EGY MONARCHIABELI POLGÁR A KULTÚRA SZOLGÁLATÁBAN

Nagy László

Mostantól, ha esetleg végigsétálunk a Nagykörúton, már tudni fogjuk, mi volt a passziója némelyik háztulajdonosnak. Hogy mire ment el mondjuk a Teréz körút 23. lakásainak bére...

 

 


Ismeretlen holland festő (Pieter de Hooch köre): Családi portré (részlet), 1650 körül, olaj, vászon, 85,5 x 107,5 cm, Szépművészeti Múzeum, Budapest (Ltsz. 3928) © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A 19–20. század fordulóján Budapest polgárosodásában fontos szerepet játszott a középpolgári réteg, amely saját anyagi javaihoz mérten életcélnak tekintette az ország és a nemzet kulturális fejlődését, gyarapodását. Idetartozott dr. Stern Ármin is (1862–1922), aki ügyvédi oklevelének megszerzése után zeneszerzőként és műgyűjtőként vált ismertté a korabeli fővárosban. Az 1906-ban megnyitott Szépművészeti Múzeum Régi Képtára több fontos darabbal gyarapodott gyűjteményéből, melynek legnagyobb hányadát németalföldi képek alkották. Ami arra utal, hogy a felemelkedő polgárság művészete iránt mutatott érdeklődése találkozott a németalföldi festészet polgári eszmény melletti elkötelezettségével.


Stern Ármin műgyűjtő-zeneszerző, a Szépművészeti Múzeum adományozója Forrás: Politisches Volksblatt


„Bár Stern Ármin képei nem jelentettek nagy szenzációt, de velük a holland gyűjtemény értékes kiegészítéseket nyert. Az ajándékozás gesztus értékű volta megbecsülendő és emlékezésre méltó alakká avatják a pesti középpolgárság e jellegzetes figuráját, akinek adományait többen követték.”1 Stern Ármin, Glück Frigyes és Enyedi Lukács olyan ismert nagypolgári gyűjtők példáját tekintve tartották fontosnak a művészeti alkotások minél szélesebb körben való megismertetését, mint Nemes Marcell, Hatvany Ferenc, Herzog Mór Lipót, Gerhardt Gusztáv és Pick Adolf.
Stern Ármin komponistaként egyműves szerzőnek számít: Zulejka című balettjét, melyben a korabeli recenziók tanúsága szerint a francia balett hatása is megnyilvánul, 1900-ban mutatta be az Operaház.
Igazi monarchiabeli polgárként (élete gyakorlatilag a Monarchia fennállásával esik egybe), de generációs sajátosságként is, konzervatív ízlésvilágot képviselt, amelybe már nem fért bele a szecesszió és az expresszionizmus vagy a zeneművészetben a dodekafónia…

Egy életút ígéretes megalapozása

Stern Ármin (keresztnevét német változatban, Hermannként is használta) 1862. március 2-án született Budapesten, Friedrich és Fanny Stern gyermekeként. Középiskolai tanulmányait az ország egyik legjelentősebb oktatási intézményében, a Budapesti Evangélikus Gimnáziumban folytatta. A jogászi pályát választotta: a Budapesti Tudományegyetem jogi fakultásán végzett 1883-ban, majd a IV. kerületi kir. járásbírósághoz került joggyakorlatra és ügyvédi oklevelet szerzett.
Életében fordulat következett be, amikor 25 éves korában, szülei heves tiltakozása ellenére2 feleségül vette Tafler Kornéliát (1866 – 1937), Tafler Kálmán terménykereskedő-mágnás lányát. Fivére, Stern Gyula pedig Kornélia húgával, Tafler Malvinnal lépett frigyre. Az após, Tafler Kálmán Budapest egyik legvagyonosabb embereként kapcsolódott be a politikába. A 20. század első két évtizedében mint a főváros legnagyobb adófizetője, első virilistaként kapott kinevezést a fővárosi közgyűlésbe, a székesfővárosi törvényhatósági bizottságba. Tafler ingatlantulajdonosként is nagy befolyást szerzett: nemcsak a budapesti körúton és körzetében, hanem Bécsben is számos bérpalotát, bérházat építtetett, birtokolt.3
Stern Ármin is jelentős mértékben segítette a székesfőváros fejlődését: az elsők között építtetett a körúton bérpalotákat, „bár akkor nagyon kockázatos befektetés volt még az az építkezés”. Nevéhez fűződik a Teréz körút 23. (1888–89, Wellisch Sándor és Gyula tervezte), a Ferenc körút 41. (1892) és apósával közösen a József körút 31/b (1893–95) építtetése.4 A Stern–Tafler házaspár Budapesten és Bécsben összesen 75 bérházat birtokolt.5 Az 1910-es évek elején Budapesten az Oktogonnál található reprezentatív Teréz körút 19., Bécsben pedig a IX. kerületi Hörlgasse 14. volt az otthonuk.
Anyagi helyzetét a különféle pénzintézeteknél, élete végéig végzett tevékenysége szilárdította meg. Részt vett a Magyar Általános Bizalmi Bank alapításában és igazgatásában, ill. a Magyar Általános Takarékpénztár igazgatóságában. Szociális érzékenysége is megmutatkozott: az Akadémia u. 5.-ben ügyvédi irodát vezetett egy ideig, ahol kizárólag családi ügyekkel és szegényvédelemmel foglalkozott.


