AMÍG MOZOG A KEZEM, ADDIG RAJZOLNI MÉG LEHET

Beszélgetés Szilvitzky Margittal

Kígyós Erzsébet

A textil műfajának önállósodása párhuzamosan zajlott a magyar avantgárd hatvanas évekbeli újraéledésével, ugyanakkor alkalmazott műfajként is több elevenség költözhetett bele. A hőskornak is nevezhető időszak most egyik főszereplőjének személyes történetéből rajzolódik elénk. Vonal, amely a sohasem látott bécsi nagymama elégetett műveitől a divatrajzokon, természettanulmányokon és orosz konstruktivista hatásokon át térkonstrukciókig vezet, majd tájrajzok felé ágazik.


Szilvitzky Margit: Kihajtogatott kép, 2009, akril, karton, 40 x 30 cm Fotó: Sulyok Miklós

Kígyós Erzsébet: A pályádat tervezőművészként kezdted, voltál főiskolai tanár, könyveket írtál, textilművészként váltál ismertté, és eljutottál a festészethez is. Mikor kezdett bontakozni, megmutatkozni benned a művész?
Szilvitzky Margit: Erre nehéz válaszolni. Kellett egy kis idő, hogy ráébredjek. Nem volt könnyű gyermekkorom. Egyszerű családba születtem, nem voltunk szegények, de gazdagok sem. Kispesten éltünk. Hatéves koromban tragédia történt, meghalt édesanyám, apám ott maradt velünk, két kisgyerekkel – az öcsém két évvel volt fiatalabb nálam. Ilyenkor a legközelebbi rokonokhoz adják a gyerekeket. Én éppen iskolakezdés előtt voltam, egy szomszéd lány vitt az iskolába az első napon. Apám látta, hogy ez így nem fog menni, ezért hamarosan meg is nősült. Az új anyámmal sajnos nem tudtam kibékülni. Borzasztóan megviselt anyám halála, mindig azt hittem, hogy csak elment valahova. Anyám Bécsben született, halálakor a nagymamám még élt, úgy képzeltem, hogy elment Bécsbe az édesanyját meglátogatni, és egyszer csak betoppan majd.

Az iskolában aztán egy kicsit jobban érezted magad? Lekötött a tanulás?
Az első osztályban még nem figyeltem annyira, de másodiktól új tanítónőt kaptunk, aki csodálatos volt. Látta a problémáimat, tudakozódott a dolgaim felől, rögtön megszeretett, szinte kivételezett velem. Kérdezted, hogy honnan jött nálam a rajzolás. A bécsi nagymamám, akit sosem ismertem, festőművésznő akart lenni, egy-két évet járt is az Iparművészeti Főiskolára, de Bécsben a századfordulón a nagy szegénység meg az egymás után születő gyerekek miatt nem tudta folytatni a tanulmányait. Dolgoznia kellett.

Fennmaradtak a nagymamád munkái? Láttad őket?
Sajnos nem. Néhány színezett képeslapra emlékszem és a szálkás gót betűire. A világháború idején egy légitámadás alkalmával éppen nem volt otthon, amikor légoltalmi parancsra hirtelen mindent le kellett hordani a padlásról az udvarra, ahol az egészet meggyújtották és elégették. A munkái odavesztek. Nagymama egy grafikai vállalatnál kolorista (színező) lett. Akkor még úgy készültek a színes képeslapok és a rézkarcok, hogy a fekete-fehér nyomtatást utólag kiszínezték.

Rólad mikor derült ki, hogy ügyesen rajzolsz?
Otthon a családban nem derült ki. Olyan túlzottan nem érdeklődtek a művészet iránt nálunk, pedig az apám rokonságában volt művész. Szilvitzky Krisztina festőművészt Lyka Károly is említi, és Szilvitzky Tivadar szobrász is szerepelt a korabeli képzőművészeti irodalomban. A tanító néni vette észre, hogy könnyen, gyorsan és érdekesen rajzolok. Egyszer odaállított a táblához, azt mondta, fogj egy krétát, menj egy kicsit távolabb a táblától, és nyújtott kézzel húzzál egy kört a táblára. Ez olyan könnyedén ment nekem, hogy csak végigforgattam a kezem, és megvolt a kör középpontja is. Ő meg arra biztatta a gyerekeket, hogy próbáljanak ugyanilyen könnyedén rajzolni.

