„Szerintem a képzőművészeti élet...” – Összegzés

Perczel Júlia

Van-e ma értelme egy két éve készült interjúsorozat eredményeit közreadni? Egyfelől kétségtelenül érdemes lenne további – akár évente megismételt – kutatásokkal feltárni a képzőművészeti színtér működésének változásait, folyamatosan csiszolva a módszertant és bővítve a megkérdezettek körét. Másfelől azonban szociológiai evidencia, hogy a tárgyalt mechanizmusok lassan változnak, melyet az is jól illusztrál, hogy a vezetők az interjúk során sok esetben világosan kiemelték, hogy gyakran a szocializmus örökségeként ismerik fel a jelen állapotok egyik fő okát. Egy adott rendszer átalakulása ugyanis jóval több időt vesz igénybe, mint az egyéné.
 

„Szerintem a képzőművészeti élet...” – összegzés

Az elmúlt hetekben a képzőművészeti szcéna öt olyan alapvető működési mechanizmusát mutattuk be, amelyek rejtett vagy kevésbé rejtett módon, de folyamatosan befolyásolják a szereplők egymáshoz való viszonyait, viszonyulásait. A bemutatott kutatás alapkérdése az volt, hogy mik az okai annak, hogy a magyar képzőművészeti közeg rendszerként gyengén működik. Bár vannak sikeres tagjai és eredményei, nem igazán képes kiállni a kultúrpolitikai döntésekkel szemben, hogy megvédje autonóm érdekeit (talán nem is tisztázott, hogy melyek lennének ezek); igen pici a hazai műgyűjtő-piac; itthon a kortárs képzőművészet jelentősége elmarad a színházhoz, irodalomhoz, zenéhez és filmhez képest; és régiós viszonylatban is kevéssé vagyunk hatékonyak képzőművészetünk nemzetközi reprezentálásában. A kutatás rámutatott arra, hogy valószínűleg a felsorolt jelenségek okai között előkelő helyen szerepel a színtér atomizáltsága és a működésében megfigyelhető ellentmondások. Ennek az atomizáltságnak és a nem-elég-hatékony működésnek néhány alapelemét határoztuk meg annak mentén, ahogy maguk a rendszer szereplői – a kutatás alapját képező nyolcvan órányi interjúanyag alanyai – látják a helyzetet. Bár a kiállítóhelyek természetesen nemcsak a képzőművészeti rendszer tágabb egészébe illeszkednek, hanem maga a képzőművészeti rendszer is a nagyobb társadalmi-gazdasági-politikai rendszer része, mégsem azt vizsgáltuk, hogy ezek hogyan hatnak. A cél kifejezetten az volt, hogy a kiderüljön, milyen mértékben befolyásolják a közeg működését a személyes tényezők, és hogy mely hozzáállások járulnak hozzá a rendszer működési anomáliáinak fennmaradásához. A sorozat egyes részeiben külön-külön bemutatott működésmódok folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással.


A kiforratlan rendszer – strukturális nehézségek

Bár nagyjából meghatározható, hogy külön-külön mi a nonprofit galériák, a kereskedelmi galériák és a múzeumok funkciója a rendszerben, az mégsem tiszta, hogy mi az, amiben e három szektor összekapcsolódik. Hogy miben függnek egymástól és miben egészítik ki egymást. Bizonytalanság figyelhető meg azokban az elképzelésekben is, amelyek javaslatot tesznek arra, hogy miként kellene ennek a három szektornak viszonyulnia egymáshoz, és hogyan kellene összeegyeztetni érdekeiket a jövőben. Homályosak az érintkezési pontok, és ez rávilágít arra, hogy az egyes szektorok saját érdekeinek érvényesítése után csak sokadik ügy lehet, az egész közeg működésére kiterjedő figyelem, azaz a rendszerszintű gondolkodás.
 