Tipikus flamand csillárok az amszterdami Oude Kerk belsejét ábrázoló képről és Kép a képben. Egy fiút bagollyal ábrázoló festmény mint vanitas szimbólum a Családi portréról © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria


Stern Ármin, a zeneszerző

Művészeti érdeklődése két irányban bontakozott ki, a zene és – műgyűjtőként – a festészet terén. A zeneművészetet aktívan is művelte, nem kis eredménnyel: Zulejka című balettje a Magyar Királyi Operaházban 1900. április 18-án került bemutatásra.
A zeneszerzés alapismereteit a Johannes Brahms köréhez tartozó német zeneszerzőtől, Albert Dietrichtől sajátította el.6 A bécsi konzervatóriumban az ismert osztrák romantikus komponista, Anton Bruckner irányításával tanult, aki a wagneriánus irányzat meghatározó képviselőjeként Richard Wagner életművét szimfonikus irányban fejlesztette tovább. Stern Ármin zeneszerzői pályája elején főleg zongoradarabjaival szerzett ismertséget.Művészi ambícióit ekkor még a felesége is lelkesen támogatta mint dalainak előadója… Egy Orior írói álnéven publikáló szerző a Zulejka operaházi bemutatója kapcsán így írt róla a Pesti Hírlapban: „Régi jó barátom a zeneszerző. Együtt jártunk a gimnáziumba, együtt végeztük el a jogot; ő az idősebb, elébb, mint én. Mindig szerettem, gyakran bámultam őt, ki a szorgalom, a kötelességtudás mintaképe volt mindenkor. (…) Egy házban laktunk, ablakaink az udvarra nyíltak, éppen szemközt voltunk mindig egymással. Amikor lefeküdtem, az ő szobájában még mindig égett a lámpa, ott virrasztott a könyv mellett néha egész éjjel. Tanulás és zenélés volt minden kedvtelése, könyv és zongora közt osztotta meg idejét. Úgy dolgozott később, mint ügyvéd is, mint aki csak munkával keresi meg kenyerét, csak abból él, amit szerez. Majd megnősült és a felesége kedvéért elment Bécsbe lakni. Ekkor már egészen a zenére adta magát. Neje volt a múzsája, egyszersmind első kritikusa is. Ez a művelt, kedves úriasszony maga is művésznő... A férje első dalait ő vitte a nyilvánosság elé. Az apróbb dalokat követte egy-egy komolyabb szerzemény: szonáta, suite, sőt még egy vonósnégyes is. (…) A szőke, flegmatikus Stern (…) megállapodott, higgadt természetű; bizonyos filozófiai nyugalommal szemléli a világot, egyedül családjának és a zenének él.”8 Stern Ármin zeneszerzői főműve végül a keleti, egzotikus környezetben játszódó, háromrészes Zulejka című balett lett. Az osztrák drámaíró-librettista, Eugen Brüll (Ady Endre szerelme, Léda, Diósy Ödönné Brüll Adél távoli rokona; a Brahms köréhez tartozó zeneszerző, Ignaz Brüll fivére9) által kitalált történet Isztambulban játszódik. Zulejkát a rabszolgapiacon eladják egy basa háremébe. A cserkesz Szamil beleszeret, de nincsen elég pénze, hogy ki tudja onnan váltani, ezért megszervezi a lány szöktetését a háremből, de az őrök lelövik, Zulejka pedig kedvese tőrével véget vet életének. A szerelmespár végül Mohamed hetedik mennyországában talál boldogan egymásra.
A Zulejka előadásának szakmai színvonalára garanciát jelentett az alkotógárda, élén a koreográfus Smeraldi Cézárral és a zeneszerzőként is jegyzett karmesterrel, Szikla Adolffal. A premier szép siker volt, a kritikák Stern Árminnak, mint elsőműves szerzőnek, kisebb hiányosságokat felróttak ugyan, de összességében szép reményekre jogosító tehetséget láttak benne.
A recenziók közül kiemelkedik egy pályatárs, a zenekritikusként is tevékenykedő Merkler Andor zeneszerző (1861–1920) a főpróbát követő, a premier napján megjelent elemzése a Magyarország című lapban. Merkler maga is számos hegedű-, zongora- és zenekari darabot írt, Fanchon szerelme című egyfelvonásos vígoperáját-daljátékát pedig 1890-ben mutatta be az Operaház. Igényes bírálatában szakmai szemmel világított rá Stern Ármin balettjének hiányosságaira és erényeire, hangsúlyozva a romantikus francia balett egyik legjelesebb mestere, Léo Delibes és Anton Bruckner hatását is: „A Zulejka zenéje határozott talentumra vall, olyan talentumra, amely továbbfejlesztés mellett jelentősebb eredményeket is képes lesz elérni. Ami hibája van még, ezek olyan jelentéktelen, úgyszólván alaki hibák, amelyek többnyire megelőzik a teljes művészi leszűrődést. Kiemeljük ennek ellenében a szerző kiváló érzékét a melódia iránt. Ha nem is mindig eredeti, de tetszetősek az ő dallamai. Fülbelopódzók és elegánsak. Különösen tánczenéje az, amely melodikus volta mellett rendkívüli erős ritmikai érzéket árul el. Igazi, hamisíthatatlan balett-zene. Keringői különösen sikerültek. Így a Zulejka Valse lento-ja Léo Delibes-nek is becsületére vált volna, olyan andalítóan bájos. Stern Ármin tudása sem hétköznapi. Bruckner kitűnő iskolája meglátszik rajta. Olyan polifon-kidolgozást, amilyent a szerző helyenként produkál, csakis alapos, komoly tanulmányok előzhettek meg. Így sajátíthatta el azt a bizonyos készültséget is, amely választékos harmonizálásában és modulációinak korrekt szabályszerűségében nyilvánul. Balett-zenénél szintén szokatlan az a komoly munka, amely a Zulejkát általában jellemzi. Különösen a hangulat- és jellemfestéseknél látjuk ezt eklatánsul megnyilatkozni. (…) Zulejka bájos keringőt lejt. Fátyoltáncnak nevezi ezt a szerző, aki ebben Delibes méltó követőjének bizonyul. (…) A záró-galopp kissé banális, de annál talpalávalóbb.”10 A Zulejka összesen 17 előadást ért meg a budapesti Operaházban 1900. április 18. és 1901. november 23. között. Ezt követően Stern Ármin balettje feledésbe merült, a szerző pedig más kompozícióval nem állt a nagyközönség elé.