Azután hol tanultál tovább?
A Török Pál utcába jártam középiskolába, ami először Iparrajziskola volt, ha jól tudom, majd Szépmíves Lyceumnak hívták. Később csak Kisképzőnek emlegették. Imádtam odajárni. A háború után fantasztikus öröm volt, hogy újra találkoztak egymással a növendékek. Az 1945 utáni első évnyitón mindenki felszabadultan egymás nyakába borult a borzalmas évek után. Isteni osztálytársakra találtam. Rendkívül szellemes, jó humorú lányok voltak, többek között Schäffer Judit, aki később kiváló jelmeztervező lett. Hogy mit összenevettünk az alatt a négy év alatt, egész életre elég lett volna. Sokat lógtunk együtt, akkor még elég szabad szellemiség volt. Állandóan moziba jártunk, amerikai filmeket vetítettek a Rákóczi úti Homérosz Moziban.

Milyen volt a tanítás? Voltak jó tanárok? Volt, aki továbbtanulásra biztatott?
Délelőtt és délután is jártunk iskolába, sőt esti rajzra is. Kiültetett modelleket rajzoltunk, emlékszem a Kovács Ágoston nevű tanár esténként villanyfénynél magyarázta az anatómiát. Éreztük rajta, hogy rutinos, jó tanár. Mindannyian tudtuk, hogy ki az közülünk, aki művész lesz, aki mindenképpen továbbtanul majd. Bár a szüleim nem akarták, hogy tanuljak. Azt szerették volna, ha minél hamarabb pénzkereső leszek. De én voltam az erősebb, bementem Schubihoz (Schubert Ernőhöz), az Iparművészeti Főiskola igazgatójához. Ő már korábban üzent értem, mert megnézte az érettségi rajzokat és kiválasztott engem, hogy a főiskolán folytassam a tanulmányaimat; a ruhatervező szakra szánt. Nem volt egyszerű, mert a családi körülményeim nem voltak jók. De Schubi nagyon rendes volt, kollégiumba kerültem és ösztöndíjat is kaptam.


Tablókép-részlet Jekelfalussy Piller Györgyné tanítónővel (balra), 1940 körül © A művész jóvoltából
 


A Török Pál utcai Szépmíves Lyceum növendékeként, 1948 © A művész jóvoltából
 

Iparművész akartál lenni?
Ez így nem volt kérdés. Ez a lehetőség adódott és én nagyon örültem neki. Az intézmény korábban kézműves iskola volt: kerámia, ötvösség, textil, belsőépítészet. Azért alakították át főiskolává, hogy az ipar számára neveljen tervezőket. Schubert Ernő festőművész volt, de csinált textileket is, bútorszövetet, úgyhogy számára nem volt idegen a textil. Tudta, hogy mit kell megismernünk, sőt túlzásba is vitte, annyi technológiát – szövőgépet, láncfelvető gépet – kellett tanulni. Erre a Műegyetemről hívott tanárokat. Engem ruhatervező szakra vett fel, de az első három évben általános textilt tanultunk. A ruhatervezéshez gyors, könnyed rajzolásra volt szükség, ezért rendszeresen krokiztunk. Modelleket ültettünk a rajzterembe és pillanatok alatt felvázoltuk a mozdulatokat. Ezzel nagy rutinra tettünk szert. Kruppa Gabi, Vörös Irén voltak az évfolyamtársaim.