A személyes és a szakmai kapcsolatok összefonódása – érzelmi nehézségek

A szisztematikus és rendszerszerű működést nehezítő második alapvető működési jellemző a személyes kapcsolatok túlzott jelentősége. Ebben a rendszerben a személyes és szakmai kapcsolatok összefonódnak, ami érzelmileg terheltté teszi a működést, hiszen nagyon nehéz a személyességről leválasztva, pusztán szakmai szempontok szerint kezelni helyzeteket – például nem azonosítani a szakmai és a személyes kritikát. Nem a kapcsolati tőke jelenléte a probléma, – amely amellett, hogy bizonyos mértékben természetes, nem is új keletű, és nem is kizárólag a művészeti közeg sajátja – hanem az, hogy ezek a személyes kapcsolatok mindent helyzetet áthatnak és meghatároznak. Ezt tartották a megkérdezett vezetők a legalapvetőbb nehézségnek, amely ráadásul kimondatlansága miatt korlátozza a szereplőket.
Ennek fennmaradását erősíti egy általánosabb működési anomália is. Egyrészt erősen individualista társadalomnak minősülünk nemcsak közép-kelet-európai szinten, hanem világviszonylatban is. Másrészt nem bízunk azokban az intézményi struktúrákban, amelyek állami vagy szervezeti szinten biztosítanák a feltételeit ennek az individualizmusnak. Helyette alapvetően informális, személyes kapcsolataink mentén kívánjuk elősegíteni szakmai boldogulásunkat. Olyan ez, mintha bár elvárnánk társainktól, hogy felelősséget vállaljanak boldogulásukért, magunk sem hiszünk abban, hogy ez valójában lehetséges, hiszen nem bízunk azokban a struktúrákban, amelyek egy társadalomban az egyéni felelősségvállalás bázisát képeznék.


Kialakulatlan normarendszer – definíciós nehézségek

A rendszerszerű működés alacsony fokát mutató harmadik, az előbbiekkel szorosan összefüggő jellemző – az akár a legalapvetőbb helyzetekre is vonatkozó, közösen kialakított és általánosan elfogadott – normarendszer kialakulatlansága. Ennek meghatározásával a szcéna tulajdonképpen a rendszerváltás óta küszködik.

Hogy csak egy példát említsünk: azzal, hogy a piacgazdasággal együtt megjelentek a kereskedelmi galériák, újra kellett volna gondolni, hogy ennek milyen következményei vannak a rendszer struktúrája és szereplői funkciójára nézve. Pozíciójuk ehhez képest még ma sem egyértelmű, és gyakran még mindig elszigetelt elemekként jelennek meg a közbeszédben. A rendszer működése és elemeinek összefüggései persze a mai napig finoman alakulnak, de mivel sem a rendszerváltás után, sem azóta nem lettek ezek a problémák nyilvánossá téve és átfogóan kielemezve, csak nagyon lassan, nagyrészt reflektálatlanul, esetlegesen és rejtetten hatnak ma is. A szereplők ennek kapcsán alapvető problémának látják, hogy mivel nincsenek kijelölve a rendszer sarkalatos pontjai, az egyes helyzetek a legtöbb esetben egyénileg és informálisan oldódnak meg, a primer erőviszonyok, egyéni szimpátiák és kimondatlan érvek mentén.


Tudásátadás kultúrája vs. tudásféltés kultúrája

Ugyanennek az alakzatnak egy újabb oldala a tudásátadás és információáramlás kultúrája, amely szintén ebbe az informális rendszerbe épül be, és amely tekintetben jellemzően szintén nem hosszútávú és rendszerszintű, hanem rövidtávú és egyéni stratégiákban gondolkodunk. Egy atomizált vagy nem kellőképp koherens rendszerben nagyobb fokú a bizonytalanság, ezért nehéz hosszútávon, ráadásul rajtunk kívül álló tényezőkre alapozva tervezni. Egy ilyen rendszerben a tudásátadás kultúrája nem alapulhat annak feltételezésén, hogy a rendszer összes szereplője a közös tudásbázis növelésén dolgozik, hiszen – mint fentebb említésre került – nem bízunk magában a rendszerben és annak formális struktúráiban sem, ezért nagy kockázatot vállalna az, aki így tenne. A tudásátadás kultúrája helyett pontosabb lenne a tudásféltés kultúráját hangoztatni, amelynek stratégiája meghatározó módon a potyautasoktól való félelmen alapszik, vagyis azon, hogy mások élősködni akarnak kemény erőfeszítések árán megszerzett tudásunkon és kapcsolatainkon. A fricska ebben pedig az, hogy a potyautas-jelenséget legjobban nem egyéni szinten, hanem rendszerszinten, erős normarendszerrel és a csalásdetektálás fejlett strukturális mechanizmusaival lehetne kontrollálni.