Stern Ármin és a Szépművészeti Múzeum

Stern Ármin már a balett bemutatója előtt is értékes műgyűjteménnyel rendelkezhetett. Sajnos a hiányos dokumentáció miatt nem lehet rekonstruálni a kollekció létrejöttét. A németalföldi képek ismert gyűjtője elsőként egy magyar képpel állt a nagy nyilvánosság elé. A millennium kiemelt eseménye volt a Műcsarnok mai városligeti épületének megnyitására rendezett reprezentatív kiállítás, amely az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat szervezésében, az akkori akadémikus ízlés szellemében adott áttekintő képet a magyar képzőművészetről. A tárlatra Stern Ármin Magyar Mannheimer Gusztáv Pergola, Capri című festményét adta kölcsön, amely a katalógusban 816-os számmal szerepelt.11
Dr. Stern Ármin kapcsolata a Szépművészeti Múzeummal mindössze három évre, az 1910 és 1912 közötti időszakra szorítkozik. A Régi Képtárat németalföldi gyűjteményéből összesen kilenc festménnyel gyarapította, továbbá két, azóta elveszett képet ajándékozott a Modern Képtárnak (ma 1800 utáni Gyűjtemény), és öt festményt helyezett letétbe a Régi Képtárban.
A Szépművészeti Múzeummal Stern Ármin a Régi Képtár igazgatója, Térey Gábor révén vette fel a kapcsolatot, akivel barátok voltak. A tudományos pályafutását Németországban kezdő, nemzetközi tekintélynek számító Térey elsődleges fontosságúnak tartotta, hogy a kultúrát támogató nagy- és középpolgári mecénásokkal szoros barátságot alakítson ki. A nagypolgári gyűjtők közül Nemes Marcell, Hatvany Ferenc, Herzog Mór Lipót, Gerhardt Gusztáv és Pick Adolf, a középpolgárok közül pedig Stern Ármin, Glück Frigyes és Enyedi Lukács önzetlenül adományoztak is a Régi Képtár számára azt az elvet tartva szem előtt, hogy a műalkotások ne a vagyonos gyűjtők lakásaiban legyenek elzárva, hanem közkinccsé válva az általános kulturális gyarapodást szolgálják.19 Stern Ármin Térey Gáborral közösen választotta ki gyűjteményéből a múzeumnak felajánlott műtárgyakat. Az adományozás motivációját is feltárta a Szépművészeti Múzeum igazgatójának, dr. Kammerer Ernőnek írt 1910. ápr. 12-i levelében. Írásából kitűnik, miként a Monarchia felemelkedéséhez és Magyarország polgárosodásához személyesen is hozzájáruló generációja, ő is őszintén hitt az idealisztikus elképzelésekben: „Ha aránylag szerény számban is, de mélyen érzett hazafias kötelességet vélek teljesíteni akkor, mikor oly nagy kulturális célt szolgáló intézetnek, mint amilyen a Szépművészeti Múzeum, gyűjteményem néhány festményét átengedem s ezzel részemről is hozzájárulok ahhoz, hogy képtárunk műkincseit gyarapítsam és a szépművészet iránti érzéknek nagyközönségünkben való erősítését és fejlesztését előmozdítsam.” Az adományozás révén Stern Ármin elnyerte az udvari tanácsosi kinevezést. Ennek érdekében Kammerer Ernő 1910. április 16-i felterjesztésében fordult Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. A címet Ferenc József és Khuen-Héderváry Károlv magyar miniszterelnök két hónappal később, 1910. június 12-én ítélte oda a műgyűjtőnek.20
 

Ismeretlen holland festő, 1650-es évek / Pieter de Hooch köre: Családi portré


Ismeretlen holland festő (Pieter de Hooch köre): Családi portré, 1650 körül, olaj, vászon, 85,5 x 107,5 cm, Szépművészeti Múzeum, Budapest (Ltsz. 3928) © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria


A Stern Ármin által adományozott képek közül a legértékesebb darab az 1650-es években alkotott, valószínűsíthetően a delfti iskolákoz, talán Pieter de Hooch köréhez tartozó ismeretlen holland festő alkotása, a Családi portré. Az olajfestmény az 1630-as évekig a legnépszerűbb németalföldi portréfestőnek számító, Rembrandt művészetére befolyást gyakorló, de az egy évtizeddel fiatalabb pályatársa által elhomályosított nevű Thomas de Keyser (1596 k. – 1667) műveként került be a gyűjteménybe. A Szépművészeti Múzeum hivatalos értékelése Keyser jelentős munkái közé sorolta a képet: „Thomas de Keyser művét 40.000 koronában értékeljük, mert az a kitűnő amszterdami arcképfestőnek nagyobb hatású képe, amelyen mestere világított szobában egy öt tagból álló holland családot tüntet fel.”21
Bár a nemzetközi szakirodalomban a festményt sehol sem tartották nyilván Keyser alkotásaként, Térey Gábor csak egy évtizeddel később, 1924- ben kérdőjelezte meg szerzőségét. Innentől a leltárban kérdőjellel jelölték meg Keyser nevét, a kiadványokban pedig „Thomas de Keyser stílusa” megnevezéssel tüntették fel az alkotást.22 A Régi Képtár vezetőjeként, majd a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként korszakos jelentőségű Pigler Andor készítette el elsőként a Régi Képtár katalógusát, amelyben szintén Keyser modorában alkotó művészt jelöl meg szerzőként. Az ismeretlen festő személyére nézve Pigler azt a tézist fogalmazta meg, hogy talán azonosítható a berlini Bode Múzeum (akkor még Kaiser-Friedrich- Museum) II. világháború alatt megsemmisült 750. leltári számú képének – álláspontja szerint – szintén Keyser stílusában alkotó szerzőjével.23 Pigler Andor a Szépművészeti Múzeum Megjegyzések németalföldi képmásokhoz című tanulmányában rámutat, hogy a Keyser modorában festett képen a reneszánsz és a barokk kor azon etikettje nyilvánul meg, hogy a közös képmezőben a férj a heraldikai értelemben vett jobb oldalon, a feleség pedig a bal oldalon jelenik meg.24 A németalföldi polgárcsaládot ábrázoló festmény a nemek és a generációk (a házaspár mellett egy nagyobb lány-, egy kisebb fiúgyermek és egy kisbaba a kép főalakjai) társadalmi helyzetét is tükrözi. Miként a nemzetközi szaktekintélynek számító Rudi Ekkart, a hágai Rijksbureau voor Kunsthistorische Documentatie volt igazgatója kiemeli, nem véletlenül szerepel az asszony térdén kinyitva a korszak morális irodalmának közismert darabja, Jacob Cats Házasság (Houwelick) (1625) című könyve. A háttérben egy fiút bagollyal ábrázoló kép látható (kép a képben)25, melyben a bagoly egyfajta „vanitatum vanitas”-szimbólumként a mulandóságra emlékeztet.
A Régi Képtár 2000-es összefoglaló katalógusa már nem köti a képet egyik mester iskolájához sem, mindössze 1650-es évekbeli holland festőként határozza meg az alkotót.26
A Régi Képtár 2011-ben megjelent új katalógusában Rudi Ekkart Holland és flamand 17–18. századi arcképek című tanulmánya teljesen elveti a Keyser stílusához kapcsolódó attribúciót és a 17. sz. harmadik negyedének delfti iskolájának tulajdonítja a festményt. A keletkezést a ruhák stílusa alapján 1655 és 1658 közé datálja. A legszembetűnőbb elem, a perspektívájában elrajzolt, nagy szögben lejtő kőkockás padló és a feleség oldalra fordított fejének kidolgozásában Ekkart leginkább Rembrandt követője, a delfti iskola kiemelkedő egyénisége, Pieter de Hooch (1629–1684) hatását véli felfedezni, de hangsúlyozza, álláspontja nem több hipotézisnél...27

