Documenta 12 blog

Somlyódy Nóra és László Zsuzsa

Az ACAX | Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda és a tranzit.hu által támogatott Documenta 12 tanulmányút kiírásának egyik célja az volt, hogy a hazai közönség minél több, minél frissebb információhoz jusson Európa egyik legjelentősebb képzőművészeti eseményével kapcsolatban. Az ösztöndíj nyertesei, László Zsuzsa és Somlyódy Nóra ezért egyéb publikációk mellett blogot indítottak. (A blog a http://documenta-12.freeblog.hu címen érhető el.)

Somlyódy Nóra

A magyarok és az univerzum
…azt még nem mondtam el, hogy szombaton Erhardt Miklós képviseletében a Balázs Béla Stúdió is bemutatkozott három filmmel (pontosabban az Exindex képviseletében hozott E. M. három régi BBS-es filmet) (Hajas Tibor: Öndivatbemutató; Dobai Péter: Archaikus torzó; Erdély Miklós: Verzió). És hogy ez a három filmcím pontosan fedi a magyar szereplést a d12 óriásprojektben... De vajon miért?
A művészek listájából és Ruth Noack válaszaiból le lehet szűrni, hogy körülbelül mi határozta meg a kurátorok választásait. Például különösen preferálták, ha a művész nő; aztán nagyon érdekelte őket Latin-Amerika, Ázsia és Afrika modern művészete, melyek ügyében Európának kétségkívül pótolnivalója van. De a föld körüli úton sem feledkeztek meg Kelet-Európáról, amely főleg a 70-es évek avantgárd művészete iránti, már-már nosztalgikus tiszteletből elég nagy hangsúlyt kapott (anélkül, hogy mindenkit felsorolnék, megtaláltam Maria Bartuszovát, Ion Grigorescut, Běla Kolářovát több művel is; aztán későbbről Zofia Kulikot; külön a d12-re új munkát is készített például Kateřina Šedá és Nedko Solakov).

Rosler: Hothouse, or Harlem, 1972

Ha ismernénk a kurátori hálószobatitkokat, meg tudnánk magyarázni, hogy ebbe a sorba miért nem került be magyar művész – ahogyan egyébként senki, se ’92 előtt, se azóta, Sugár Jánoson kívül –, de hát ezeket ugye nem ismerjük. Csak általánosságban feltételezem, hogy a kurátori döntéseket legalább annyira befolyásolja, hogy ki számít egyezményesen nagy művésznek, kit érdemes felfedezni vagy újrafelfedezni, ki halt meg éppen, melyik mű hozzáférhető, mennyi pénz van, kiért lobbiznak többet stb., mint az, hogy egy kurátori vízióba milyen művek simulnak bele a leginkább (amely vízió szintúgy mi másban gyökerezne, ha nem személyes kurátori preferenciákban).

…A nagy találkozások csúcsra járatása Ai Weiwei projektje volt, amit sokan nagylelkű szociális akciónak, mások látványos show-nak tituláltak. Ai nemcsak ezeregy széket, hanem ugyanennyi kínait is Kasselbe utaztatott – olyanokat, akik még sosem tették ki a lábukat Kínából –, akik aztán két héten keresztül bolyongtak a városban, ahonnan szintén nem volt kijárási engedélyük. Ai Weiwei, aki egyébként építészként a Herzog & de Meuron irodával dolgozott a pekingi olimpiai stadion tervein, utólag feldolgozza a tapasztalataikat.

