdasági válság nem kímélte az üzletembert, ezért a lány idén távol kényszerült maradni és feltételezhetően egy dácsában készül a következő megmérettetésre. Egy szerencsésebb sorsú orosz oligarcha oldalán vett részt Naomi Campbell a biennáléval egy időben nyíló új magánmúzeum, a Punta Della Dogana megnyitóján. Francois Pinoult-nak ez már a második múzeuma a városban, és ahogy a Palazzo Grassit, a Grand Canal és a Giudecca Canal találkozásánál álló korábbi vámház hatalmas épületét is Tadao Ando, a japán sztárépítész tervezte át modern, nagyvonalú kiállítóterekké. Pinault, aki Salma Hayek férje és a tavalyi Forbes-lista 39. leggazdagabb embere, a világ egyik legnagyobb kortárs gyűjteményének tulajdonosa, többek közt a Gucci, a Samsonite, a Converse, a Christie’s aukciósház mellett. A nyitókiállítás, a Mapping the Studio e hatalmas magánkollekcióból válogat, csupa atombiztos nagy név nagyméretű, jellegzetes munkákkal. A hűvösség szerintem nem az eredeti falak mellé beépített rengeteg betontól van, mint inkább a tapintható gyűjtői szenvedély, a személyesség melegségének teljes hiányától. Az óriási, látványos és valóban elsőrangú munkák a nemzetközi kortárs piac legfénylőbb tartóoszlopai, a legkurrensebb, legtöbbet publikált alkotók elitválogatottja. Kábé annyira bensőséges, mint egy teremgarázs, kétségkívül Ferrarikkal teleparkolva.

33 velence9

Marco Lodola: Lodolandia, 2008, fényszobrok; Hans-Peter Feldmann: Árnyjáték, 2002–2009; Anatoly Shuravlev: Fekete lyukak (orosz pavilon)

 

Nagyon szép viszont a mexikói pavilon csendje, a város közepén, a Rota Ivancich-palota egykori grandőrjében. A Mi másról is beszélhetnénk? szólókiállítás Teresa Margollestől a kábítószercsempész bandák között az ország északi részében dúló leszámolások finom krónikája. Nincs túlbeszélve. A palota egy-egy falán nagy vásznak lógnak kifeszítve, rmegbarnult vérfoltokkal. Van pár kisebb, amin arannyal hímzett szövegek is vannak. Az emeleti nagytermekben épp felmosnak, mikor odaérek. Várok, hogy ne lépkedjem össze a kövezetet. Fura, fémes szag van. A piros vödörben, amibe sokadszorra mártja bele a felmosórudat egy nő, vérrel kevert víz van, mint megtudom. Ugyanonnan, mint a vásznakon. Margolles elment a leszámolások helyszínére, odatérdelt a tetemek mellé és felitatta, összegyűjtötte a kiömlött vért. Lehetetlen már bármi megrázót mondani az erőszakról, vagy mutatni, de az a szag és az az émelygés mellé most is visszajön, ahogy írok.

Szintén a városban van az a biennáléhoz kapcsolódó kiállítás, melynek szándéka ráébreszteni mindannyiunkat arra, hogy az üvegből mennyi minden mást is ki lehet hozni, mint gondolnánk. A Glasstress kellemes program egy szintén kellemes palotában, egy virágillatú kert végében. Jean Arp, Tony Cragg, Mona Hautum, Lucio Fontana és ahogy mondani szokták, sokan mások részvételével, akik közül Hye Rim Lee munkáját emelném ki. A koreai művésznő 3D animációjában TOKI egy nőalak, és megálmodott misztikus sárkánya, YONG utaznak városról városra. A metropolisok voltaképpen sokrétűen formázott, dísztárgyaknak is elmenő, forgó, tekergő üvegvibrátorok sorából állnak, olyasmi, mint Manhattan skyline-ja. TOKI a folyton színt váltó hátterekben és az elegáns fantáziajátékok között áll boldogan, néha bepattannak játékos rózsaszín nyulacskák, jön a sárkány, tekereg végtelen nyelve, majd eltűnik. Feketére vált az örömhadsereg, lakkszerűen tökéletes, csillogó, tükröződő, karcsú és forog. Cyberzene kíséri a munkát, az egész egyszerre steril és érzéki, kritikus és ironikus, de legelsősorban szép.

Csillogásból amúgy sem volt annyi idén, kevesebb és kisebb hajók parkoltak a parton, a partikon pedig inkább féktelen táncolás volt és normálisan öltözött emberek, mint térdig járás kaviárban Ferragamóban. De két év múlva még visszajöhet ez is.

33 velence12

Hye Rim Lee: TOKI és YONG, 3D animáció