Nyilván nagy lendületben voltatok, ha még külön feladatot adtatok magatoknak. Ezek voltak a ’49-et követő évek. Ekkor még nem kényszerítettek a szocialista realista stílus követésére?
Eleinte nem. A rajz nagyon fontos volt, még az alapképzésben. De aztán kezdett a légkör megmerevedni, más lett fontosabb a rajznál. Odajárt Rákosiné porcelán szakra, mindig kísérték őt. Nagy volt a szigor és a fegyelem; reggel nyolc óra után, aki elkésett, szigorúan fölírták. Ha hiányoztál, úgy kellett igazolni, mint a pinty. Nem volt átjárás a Képzőművészeti Főiskola és az Iparművészeti Főiskola között, sajnos. Schubit leváltották ’53 után, mert eléggé belement a politikába. Aztán Kaesz Gyula lett a rektor, attól kezdve minden egy kicsit könnyebben ment. Rendkívül lelkiismeretes, nagy műveltségű, fölkészült szakember volt. A belsőépítészek nagyon szerették, Kisöregnek hívták. Engem is biztatott, mert látta egy vonallal megrajzolt aktjaimat. Odahívta tanítani Nádor Verát, a Divatintézet vezetőjét. Addig, ha hiszed, ha nem, a divatról szó sem esett. A főiskola szellemiségével összhangban László Sára nyáron néprajzi gyűjtésre küldött bennünket. Először Kazáron voltam, gyönyörű, ódon falu volt akkor, egy parasztasszonynál laktam. A gyerekektől a felnőttekig, öregekig, minden korosztály más népviseletben járt. Nagyon részletes rajzokat készítettem az öltözetekről. Megmutattam a gyűjtéseimet Kresz Panninak, aki a Néprajzi Múzeumban dolgozott; teljesen odavolt, mert minden ruhadarab és kiegészítő elnevezését is pontosan feljegyeztem a rajzokra. El is kérte tőlem a teljes anyagot, sajnos soha nem kaptam vissza tőle. Aztán Hollókőn is voltam néhány hetet. Micsoda gazdag népművészet volt ott! Később nyaranta művésztelepre jártunk, Pécsre, Diósgyőrbe. Néhány akvarellt még őrzök abból az időből.


Szilvitzky Margit: Ecsetvázlatok a főiskolai évekből, 1952 k. Fotó: Sulyok Miklós


Szilvitzky Margit: Délutáni öltözék. Kollekció 1959–1960, Kúria (ma Néprajzi Múzeum) Fotó: Kónya Kálmán
 

Milyen volt az oktatás szelleme? Nem volt ideológiailag irányzatos?
Inkább úgy mondanám, nagyon zárt közeg volt. Ötvenes évekbeli légkör. Művészettörténetet természetesen tanultunk, és nagyon jó tanáraink voltak, például a reneszánsz művészetet Meller Péter tanította, aki később kiment Firenzébe. A gótikát Csemegitől hallgattuk, demonstrátora is voltam, képzelheted, nekem jobban meg kellett tanulnom azt a sokféle gótikát, mint a többieknek. Hevesy Iván is tanított minket első évben. Jó barátságot kötöttünk vele, közel lakott az Eszter utcai kollégiumhoz, többször meghívott minket a lakására és megmutatta a fantasztikus könyvtárát. A felesége is nagyon kedves asszony volt. Ötödévben Pogány Ö. Gábor tanította a művészettörténetet, akkor a 19. századi orosz realista festészetről tanultunk. A kortárs nyugati művészetről viszont szinte semmit nem hallottunk. A kozmopolita ízlés betörésétől féltek a legjobban a főiskolán. Egy meleg nyári napon például az egyik osztálytársam háromnegyedes nadrágban meg szandálban jött be órára. Hogy abból mi lett! Bejönni egy ilyen kozmopolita öltözékben! De volt egy könyvtárosnő, akit nagyon szerettünk, ő titokban mutatott nekünk ezt-azt, persze csak abból tudott válogatni, ami a könyvtárban megvolt, és az igazán nem volt sok. Azt hiszem, egyedül Picasso, meg talán Matisse.

Mi volt a diplomamunkád?
Nádor Vera büszkélkedni akart az oktatói eredményeivel, úgyhogy nekem egy diplomatanő ruhatárát kellett megterveznem. Minden öltözéken kötelező volt valami magyar népművészeti motívumot alkalmazni. Nappali ruhának kötényruhát terveztem a szélén zsinórvarrással a ruha színéből. Nem hangsúlyoztam a népművészeti motívumokat, inkább a ruhatörténeti tudásomból merítettem. A Nemzeti Múzeumból jól ismertem a régi magyar viseleteket. Az estélyi ruhát a Zsigmond-nyereg ihletése alapján csináltam. Különlegesen szőtt selyem kellett hozzá, amit Nádor Vera hozott a Divatintézetből. Nyaraló ruhát is terveztem – azt akár ma is hordhatnánk.