Amar Kanwar
The Lightning Testimonies című munkája nyolc képernyőn fut: nyolc történetet idéz meg a volt brit indiai gyarmati területeken megerőszakolt, elhurcolt nőkről. A lassan pergő, mély tónusú képeket feliratok kísérik, melyek hol elbeszélések töredékeit adják vissza, hol néhány adattal – helyszín, dátum – orientálnak. És érzékeltetik: az erőszak máig a nők mindennapjaihoz tartozik, legyen szó India és Pakisztán határainak 1947-es megvonásáról, Banglades függetlenedéséről 1971-ben, Kasmír és az északkeleti szövetségi államok vitatott státuszáról, a törvények által védett katonai és félkatonai alakulatok szabad garázdálkodásáról. Kanwar a hallgatás, az elhallgatás, a leplezés, a csend, a némaság formáiból merít, hiszen az erőszak emléke nem tud szavakban megkapaszkodni. Pedig a történetek nagyon is élnek, csak más formát öltenek, és máshol bukkannak fel. A nyomok őrzői a falak, melyek között a nők inkább az öngyilkosságot választották; a szék, amelyről egy lányt el akartak hurcolni, és akit lelőttek, mert ellenállt; a gyászban szőtt köpeny, melynek mintázata az igazságkeresés útját követi. A szék, az ablak, a fa, a néma villámlás, az összetört cserepek, a szőttes képei tűnnek át egyik filmből a másikba. Noha a tetteknek nincsenek elkövetői, szemtanúi, bírái, akik beszélnének róla, a narratívák vándorolnak; a drámát, amit valaki egyszer megírt, az élet játssza el.

Amikor a többi vászon elsötétül, egy film még mindig pereg, ez a Lightning Testimonies kulcsmozzanata. Manipur tartomány fővárosában egy félkatonai alakulat tagjai három évvel ezelőtt elhurcoltak, megerőszakoltak és kivégeztek egy Manorama nevű fiatal nőt. A brutalitásuk felrázta a várost, de az elkövetőket – ahogyan szinte sehol – nem vonták felelősségre. Archív felvételek mutatják a nők tüntetését az ezred állomáshelyénél: a katonák szemlátomást megrettenve húzódnak hátrébb, noha a kerítés ebben a helyzetben is biztosítja a fölényüket. A nők ordító, tiltakozó tömegéből egyszer csak kiválik egy arc és egy hang: „Rape us, kill us, flesh us! We are all Manorama’s mothers!” A nyelv, amely mindaddig csődöt mondott, most hatalmat adott, s nem véletlen, hogy a szavak angolul tolulnak fel.

…Az egyik művészetközvetítő is megszólalt, tapasztalata szerint a d12-n ez a film hozza leginkább zavarba a látogatókat, mert tartanak az erejétől (ez a beszélgetést követő csendben is érzékelhető volt). ő azt a stratégiát választotta, hogy bevezetésként a szépről beszéljen a nézőknek – ahogyan Buergel is teszi az audio guide-on, amikor elmondja, hogy a trauma feldolgozásának néha a poézis az egyetlen lehetséges eszköze. Világos, hogy Buergel számára Kanwar munkája elsősorban emiatt fontos (ki is forgatja Adornót: „a holokauszt után csak verset kellene írni”), és nem a hihetetlenül gazdag szimbolikája miatt, aminek kibontására a d12 közönsége javarészt nincs felkészülve. Ha valami problematikus a kurátori koncepcióban, akkor ez lenne az: az „élményalapú” tudásszerzés – a művek kontextus nélküli tálalása – nem lép túl az óhatatlanul leegyszerűsítő olvasatokon.

Documenta-nyomok
Amikor Kasselbe érkeztem, még fogalmam sem volt arról, hogy milyen sok minden maradt meg a város közterein a régi Documentákról. Beuysról tudtam, de csak itt lett világos, mit is jelent 7000 fát 7000 bazalttömb mellé ültetni. Aztán egyre-másra derült ki egy-egy szokatlan objektumról, hogy a Documenta-hagyatékhoz tartozik. Végül pedig nem álltam meg egy gyors guide nélkül (a teljes listát lásd itt).

Itt van tehát a 7000 tölgy. A Documenta 7-en, 1982-ben 7000 bazaltkő felhalmozásával és egy tölgyfa ültetésével indult a Fridericianum előtt; ahogy a kövek fogytak a téren, úgy szaporodtak a tölgyfa-kő párosok a városban. Mivel az elképzelés kezdetben vehemens helyi ellenállásba ütközött – mint minden Documenta-projekt, ami a város feltúrásával járt –, Beuys maga kalapozta össze a pénzt a fák ültetéséhez (lásd az Artpool egyidejű beszámolóját). Az akció ötödik évfordulóján a kör bezárult: elültették az utolsó csemetét az első mellé. 2002 óta egy városi alapítvány gondozza a fákat (a tölgyek közé idővel más fajták is vegyültek), és törődik a pótlásukkal. Akkor leltárba vették őket, és lám, 31 fával kevesebbet találtak.