A versengés és az együttműködés kultúrája

Az ötödik oldala az alakzatnak a versengés és az együttműködés kultúrája, amelyek elvi szinten összekapcsolódnak és természetes módon kiegészítik egymást. Differenciált az arról alkotott kép, hogy miként lehetne megélni fejlődést a versengésben, hogyan válhatna az egész szcéna javára. Ezzel ellentétben a gyakorlatban kiélezetten élik meg a szereplők ezeket a helyzeteket, amelyek tulajdonképpen szinte mindig a túlélésről szólnak. Ez negatív szerepbe kényszeríti a versenytársakat nem szakmai erényeik, hanem vélt vagy valós személyiségbeli hibáik mentén értékelve őket.
 

Ezek a felsorolt működésmódok folyamatosan áthatják és erősítik egymást, ezért fáradságossá teszik e mechanizmusok változásának elősegítését. A kutatás célja nem az volt, hogy minden egyes bemutatott jellemzőt mélységében feltárjon, – ehhez számos további kutatásra lenne szükség – hanem, hogy elkezdje kirajzolni a rendszer működésének alapvető egységeit, melyekről a szerepelőknek ugyan bőséges tudása és tapasztalata van már, viszont ezek nyilvánossá tétele nélkül mégsem tud érdemi diskurzus indulni. A cél tehát az volt, hogy egy szisztematikus kutatás során, a széles körből bevont szereplők szavai által alátámasztva legyenek megfogalmazva és egymáshoz képest elhelyezve ezek a működési mechanizmusok. A sorozatban bemutatott témák még további kutatásra várnak, melyek alapján remélhetőleg már a közeljövőben viták indulhatnak el.
 

Egy 2013-as kutatás érvényességéről 2015-ben

Van-e ma értelme egy két éve készült interjúsorozat eredményeit közreadni? Egyfelől kétségtelenül érdemes lenne további – akár évente megismételt – kutatásokkal feltárni a képzőművészeti színtér működésének változásait, folyamatosan csiszolva a módszertant és bővítve a megkérdezettek körét. Másfelől azonban szociológiai evidencia, hogy a tárgyalt mechanizmusok lassan változnak, melyet az is jól illusztrál, hogy a vezetők az interjúk során sok esetben világosan kiemelték, hogy gyakran a szocializmus örökségeként ismerik fel a jelen állapotok egyik fő okát. Egy adott rendszer átalakulása ugyanis jóval több időt vesz igénybe, mint az egyéné. Egy kultúrára vagy közegre jellemző szociálpszichológiai változások lassan mennek végbe, mivel a társas-társadalmi lét számos rétegét érintik. A fentiekből következik, hogy amikor néhány év alatt politika-gazdasági érdekek mentén lejátszódó változásokról beszélünk, mennyire a külső feltételeknek való kiszolgáltatottságában képzeljük el a szcéna működését; ezzel mintegy elutasítva a szereplők autonómiáját és felelősségét, képességét a változtatásra. Ez a cikksorozat pedig éppen ez utóbbi jelentőségére szeretné felhívni a figyelmet. 


Kapcsolódó tartalmak:

„SZERINTEM A KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET...”
„SZERINTEM A KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET...” – A NORMÁK SZEREPE
„SZERINTEM A KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET...” – SE NEM KELET, SE NEM NYUGAT, SE NEM ÉSZAK, SE NEM DÉL
„SZERINTEM A KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET...” – PÉNZ, PARIPA, FEGYVER
„SZERINTEM A KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET...” – A VERSENGÉS ÉS AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS GYAKORLATAI