Szilvitzky Margit kiállítása a kőszegi Zwingerben, 1976 Fotó: Lelkes László

Aztán véget ért a főiskolai élet. Mi történt egy végzőssel?
Mindenkit elhelyeztek valahova. Azt hiszem, hatan diplomáztunk, és abból három vagy négy társam a Divatintézetbe ment. Engem és egy nyomottanyag-tervezőt a Könnyűipari Ruházati Központba helyeztek. Akkor kezdtek el a ruhagyárak dolgozni, nekünk az lett volna a feladatunk, hogy kiválasszuk az anyagokat, tehát művészeti tanácsadó szerepet szántak nekünk. Mi persze szerettünk volna tervezni, erre is adtak némi lehetőséget. Nagyon rövid ideig voltam ott. A régi dolgozók, akik vala- ha a divatiparban dolgoztak, nem engedtek minket szóhoz jutni, nem szerették azt az ízlést, amit mi képviseltünk. Sajnos a Divatintézetben is ez volt a helyzet.

Aztán szabadúszó lettél?
Akkoriban ez még ritkaságszámba ment. Elég hamar, már a főiskolán férjhez mentem, 1956-ban megszülettek az ikerlányaink. Természetesen otthon voltam velük, de közben gyakoroltam a divatrajzolást, mert ahogy a főiskolán divatot rajzoltunk, az túl realista volt. Akkoriban megismerkedtem egy nagyon művelt, sok nyelvet beszélő, agilis hölggyel a Corvina Kiadónál, aki divatlapok kiadásával foglalkozott, amelyeket a Szovjetunióba küldtek. Megtanultam divatfigurákat rajzolni, lassanként már hozzá lehetett jutni nyugati divatlapokhoz. Elkezdtem divatos ruhákat tervezni, még rengeteg szalon meg varrónő működött akkoriban, ahol ezek a ruhák el is készülhettek. Már megvolt a Képzőművészeti Alap, ennek a leányvállalata lett az Iparművészeti Vállalat. Létrehoztak egy textilstúdiót, ahova engem is felvettek. Jól éreztem ott magam, tíz öltözetet, divatrajzot kellett beadni egy hónapban zsűrizésre, ezeket majdnem mindig el is fogadták.


Szilvitzky Margit: Átrendeződés, szalagrelief, 1977, fa, filc, vászonszalag, 4 x 90 x 90 cm. Enteriőr az Amos Anderson Museum (Helsinki) kiállításán Fotó: Lelkes László


Szilvitzky Margit, 1990-es évek Fotó: Sulyok Miklós

Ebben a korszakban volt az első önálló kiállításod is.
Nagyon ihletett óra lehetett, amikor arra gondoltam, hogy ez mind szép és jó, mert annyit tervezhettem, amennyit akartam. De 1968-ban elfogyott a pénz a Képzőművészeti Alapnál, és nem tudtak minket tovább hasonló körülmények között foglalkoztatni. Valahogy én is túl voltam a divattervezésen, nem felelt már meg nekem a divatszakma egyre kommerszebb miliője. Akkor már művészi textillel kezdtem foglalkozni. Felfedeztem magamnak a zsákvásznat. A nagy lyukú krumpliszsákokat kifőztem lúgos vízzel, aztán a kivilágosodott anyagot ruhafestékkel befestettem, nagyon szép színek lettek. Először csak a lányaimnak készítettem ezekből faliképet. Aztán többfélét csináltam, amelyeket a Képcsarnok üzleteiben lehetett eladni. Volt tehát a Képzőművészeti Alap és a Képzőművészeti Szövetség. Mi szövetségi tagok is voltunk. A szakosztály vezetősége elhatározta, hogy a faliképekből kiállítást rendeznek az Ernst Múzeumban.