Emanuel de Witte: Az amszterdami Oude Kerk belseje


Emanuel de Witte: Az amszterdami Oude Kerk belseje, olaj, tölgyfa, 63,5 x 52 cm, Szépművészeti Múzeum, Budapest (Ltsz. 3929) © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A németalföldi zsánerfestészet egyik kedvelt témája a templombelsők építészeti igényű ábrázolása, ennek egyik legjelentősebb mestere a holland Emanuel de Witte (1617–1692). A festő delfti tanulmányait követően Amszterdamban alkotott és a protestáns templomok mellett az amszterdami zsinagógát is megörökítette. Képein mesterien alkalmazta a sötét és világos fények éles kontrasztját és élethűen mutatta be a templomlátogatók figuráit (gyakran kutyák kíséretében). Amszterdam legrégibb – 1306-ban felszentelt, majd 1578-tól protestáns – templomát, az Oude Kerket (jelentése: régi templom) gyakran megfestette: a Stern Ármin gyűjteményéből a Szépművészeti Múzeumba került olajfestmény párdarabjai a londoni National Gallery, a washingtoni National Gallery of Art és az amszterdami Kramer Collection gyűjteményeiben találhatók meg.28 Pigler Andor a Régi Képtár katalógusaiban a strasbourgi múzeumba, a kasseli galériába és az 1930-ban az amszterdami D. A Hoogendijk & Co. műkereskedésben eladott enschedei magángyűjteménybe került variációkat emeli ki. Witte festményét dr. Stern Ármin Amszterdamban, Ladislaus Bloch döntően németalföldi mesterek alkotásait tartalmazó bécsi gyűjteményének 1905. november 14-i árverésén vásárolta a Frederik Muller & Co. aukciósházban.29 A kép az aukció katalógusában 77. sorszámmal szerepelt.30 Stern Ármin az amszterdami aukción vásárolt Witte-képet – Térey Gáborral együtt – érdemesnek találta arra, hogy a Szépművészeti Múzeumban nyerjen végleges elhelyezést. A múzeum hivatalos műbírálata a következő: „Emmanuel de Witte-nek, ki képtárunkból eddig hiányzott egy meleg tónusban tartott templom belsejét ábrázoló jeles festményét kaptuk, amely 20.000 koronára értékelendő.”31 Takács Zoltán a Művészet című folyóiratban a képet mint „Emanuel de Witte templominterieurjeinek egyik legjobbikát” jellemezte.32

Ismeretlen festő, délnémet iskola, 15. sz. vége: Krisztus levétele a keresztről


Ismeretlen festő (délnémet iskola): Krisztus levétele a keresztről, 15. sz. vége, olaj, tölgyfa, 153,5 x 167,5 cm, Szépművészeti Múzeum, Budapest (Ltsz. 3930) © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Stern Ármin gyűjteményében Hans Pleydenwurff (1420 körül – 1472) alkotásaként szerepelt a Krisztus levétele a keresztről c. olajfestmény, amelyet tulajdonosa Bécsben, Friedrich Schwarz műkereskedésében vásárolt.33 A Bambergből a gótika stílusában alkotó mesterként induló, majd Nürnbergben a németalföldi festészet hatására a naturalisztikusabb, realistább irányzat felé forduló, a város vezető festőjévé vált Pleydenwurff szerzőségét Térey Gábor kérdőjelezte meg a helyszíni szemle során. A Szépművészeti Múzeum az alábbi szakvéleményt adta az ismeretlen német festő alkotásaként bekerült műről: „Nagyon kívánatos kiegészítés végül az ajándékozó által (Hans) Pleydenwurffnak nevezett keresztlevétele, amelyet 1500 körül egy kiváló német festő festett, és amelynek mozgalmas kompozíciója épp oly értékes, mint a remek tájrészletek, amelyekbe a művész a cselekményt állította. Becsértéke e festménynek 15.000 korona...”34 Takács Zoltán „16. század elejéről való német festmény”-ként határozta meg a képet, amelyen – mint kiemelte – „főleg a sváb festészet ismertető jelei fedezhetők fel.”35 Pigler Andor is a 16. sz. elejére, valószínűleg a Bodeni-tó vidékére teszi a mű keletkezését.36 A festményről a legátfogóbb elemzést Kenczler Hugó írta az Archaelogiai Értesítő 1910-es számában. Kenczler alaptézisében megkérdőjelezi a németalföldi művészet hegemón befolyását a német művészetre és a Stern Ármin gyűjteményéből származó képpel érvelve a Bodeni-tó környékére lokalizálja a kiindulópontot:
„A német festészet egész fejlődésének érdemét a németalföldi festészet hatásának tulajdonította. (…) Egyelőre úgy látszik, hogy a fejlődés útja s a művészet terjeszkedésének a módja a városok egymás közti kereskedelmével áll kapcsolatban, s hogy a művészet története a fejlődés kérdésének az eldöntésénél a kereskedelmi útvonalak nyomán fog haladni. A gócpont pedig alighanem a Bodeni-tó partjánál, Reichenauban, Konstanzban, Baselben, e régi közvetítő kereskedelmi s kultúrcsomókban lesz keresendő... Ez iskolának egyik érdekes, szép s elég késői terméke a mi képünk is…” Az alakok ábrázolása alapján 1475 és 1480 közé teszi a kép keletkezését, „mikor a lelki folyamatok individuális ábrázolása már megindult, de még ki nem fejlődött, s amikor a test, s annak mozdulatában az ismeretek foka elég kezdetleges volt”. Ezzel ellentmond a Szépművészeti Múzeum bírálatának, amely ugyanarra a magas szintre helyezte a figurák és a háttér kidolgozását. A kép jelentőségét Kenczler egyrészt a háttér, a részletek kidolgozásában határozta meg, másrészt a mesteri színharmóniát emeli ki, melyekből egyértelműsítette a Bodeni-tó melletti attribúciót: a háttérben a természet és a város épületei „mint festői egész vannak kezelve. (…) E részekben tehát egészen világosan felismerhető a levegő perspektíva sajátosságainak önkéntelen finom megfigyelése, oly sajátosság, mely e korban nem volt tulajdonképpen a német művészet egészének problémája, de melyet a német festészet egyetlen területe: a Bodeni-tó környéke az emlékekből vonható következtetések alapján а XV. század elejétől kezdve művelt. A képnek másik említett sajátossága: a páratlan szép színharmónia, a melynek a megalkotása egyenesen céltudatosnak mutatkozik e képen, szintén a Bodeni-tó iskolájának a sajátossága.”37