A legtöbb köztéri mű – melyeket a művészek ajándékoztak a városnak, esetleg Kassel vagy egy támogató vásárolta meg őket – nem él annyira együtt a várossal, mint Beuys szociális plasztikája.


László Zsuzsa

Első benyomások…
Lakótársam útbaigazítása is a Documenta 12 egyik jellegzetes sajátosságára, a harsány színek bátor, néha vakmerő használatára épült: a villamosról leszállva először egy pipacsmezőt (ami Sanja Ivekovic munkája), majd hátrébb nagy piros padokat, végül a Documenta Halle lila rolóit fogom látni. Nos, a Halléban a rafinált modernista szerkezet és az élénk, tiszta színek keveréke üdítő volt, de később a Neue Galerie-ben az emelet sötét barackvirágszínű falaitól már émelygett a gyomrom. Itt már nem az újdonság erejével hatottak a színek, hanem inkább a történeti kiállításokra jellemző, többször lejáratott sémát ismertem fel: idétlen színű falak, kínos igyekezettel besötétített termek és hatásvadász spotlámpák, mintha csak a Szépművészeti múzeumban lennénk…

Nem zöldségvásár – minden rosszindulat nélkül
A linklistába betettem a Documenta 12-ről eddig magyar nyelven megjelent és online is elérhető cikkeket, de sajnos annyi pontatlanság volt bennük, hogy kénytelen vagyok ezekre külön felhívni a figyelmet. Egy-két félreértés egészen szórakoztató.

Az első Documentát nem egy zöldségkertészetben rendezték, hanem a Fridericianumban, Európa első nyilvános múzeumában a szövetségi kertkiállítás kísérőrendezvényeként, ide és nem a kertészetbe látogatott el 130 ezer ember. A kurátorok nem mindig száz művészt hívnak meg, csak a kiállítás tart mindig száz napig. Nem mindig féltve őrzött titok, hogy melyik az a nem 113, hanem változó darabszámú, jelen esetben több mint 500 mű, ami a Documentán szerepelni fog. Ruth Noack nem amerikai, hanem osztrák művészettörténész nem élhetett zavartalanul teljhatalmával, ugyanis a rendezvény művészeti vezetője nem ő, hanem a férje, Roger M. Buergel volt. A Documenta 12-őt valóban a német állam, a hesseni tartomány és a kasseli önkormányzat finanszírozza, de a magántőkét is legalább ugyanilyen arányban képviselik a médiafigyelmet szponzorként kihasználó cégek. Az említett teljhatalom arra vonatkozik, hogy mivel a Documenta nem vásár, hanem kiállítás, ezért nem kellett kereskedelmi szempontokat figyelembe venni, viszont a példaként említett művészek Kerry James Marshall és Juan Davila pont a leginkább eladható és kereskedelmileg is kifejezetten sikeres műtárgyakat létrehozó kiállítók kategóriájába tartoznak.

A nemzetközi kortárs tánc világában magasan jegyzett Trisha Brown, akinek munkái a Fridericianumban láthatók, nem brit, hanem amerikai, és nem 37, hanem 71 éves. Churchill Madikida dél-afrikai nem festő, hanem képzőművész installációi nem voodoo-szertartásokat idéznek, hanem nagyon is európai szimbólumokkal (gyertya, virág, koporsó, halotti maszk, piros szalag) állítanak emléket az AIDS afrikai áldozatainak, nem palotatermekben, hanem a Neue Galerie-ben, amit eredetileg is galériának építettek és nem palotának. A thaiföldi művészek nem városi környezetben művelnek rizsföldet és pipacsültetvényt, hanem egy darab thaiföldi művész egy erdős-dombos területen található parkban (Bergpark) alakított ki teraszos rizsültetvényt – nem saját kezűleg – és egy darab horvát művésznő szintén nem saját kezűleg ültetett pipacsokat ezúttal tényleg városi környezetbe (Friedrichsplatz).

2007/4. 14-18.o.