A kiállításról azonnal tudható volt, hogy nagy fordulatot hoztatok az itthoni képzőművészeti életbe?
Ez olyan csoda volt nekünk! Nem számítottunk ilyen sikerre. Mi csak azt akartuk megnézni, hogy mi is van ezzel a faliképpel. Az is volt a kiállítás címe, hogy Textil falikép ’68. A tértextilről már korábban beszélgettünk, kollégák, egymás közt. 1970-ben indult a Fal- és Tértextil Biennálé sorozat Szombathelyen.

Ekkor, 1968-ban állítottad ki a fantáziadús, látványgazdag Tavasz című faliképedet?
Valószínűleg ’67-ben kezdtem el ezen gondolkodni, amikor nyáron meghívtak tanítani Zebegénybe egy főiskolai előkészítőre. Jártuk a dombokat, mindenféle növényeket, szárakat, terméseket rajzoltunk. Ott gyűlt össze bennem az inspiráció. A gyerekeket pedig könnyedebb rajzolásra próbáltam rávenni. Meleg volt, minden friss volt és zöld, ott fogant meg a Tavasz kompozíció gondolata. A mű minden darabja kézzel festett anyagból készült. A fehér tulipánok sűrű vászonból, a többi tulipán ritka szövésű vászonból. 19. századi vert csipkéket is felhasználtam, amiket egy rokonunktól akkor kaptam.


Szilvitzky Margit: Tavasz (részlet), 1968, natúr és festett lenvászon, varrott vegyes technika, 96 x 180 cm Fotó: Sulyok Miklós

Ekkor már tanár voltál a főiskolán? Mikor kezdtél el tanítani?
1963-ban Pogány Frigyes rektor meghívására elkezdtem tanítani az Iparművészeti Főiskolán (a MOME elődjén). Ruhatervezés már volt a főiskolán, de bőrtervezés nem. Nekem kellett létrehoznom a bőrtervező szakot mindenestül, kidolgozni a tanmenetet, felszereltetni a műhelyt gépekkel. Ebbe beletartozott a cipőtervezéstől kezdve táskák és egyéb bőrkiegészítők tervezése is. Rendkívül izgalmas feladat volt, és később nagyon sikeresen működött a bőrműhely. Sok tehetséges tanítványom került az akkor még működő kitűnő cipőgyárakba és rengeteg külföldi pályázat díjait hozták el a növendékeim. Volt lehetőség a kísérletezésre, többféle műanyagból is dolgoztunk. Nagyon modern szellemiségű műhelyt hoztunk létre, szeretettel és izgalommal gondolok vissza azokra az évekre. Nem vált külön a ruha és a cipő és egyéb kellékek; összefüggésekben gondolkodtunk. Ezt az összetett stúdiumot „Öltözködési tárgyak formatervezésének” neveztem el. Valójában tárgytervezésről volt szó. Háromdimenziós tárgyakról, térben megjelenő objektumokról, persze funkcionális tartalommal. „Anyag–szerkezet–forma”, ahogy Pogány Frici bácsi mindig mondta. A cipőtervezőknek kaptafát is kellett csiszolniuk, tehát szobrászkodtak. Olyan fergeteges év végi kiértékeléseink és kiállításaink voltak, hogy a Képzőről rendszeresen átjártak a hallgatók. Ekkoriban kezdtem el elméleti tantárgyat tanítani a textil szakos hallgatóknak, ahol főként a természeti formák és anyagok tanulmányozása volt a feladat. A természeti stúdiumokban megfigyelték a növények, levelek, fakérgek struktúráját. Ezután következett a természeti megfigyelések rajzi feldolgozása, leegyszerűsítése és – értelemszerűen – integrálása a tervezési feladatokba. Azóta is, ha találkozom egykori hallgatóimmal, mindegyiktől köszönő szavakat kapok, hogy ezeken a kurzusokon tanultak meg tervezőművészként gondolkodni. De megmondom őszintén, én is rengeteget profitáltam ezekből a feladatokból, amelyeket a saját önálló textiles művészi munkám során tudtam kamatoztatni.

A főiskola nagyrészt kitöltötte az életedet. Volt egy művésztársaság is, amely szakmai inspirációt nyújtott?
Igen. Mi textiles kollégák nagyon jó csapatot alkottunk. Szenes Zsuzsa, Szabó Mariann, Németh Éva meg még egy páran ott dolgoztak az Iparművészeti Vállalatnál a Selyemfestő műhelyben. A Szövőműhelyben dolgozott Attalai Gábor meg Buzás Árpád, aki később a Szombathelyi Biennálékat szervezte.