Gillis Mostaert: Bordélyjelenet


Tyúk és kakas a Bordélyjelenet című képről © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Marten van Cleve Szent Családjából Gillis Mostaert Bordélyjelenete – egyike azon kevés képeknek, ahol a festő meghatározásán túl a kép címe – egyébként számos módosítás után – olyannyira megváltozott, hogy teljesen ellentétes jelentéstartalommal bír. Stern Ármin az olajfestményt Bécsben Friedrich Schwarz műkereskedésében vásárolhatta, ahol 1900-ban azt a parasztokat ábrázoló zsánerképeivel és tájképeivel id. Peter Bruegel és Hieronymus Bosch hatása alatt alkotó Marten van Cleve (1527–1581) műveként kínálták eladásra.38 A Szépművészeti Múzeum részére is így ajándékozta a képet Stern Ármin, aki 1911. április 10-i, Térey Gábor részére írt felajánló levelében a szakrális téma (legalábbis akkor ezt még nem vonták kétségbe) különlegesnek számító világi ábrázolására is felhívta a figyelmet: „Marten van Cleve flamand festőnek a Szent Családot profán felfogásban ábrázoló festményét a Szépművészeti Múzeumnak adományozom... A felajánlott mű (…) hivatva lesz Pieter Aertsen és Joachim Beuckelaer mellett a 16. századbeli flamand iskolát képviselni…”
Térey Gábor 1911. IV. 14-i hivatalos értékelése sem kérdőjelezte meg Cleve személyét: „Az ajándék igen jellemző munkája egy nálunk ismeretlen és ritka flamand festőnek a XVI. sz. első feléből és igen jól illik flamand osztályunk keretébe.” A kép értékét 2000 K-ban határozta meg a múzeum.
A Leltárkönyv korabeli leírása hangsúlyozza a téma aktualizálását és korabeli környezetbe helyezését: „A Szent Család. Egy hollandi lakás belsejében van ábrázolva, (...) jobbról egy asszony beszélget a vele szemben álló iparossal, miközben az ajtóra támaszkodik. A háttérben egy lajtorján egy ifjú visz ágyneműt az erkélyen várakozó és visszanéző fiatal asszonynak…” A képen megjelenő állatokat (kutya, macska, szemezgető jérce és kakas) is tételesen felsorolja az összegzés.39 Cleve szerzőségét 1912-ben Sander Pierron kérdőjelezte meg Les Mostaert c. könyvében. A Bosch-utánzóként számontartott, zsáner- és tájképfestőként jegyzett flamand Gillis Mostaert (1528–1598) személyéhez kötötte az általa A Szent Család a parasztoknál címmel ellátott festményt.40 Mostaert egyébként közeli kapcsolatban állt Cleve-vel: miként más antwerpeni művészek esetében, az ő tájképein is festett figurákat…
A festményt 1913-ban Utrechtben a korai németalföldi festészet és szobrászat kiállításán mutatták be, „Gillis Mostaertnek tulajdonítva”, a katalógusban „talán Marten van Cleve köréből” megjegyzéssel. Itt vetették fel először a téma adekvátságát is: A menekülő Szent Család pihenője (?) cím mellett a katalógus leírásában Mária és a gyermek Krisztus neve is már kérdőjellel szerepeltek.41
A szakirodalom ezt követően elfogadta Gillis Mostaert szerzőségét, így Paul Wescher is a Thieme-Becker Lexikon 1931-es XXV. kötetében jegyzett szócikkében.42 Egyedül Friedrich Winkler nem osztotta ezt a nézetet, aki a Die altniederlandische Malerei c. könyvében (1924) kifejtette, a kép kvalitásosabb, mint a festő más alkotásai.43
A Régi Képtár katalógusaiban Pigler Andor egyértelműsítve Mostaert szerzőségét a Németalföldi háztartás címet adta a képnek, de – egy másik bibliai témát is bevonva az interpretációba – nem zárta ki a Szent Pál és Silas a tömlőctartó házában elnevezés lehetőségét.44 A festmény Radványi Orsolyánál Flamand háztartás címmel szerepel.45 A Szépművészeti Múzeum manierista anyagát 2008–2009-ben a hamburgi Bucerius Kunst Forumban bemutató Sturz in die Welt. Die Kunst des Manierismus in Europa c. kiállítása nyitva hagyva az interpretációs lehetőségeket, A bordélyban vagy Menekülés Egyiptomba elnevezéssel mutatta be a festményt.46 A Szépművészeti Múzeum mai nyilvántartása a Bordélyjelenet címet tekinti a kép lényegét leginkább kifejezőnek.
Miként a cím változásaiból is nyomon követhető, a kép értelmezése igen tág intervallumot feltételez. Az elnevezés lenyomatát adja a különféle korok általános erkölcsi felfogásának is, ezért nem meglepő, hogy a saját korában, a 20. század elején és ma teljesen eltérő, egymásnak ellentmondó interpretációk lehetségesek. A közmorál által döntő módon meghatározott befogadásesztétikai megközelítésen túl az újabb és újabb művészettörténeti kutatások segítenek feltárni a képek keletkezésének körülményeit és számos esetben – a németalföldi festészetre ez különösen érvényes – ma már érthetetlennek tűnő szimbolikájukat, így lehetővé válik az eredeti szerzői szándék tudományos meghatározása. A 20. század eleji befogadó – miként Stern Ármin a levelében írja – „a Szent Családot profán felfogásban”, holland polgári-iparos közegben látta, a Szent Család által képviselt erkölcsi tökéletesség és a gyarló, romlott emberi természet kontrasztjára hegyezve ki a mondanivalót. A képen látható anya-gyermek és a távolabb ülő idősebb, szakállas férfi nem feltétlenül egyértelműsíti a Szent Családként való azonosítást, a környezet azonban inkább indokolttá teszi a Flamand háztartás vagy a Bordélyjelenet címet. Az utóbbi a háttal látható, ajtóra támaszkodó nő és férfi hódolója, az erkélyen lévő hölgy és a neki ágyneműt vivő fiatalember, ill. a kép állatszimbolikája (a ma is általános macska-nőissség- termékenység-bujaság megfeleltetésen túl a korabeli németalföldi közgondolkodásban-ikonográfiában a kutyát az erkölcstelenség, a szemérmetlenség megtestesítőjének is tekintették47 és a szárnyasok is erotikus szimbólumoknak számítottak48 ) miatt egyértelműsíthető.