1970-ben a Dorottya utcai kiállításodat megnyitó Körner Éva szavai nem a műveid dekorativitását dicsérték, hanem tárgyszerűségüket: „A műtárgy kilépett a keretéből, a művészet tere és a reális tér egybemosódik, a mű arra ingerel, hogy hozzányúljanak, belépjenek a körébe […]”
Igen. Volt már sok festett anyagom, ezek kombinációjából készítettem a hímzett, varrott faliképeimet, térbe terjeszkedő textiljeimet. Könnyen lehet, hogy ezek megalkotásához – a népművészeti elemek és az organikus anyagok ismeretén túl hozzájárult a nyugat-európai utazásaim során nyert számtalan vizuális élmény. Emlékszem, Párizsban beszabadultunk az Avenue du Président Wilsonon lévő modern múzeumba. Szinte eksztázisba kerültünk, az egyik kiállított műtől a másikhoz szaladtunk, nem tudtunk betelni az új élményekkel. Engem különösen a kubista művek fogtak meg. Juan Gris csendéletei például mind a mai napig a kedvenceim közé tartoznak. Sokat profitáltam a leegyszerűsített formákból, visszafogott színekből, a csendélet tárgyainak egymáshoz viszonyításából. Egyáltalán a modernista irányzatok borzasztó nagy hatással voltak rám. A gondolati szabadság, a formai könnyedség, a bátor anyaghasználat. Hirtelen megéreztük az alkotó szellem határtalan erejét. Ugyanakkor hihetetlen volt a régi művészet műremekeire rácsodálkozni. A Cluny Múzeumban például a régi textilek, gobelinek varázsoltak el teljesen. Mint fiatal művészek habzsoltuk az új ismereteket és már az itthoni dolgokra is más szemmel kezdtünk nézni. Ez mindenképpen nagy szemléletváltozást jelentett mindannyiunknál. A történeti művészetet, a népművészeti formavilágot, a természeti organizmust és a kortárs irányzatok formai megoldásait kezdtem együtt látni. A textiljeimnél is ezek szintézisére törekedtem. A Tavasz, a Palást vagy a Dalmatika már olyan tárgyi elemeket is tartalmazott, amely a kortárs művészet sajátja volt abban az időben. A kivitelezésben az egyéni kreativitásnak nagy szerepe volt. Körner Éva szellemisége, műveltsége és bátorsága nekem nagyon sokat jelentett. Valóban, a munkáimban nem a dekorativitást és az artisztikumot emelte ki, hanem a tárgyszerűséget, a térbeliséget.


Szilvitzky Margit: Barátnőm Olga Rozanova, 1987, laufer, selyem, vászon, akril, 230 x 283 cm Fotó: Sulyok Miklós

Pályád talán legsikeresebb tíz éve következett, amikor az anyagok sokféleségéről, a színek gazdagságáról lemondva fehérben kezdtél alkotni.
Valóban analitikusabb, letisztultabb munkákhoz érkeztem el ekkoriban. Valahogy telítődtem és letisztulásra vágytam. Elkezdett érdekelni a vonal. A természetben minden ágas-bogas, de mi van mögötte, mi van az egyenes vonalakkal. Maradtam a fehér vászonnál, felébe hajtottam, vizes ruhával letakartam és forró vasalóval levasaltam. Hirtelen az éle mentén vonal keletkezett, de megmaradt a háromdimenziós téri hatás is. A hajtogatott fehér vásznakat az élek mentén átforgattam, geometrikus, négyzet formátumokat alakítottam. A felületi struktúrák, a fény-árnyék hatások megfigyelése foglalkoztatott. Számos kiállításban változtattam meg, variáltam a hajtogatással létrehozott geometrikus vagy épp hullámzóan elhelyezkedő textilalakzatokat, mert mindig az érdekelt, hogy az új közegben, az új környezethez alkalmazkodás során hogyan nyerik el formájukat és értelmüket a művek. Nyitott folyamat című háromrészes textilmunkámat kiállítottam Szombathelyen a Fal- és Tértextil Biennálén. A hajtogatásból és a geometrikus alakzatok formálásából leszűrt tapasztalataimat fogalmaztam meg itt nagyobb téri dimenzióban, térbe lógatva, mintegy folyamatként. A folyamatművészet lényegét akartam megragadni a saját eszközeimmel.