Gillis Mostaert: Bordélyjelenet, olaj, tölgyfa, 40 x 35,5 cm, Szépművészeti Múzeum, Budapest (Ltsz. 4067) © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria


Egy félbemaradt életút


Stern Ármin életének utolsó évtizede – személyes életében és közéleti pályafutásában egyaránt – a megtorpanás és a válságok jegyében telt el. A politikai életbe 1909-ben kapcsolódott be, amikor a VI. kerület polgársága a fővárosi közgyűlés, a székesfővárosi törvényhatósági bizottság tagjává választotta. Udvari tanácsosi kinevezésekor írt 1910-es hivatalos életrajza kiemeli, Stern Ármin a liberális-demokrata irányzathoz tartozott és a fővárosi közgyűlésben „példaadó buzgalommal vesz részt az üléseken”. Politikai eszmerendszer tekintetében legközelebb Vázsonyi Vilmoshoz állt, de úgy látta, hogy a korszak meghatározó liberális politikusának pártja, a fővárosi polgárságot tömörítő Polgári Demokrata Párt nem tud igazán hatékony lenni a nagypolitika színterén. Stern Ármin ezért Tisza István 1910 februárjában megalakított Nemzeti Munkapártjához csatlakozott, ahol gyakorlatilag teljesen marginalizálódott. Tisza az 1910. júniusi országgyűlési választáson a VI. kerületben éppen Vázsonyival szemben indította Sternt, aki végül alulmaradt a választási küzdelemben. A szavazópolgárok a már sokszor bizonyított, nagy hatású Vázsonyinak adtak bizalmat, nem a nagypárt színeiben induló, de a politikában még kezdőnek számító zeneszerző-műgyűjtőnek. 49 Stern politikai tevékenysége így a fővárosi közgyűlésre korlátozódott, ahol 1916. december 6-ig vett részt az üléseken.50 Stern Ármin magánéletét is egyre inkább beárnyékolták a személyes tragédiák. Egyetlen gyermeke, Rudolf állandó pszichiátriai kezelésre szorult, majd elhunyt. A halála után zajló örökösödési per kapcsán a Pesti Napló cikke a következőképpen jellemezte személyiségét: „Ez a szerencsétlen fiatalember (…) életének legnagyobb részét ideggyógyintézetben és elmekórházakban töltötte el. Már kora ifjúságában különc viselkedést tanúsított, zárkózott természetű, ideges, ingerlékeny ember volt, de azért a legszebb reményekre jogosított. (…) Rudolf 1930 januárjában meghalt, élete utolsó tizennégy évében a Schwarczer-féle szanatórium lakója volt.”51 Stern Ármin házassága teljesen megromlott, végül 1916-ban ki is mondták a válást. A nagyvilági életet élő Tafler Kornélia második férje a nála 17 évvel fiatalabb, ismert osztrák karmester, Rudolf Nilius (Bécs, 1883 – Bad Ischl, 1962) lett. Stern Ármin nem sokkal halála előtt ismét megházasodott, második felesége a nagy nyilvánosság számára inkognitóban kívánt maradni.
Egy félbemaradt életút lezárásaképp Stern Ármin 1922 karácsonyán hunyt el, előbb, mint apósa, Tafler Kálmán, aki 1923 áprilisában halt meg. Fia, Rudolf halálát követően az 1930-as évek első felében elhúzódó örökösödési harc vette kezdetét a két feleség és a Stern Gyula – Tafler Malvin házaspár között. Az értékes gyűjtemény szétszóródott, csupán a Szépművészeti Múzeumnak adományozott képek őrzik egykori tulajdonosuk emlékét.


 


A műtárgyak a következők, leltári számmal, a bekerülés dátumával és korabeli értékbecsléssel

I. Ajándékképek a Régi Képtár részére
1. Ismeretlen holland festő, 1650-es évek / Pieter de Hooch köre (Thomas de Keyser képeként került be): Családi portré, olaj, vászon, 85,5 x 107,5 cm. Ltsz. 3928. 1910. IV. 12. – 40 000 K
2. Emanuel de Witte: Az amszterdami Oude Kerk belseje, olaj, tölgyfa, 63,5 x 52 cm. Ltsz. 3929. 1910. IV. 12. – 20 000 K
3. Ismeretlen festő, délnémet iskola, 15. sz. vége (Stern Ármin gyűjteményében Hans Pleydenwurff alkotásaként szerepelt, Térey Gábor a helyszíni szemle során állapította meg a festő ismeretlen mivoltát): Krisztus levétele a keresztről, olaj, tölgyfa, 153,5 x 167,5 cm. Ltsz. 3930. 1910. IV. 12. – 15 000 K
4. Jan Davidsz. de Heemnek tulajdonítva: Csendélet römerrel, ezüstkancsóval, kenyérrel és osztrigával, olaj, tölgyfa, 95,7 × 77,3 cm. Ltsz. 3931. 1910. IV. 12. – 10 000 K
5. Joos van Craesbeeck: Mulató társaság, olaj, tölgyfa, 72 x 50,5 cm. Ltsz. 3932. 1910. IV. 12. – 8000 K12
6. Jacob Gillig: Halcsendélet folyóparton, olaj, vászon, 67,5 x 88,5 cm. Ltsz. 4066. 1911. I. 31. – 5000 K
7. Gillis Mostaert: Bordélyjelenet (Marten van Cleve A Szent Család c. képeként került be), olaj, tölgyfa, 40 x 35,5 cm. Ltsz. 4067. 1911. IV. 10. – 2000 K
8. Nicolas de Vree: Állatsereglet (Az amszterdami állatkert részlete címmel került be), olaj, tölgyfa, 28,5 x 36,7 cm. Ltsz. 4372. 1912. V. 25. – 2000 K
9. Nicolas de Vree (Stern Ármin még Abraham Storck alkotásaként ajándékozta, de a Szépművészeti Múzeum leltárába már Nicolas de Vree festményeként került be): Állatsereglet (Az amszterdami állatkert részlete címmel került be), olaj, tölgyfa, 29x37 cm. Ltsz. 4373. 1912. V. 25. – 2000 K

A Stern Ármin által a Régi Képtárnak adományozott festmények közül öt provenienciája tovább is visszavezethető. Stern Ármin közülük a legtöbbet, négyet: az ismeretlen délnémet mester13, Joos van Craesbeeck14, Jacob Gillig15 és Gillis Mostaert16 alkotásait Bécsben, Friedrich Schwarz műkereskedésében (Kunsthandlung Friedrich Schwarz, Bécs, I. Nibelungengasse 1.) vásárolta, míg Emanuel de Witte művét az amszterdami Frederik Muller & Co. aukciósház (Doolenstraat 10) árverésén17.

II. Letétképek 1912. II. 24-től rövid időre letétbe helyezve a Régi Képtárban
Carel Fabritius: Egy olvasó férfi képmása, Jan Pynas: Keresztelő Szent János prédikációja, Gillis van Tilborch (Tilborgh): Paraszttársaság a korcsma előtt, Willem de Poorter: Jelenet Diana templomában, Pieter Lastman: Pásztor-idyll

III. Elveszett ajándékképek a Modern Képtár (ma 1800 utáni Gyűjtemény) részére
1. Otto Heinrich Engel: Frieslandi leányok, olaj, vászon, 62,4 x 83 cm. Ltsz. 3952. 1910. IX. 15. – 2000 K (a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz került letétbe, ahol valószínűleg az 1956-os forradalom alatt nyoma veszett; az 1957-es múzeumi leltárrevízió során már hiányként tüntették fel)
2. Ary Scheffer: Mária egy női szenttel, olaj, vászon, 73 x 59 cm. Ltsz. 4070. 1911. IV. 29. – 2500 K (a II. világháborúban megsemmisült mint a Legfőbb Állami Számvevőségnek kiadott letét)18