Miért jött el a fehér korszak vége? A későbbiekben festeni is elkezdtél.
A színek újra közelebb kerültek hozzám. A főiskolán a művészeti tanulmányok keretében színtant is tanítottam. Foglalkoztam a színhatások elméletével. Textiles vénám a nagy méretű anyagokhoz vonzott, így amikor monumentális laufer sátorvászon anyagokkal volt lehetőségem dolgozni, elkezdtem megfesteni a vászonfelületeket. Rájöttem, hogy hiába a vászonfelület, vagyis a textil alapanyag, a festés során ezek már festmények lesznek. Többféle technikát kipróbáltam. Többek között hengerrel is festettem, a vászonra vízszintesen ráöntött festéket dolgoztam el. Ugyanakkor a hajtogatott formákat sem hagytam el, több festett munkámba is applikáltam. Körner Éva sokat beszélt nekem az avantgárd orosz művészetről, a kiváló orosz festőnőkről, Popova és Rozanova munkáiról. Ők minden műfajban dolgoztak: festettek, ruhát terveztek, tanítottak, agitáltak, elméleti munkát végeztek. Teljes személyiségükkel alkotó emberek voltak. Nagy hatással voltak rám. A szenvedéllyel teli, energikus absztrakt, lebegő formák a nagy vásznakon, a kollázsok. Ekkor született többek között a Barátnőm Olga Rozanova című laufer festményem. Az orosz festőnők nyomdokain ma is azt vallom, hogy a művészet minden műfajra kiterjed – legyen rajz, textil, ruhatervezés, festmény, könyvkészítés. Festményeim hol laufer vászonra készültek, hol dobozkartonra, hol fehér vászonra, ahogy a mondanivaló igényelte. A geometrikus formák, a négyzet, a sík és tér viszonya – mint alkotói problematika mindenütt megmaradt. Egymásba fonódott. Szombathelyi gyűjteményes kiállításomon 2002-ben a textilmunkáim és festményeim együtt szerepeltek. Sajnálom, hogy ezt Budapesten nem tudtam bemutatni.

Számodra a külföldi utazások mindig sokat jelentettek, valami továbblépést a pályádon?
Ahogy mondtam neked, a pályámat is nyitott folyamatnak tekintem, amibe minden új inspiráció beilleszkedik. A kilencvenes években a római ösztöndíjas hónapok a barokk építészet, a gyönyörű templomok, az ódon színek, a márvány anyagok, mozaikminták igézetét hozta. De ugyanolyan inspirációt jelentett a hollandiai puritanizmus ökonómiája vagy Mark Rothko festékhasználatának megfoghatatlan misztikája.

A rajzolás azért soha nem került háttérbe, ugye?
A mondás szerint a rajz magad vagy. Annyira, mint a fejed, a kezed, a tested. Ez igaz. Kevés eszközzel dolgozol, a rajz a papír és a ceruzát mozgató kéz párbeszéde. A rajz minden pályaszakaszomban velem volt. Akkor is, amikor az első textilképeim készültek, akkor is, amikor a tiszta geometria szigorú törvényszerűségei foglalkoztattak. A festészet kísérőjelenségeként is fontos szerepük volt a vázlatrajzoknak, skicceknek. De nem felejtem el a korai divatrajzaimat sem, amelyekre manapság egyre nagyobb érdeklődéssel figyelnek. Persze a könyvtárgyaim és művészkönyveim rajzsorozatai is itt vannak velem. A legutolsó Nádas Péter írásaihoz kapcsolódó tájrajzaim, amelyek a gyönyörű Balaton-felvidék és Szigliget tájélményeihez kötődnek. Rendkívüli élvezet a ceruzavetésnek a nyomát kifejezni. Amíg mozog a kezem, addig rajzolni még lehet.