1 Radványi Orsolya: Térey Gábor 1864–1927. Egy konzervatív újító a Szépművészeti Múzeumban. Budapest, 2006, Szépművészeti Múzeum. 87–88. o. (idézet), 80. és 134. o.; Radványi Orsolya: Térey Gábor múzeumszervező és tudományos tevékenysége a Régi Képtár élén (1896–1926). Doktori disszertáció. Budapest, 2008, ELTE Művészettörténeti Intézet Doktori Iskola. 99–100. o. (idézet), 87. és 145. o.
2 Vajda József – özv. dr. Stern Árminné: A méltóságos muzsikus ügye – a másik oldalról. In: Pesti Napló, 1932. júl. 3. 36. o.
3 Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1903–1917. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 17. kötet, 1966. 145–196. o.
4 Vörös 1966. i. m. 145–196. o.
5 Békebeli milliomosok válása – halottgyalázási perrel súlyosbítva. In: Pesti Napló, 1932. márc. 22. 4. o.
6 Zulejka. In: Magyarország. 1900. április 18. 7–8. o.
7 (k.i.): Zulejka. In: Pesti Napló, 1900. április 19. 3. o. és Operaszínház. In: Vasárnapi Újság, 1900. április 22. 255. o.
8 Orior: Zulejka – és szerzői. In: Pesti Hírlap, 1900. április 19. 6. o.
9 Ady Endre levelei. Szerk. Belia György. Budapest, 1983, Szépirodalmi Könyvkiadó. 83. o. – 146. Ady Endre – Bíró Lajosnak. (Nizza, 1904. okt. 10 .)
10 Merkler Andor: A „Zulejka” zenéjéről. In: Magyarország, 1900. április 19. 8–9. o. Magyar Állami Operaház Emléktára recenziógyűjteménye
11 1896. ezredéves országos kiállítás Budapesten. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat által a városligeti új Műcsarnokban rendezett kiállítás ideiglenes tárgymutatója. Az új Műcsarnok alaprajzával. Budapest, 1896, Franklin Társulat Nyomdája, 48. o.
12 A Craesbeeck-kép részletes elemzése: Gosztola Annamária: A flamand barokk életképfestészet tematikai és interpretációs kérdéseinek összefüggései a holland realista festészet tükrében. Doktori disszertáció. Budapest, 2007, ELTE Művészettörténeti Intézet Doktori Iskola. 126–129. o.
13 Országos Szépművészeti Múzeum. A Régi Képtár katalógusa. Készítette: Pigler Andor. Előszó: Fülep Lajos. Budapest, 1954, Akadémiai Kiadó, 148. o.; Katalog der Galerie Alter Meister. Museum der Bildenden Künste Szépművészeti Múzeum Budapest. Bearbeitet von Andor Pigler. Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó, 675. o.
14 Pigler 1954, i. m. 130. o.; Pigler 1967, i. m. 161. o.
15 Pigler 1954, i. m. 228. o.; Pigler 1967, i. m. 262. o.
16 Pigler 1954, i. m. 376. o.; Pigler 1967, i. m. 468. o.
17 Pigler 1954, i. m. 633. o.; Pigler 1967, i. m. 775–776. o.
18 Háborús műtárgyveszteségjegyzékek I. füzet. Az Országos Szépművészeti Múzeum háborús veszteségeinek jegyzéke. Összeáll. dr. Jeszenszky Sándor. (Kézirat) Bp., 1952, Múzeumok és Műemlékek Országos Központja. 63. o. (563. tétel)
19 Radványi 2006, i. m. 80. és 134. o.; Radványi 2008, i. m. 87. és 145. o.
20 Hivatalos Közlöny 1910. 14. sz. 209. o.: Személyi hírek / Címadományozások
21 Szépművészeti Múzeum Irattár 647/1910
22 Rudi Ekkart: Old Masters Gallery Catalogues. Szépművészeti Múzeum, Budapest. Volume 1. Dutch and Flemish portraits 1600–1800. / A Régi Képtár katalógusai. Szépművészeti Múzeum, Budapest. 1 kötet. Holland és flamand 17–18. századi arcképek. Leiden, Primavera Press & Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2011. 107–110. o.
23 Pigler 1954, i. m. 297. o.; Pigler 1967, i. m. 353. o.
24 Pigler Andor: Notices sur quelques portraits néerlandais / Megjegyzések németalföldi képmásokhoz. In: Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts 21. 1962. 55–74. o., 132–140. (135. o.)
25 Rudi Ekkart 2011. i. m. 107–110. o.
26 Museum of Fine Arts Budapest. Old Masters’ Gallery. Summary catalogue. Volume 2. Early Netherlandish, Dutch and Flemish Paintings. Edited by Ildikó Ember and Zsuzsa Urbach. Authors: Ildikó Ember, Annamária Gosztola, Zsuzsa Urbach. Budapest, 2000, Szépművészeti Múzeum. 49. o.
27 Rudi Ekkart 2011. i. m. 107–110. o.
28 https://www.nationalgallery.org.uk/paintings/emanuel- de-witte-the-interior-of-the-oude-kerk-amsterdam – London, National Gallery, o., v., 51,1 x 56,2 cm. Ltsz. NG1053 http://www.nga.gov/content/ngaweb/Collection/art-object- page.130808.html – Washington, National Gallery of Art, o., v., 80,5 x 100 cm. Ltsz. 2004.127.1 http://www.thekremercollection.com/emanuel-de-witte/ – Amszterdam, Kramer Collection – o., v., 80,5 x 69,5 cm
29 Pigler 1954, i. m. 633. o.; Pigler 1967, i. m. 775–776. o.
30 Collection Ladislaus Bloch de Vienne. Tableaux anciens. Vente le 14 Novembre 1905 chez Frederik Muller & Cie. (Catalogue des tableaux anciens formant la collection de Monsieur L. Bloch à Vienne; la vente aura lieu à Amsterdam le 14 novembre 1905 ... sous la direction de M. M. Frederik Muller & Cie, Doolenstraat 10, Amsterdam.)
31 Szépművészeti Múzeum Irattár 647/1910
32 Hazai Krónika. Takács Zoltán: „Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum…” In: Művészet. Szerk. Lyka Károly. 1910. 268. o.
33 Pigler 1954, i. m. 148. o.; Pigler 1967, i. m. 675. o.
34 Szépművészeti Múzeum Irattár 647/1910
35 Takács 1910, i. m. 268. o.
36 Pigler 1954, i. m. 148. o.; Pigler 1967, i. m. 675. o.
37 Kenczler Hugó: Emlékek és leletek. Krisztus levétele a keresztről. Festmény a Szépművészeti Múzeumban. In: Archaelogiai Értesítő. 1910. XXX. kötet. 385–392. o.
38 Pigler 1954, i. m. 376. o.; Pigler 1967, i. m. 468. o.
39 Szépművészeti Múzeum Irattár – Leltárkönyv Ltsz. 4067.
40 Sander Pierron: Les Mostaert. Jean Mostaert die le Maître d’Oultremont. Gilles et François Mostaert. Michel Mostaert, Brussels, 1912, G. van Oest. 116., 132., 152. o.
41 Katalog. Ausstellung von Nordniederländischer Malerei und Plastik vor 1575. Utrecht, Gebouw voor Kunsten en Wetenschappen am Mariaplaats, 3 Sept. – 3 Oct. 1913. Utrecht, 1913, L.E. Bosch. 110–111. o. (105. tételszámmal); Pigler 1954, i. m. 376. o.; Pigler 1967, i. m. 468. o.
42 Ulrich Thieme – Felix Becker: Allgemeines Lexikon der bildenden Künstler von der Antike bis zur Gegenwart: unter Mitwirkung von 300 Fachgelehrten des In- und Auslandes. XXV. Leipzig, 1931, E. A. Seemann. 189. o.
43 Friedrich Winkler: Die altniederlandische Malerei. Die Malerei in Belgien und Holland von 1400–1600. Berlin, 1924, Propyläen-Verlag. 386. o.
44 Pigler 1954, i. m. 376. o.; Pigler 1967, i. m. 468. o.
45 Radványi 2006, i. m. 422. o.
46 Annamária Gosztola: Gillis Mostaert: Im Bordell oder Ruhe auf der Flucht nach Ägypten. In: Sturz in die Welt. Die Kunst des Manierismus in Europa. Hamburg, Bucerius Kunst Forum. 15. November 2008 – 11. Januar 2009. München, 2008, Hirmer Verlag. 15.
47 Gosztola 2007, i. m. 72. és 127. o.
48 Gosztola 2007, i. m. 108. és 143. o.
49 Sturm-féle Országgyűlési Almanach 1910–1915. Szerk. Végváry Ferenc és Zimmer Ferenc. Budapest, 1910, Pázmáneum Nyomda és Irodalmi Vállalat. 472. o.
50 http://archivportal.arcanum.hu/szkj/opt/a100322. htm?v=pdf&a=start – Budapest főváros (1892-től székesfőváros) törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyveinek adatbázisa – 1873–1949 51 Vajda József: A „méltóságos” muzsikus, a „Zulejka” szerzőjének háromszoros hozománya. In: Pesti Napló, 1932. június 26. 11–12. o.