Festőélet Magyarországon III. – interjú Bak Imrével

Hernádi Miklós

Túl a Kossuth-, sőt a Herder-díjon, túl 800 jelentős egyéni és csoportkiállításon, a 70 felé közeledő Bak Imre feleségével, a szintén képzőművész Albert Zsuzsával még mindig ideális alkotói környezet megteremtésén munkálkodik, azért, hogy építészetileg is megnyugtató műtermet, 200 nagyméretű festmény tárolására alkalmas teret, archívumot, irodát és lakást alakítsanak ki.
Az ötvenes években még Gyömrőről jártál be a Képzőművészeti Gimnáziumba reklámgrafika szakra. Aztán a főiskolán már csupa lázadás volt az életed többekkel, így a Zuglói Körbe, majd az Ipartervbe csoportosult társaiddal együtt. Lázadtál már a méreteiddel is…

Az államon kívül akkor szinte senki nem adott pénzt kortárs modern képekért, és az is csak a neki tetszőkért. Legfeljebb zsebkendő-festéssel, kisiparosoknál lehetett pénzt keresni, darabonként két forintot. A képek mérete – valódi piac híján – tisztán szakmai kérdés volt, és maradt egészen máig. (Vagyis a nagy kép ugyanúgy eladhatatlan volt, mint a kicsi, akkor pedig miért ne fessünk nagyokat?) A terjedelmes méretek nálam abból a máig elvezető vágyamból fakadtak, hogy részt vehessek a világban zajló folyamatokban. Már első Nyugatra szabadulásunk során felismertem a kinti múzeumokban, galériákban, hogy a „hard edge”, a „color field” festészet nem ok nélkül ragaszkodik a nagy méretekhez. Ahhoz, hogy egy színmező térhatású legyen, bizonyos mérethatárt át kell lépnie. És engem elsősorban a képmezők térhatása érdekelt, ahogy akkor, úgy most is.

A nagy kép anyagköltsége azonban sokszorosa a kicsiének, ez sem tántorított el?

A művészi elképzelésnek elidegeníthetetlen része a méret: én ezt tanultam 1965-ben a stuttgarti Müller Galériában kiállító Frank Stellától és Ellsworth Kellytől. Ha nagyobb lesz az önköltségem, akkor is megéri. Előteremtettem tehát ezt a nagyobb önköltséget tőlem megrendelt könyvcímlapok, plakátok, katalógustervek, kiállítási feliratok bevételéből. Még mindig szívesebben végeztem e párhuzamos, grafikusi feladatokat, mintsem hogy a Képcsarnok Vállalat heti zsűrije elé hordjak holmi kellemes, dekoratív „bilduskákat”. Ez ugyanis tudathasadást idézett volna elő bennem. Nem lehet, legalábbis én nem tudok kétféleképpen festeni: egyszer eladásra, egyszer pedig a meggyőződésem szerint.

Ennek tudatában kétszeresen is meglepő, hogy életed során számos „civil” munkakört is betöltöttél.

Öt évig dolgoztam a Népművelési Intézetben, hét évig voltam tördelőszerkesztője egy kulturális hetilapnak, öt évig voltam a Tanárképző Intézet igazgatója az Iparművészeti Főiskolán, ahonnan egyetemi tanárként jöttem el. 53 éves fejjel szabadult fel a teljes időm a festészet számára. De nem bánom a 26 évnyi „civil” életemet, mert csak festészetből semmiképp nem tudtam volna megélni, hiába volt 1992-re már több száz kiállítás mögöttem.

Ráadásul a legrosszabb időben lettél teljes idődben festőművész, hisz épp a kilencvenes évek elején „unt rá” a Nyugat a kelet-európai avantgárd támogatására.

Ezt nem így fogalmaznám. Inkább azt mondanám, hogy ekkorra lett világos a nyugatiak számára, hogy a kelet-európai festők nem „szegény páriák a vasfüggöny mögött, akiket elnyomnak”, hanem teljes jogú alkotóművészek, akiknek a munkássága szinkronban van az összes fontosabb nyugat-európai törekvéssel. Vagyis megállnak a maguk lábán is. Ehhez a felismeréshez magyarországi és európai folyamatok egyaránt kellettek. A „szinkronban levés” a nyolcvanas évekre vált nyilvánvalóvá, amikor itthoni szakemberek (pl. Romvári, Néray, Hegyi) és külföldi partnerek (pl. H. J. Müller, D. Honisch, G. Pedit, A. Tolnay) együttműködése révén rendszeresen megjelenhetett a magyar festészet Nyugat-Európában, és az ottani transz-avantgárd vagy a „heftige Malerei”, a „neue Wilde” festészet szomszédságában rendszeresen kitűnhetett a magyarok lépéstartása, egyenrangúsága. Az 1986-os Velencei Biennálé magyar pavilonja ezt fényesen igazolta, azóta is rangot adva az ottani magyar bemutatkozásoknak.

Beszéljünk most a képeid áráról!

A külföldi kiállításokon, s aztán itthoni műtermeinkben is fel-felbukkantak vevők. (Megjegyzendő, hogy külföldi kiállításaink szállítási költségeit is rendre a külföldiek állták.) Külföldi gyűjtők csoportjai, az ún. Kunstvereinek tagjai is meg-meglátogattak magyarországi festőket. A külföldi érdeklődőket testvériesen továbbküldtük a többi rokon szellemű festőbaráthoz. Sarkallta érdeklődésüket, hogy a mi áraink jóval alacsonyabbak voltak, mint a kinti művészek árai, noha mi állítólag szinkronban voltunk azokkal. A stuttgarti Müller Galériában 1968-ban még 3–500 márkát kaptunk egy-egy műért – ebből lehetett újabb utakat, eszközöket, minőségi festékeket finanszírozni. A berlini Eremitage Galéria 1986-ban 5000 márkát adott egy-egy eladott képünkért, amit hazaérve, az akkori szabályok értelmében 90 százalékig „forintosítanunk” kellett. A magyar állam kifejezetten örült, hogy az avantgárd festők révén devizabevételhez jutott. Tagadhatatlan, hogy a külföldről ideutazó vevők, amint külföldi kiállításaink is, megritkultak a rendszerváltás után, amiben a politikai érdeklődés-vesztésnek is lehetett része, de óriási szerencse, hogy ezzel egyidejűleg az idetelepült külföldi nagyvállalatok, pénzintézetek kezdtek műveket vásárolni, és a hazai galériás élet s a kortárs-magángyűjtés is fejlődésnek indult.

Régi gyűjtői reflex megpróbálni kicselezni a közvetítőket és közvetlenül a művésztől vásárolni a jóval alacsonyabb ár reményében.


Árainkat nem a hasunkra ütve alakítjuk ki. Eladáskor nem lehet összevissza beszélni, egyszer osztozni a galériással, másszor meg nem. Nem lehet kevesebbet kérni itthon, mint amennyibe a kép külföldön kerül. Noha csak egy külföldi galériással volt exkluzív szerződésem, jogosnak éreztem volna felháborodásukat, ha történetesen alákínálok a nála elérhető áraimnak. Úgy érzem, egy galériás megérdemli a művész szolidaritását, ha a kezdeti években oly sokat áldozott rá, netán sorozatosan vesztett is rajta (kiállítások, katalógusok, sajtókapcsolatok, vásárokon való jelenlét stb.). És végső soron a vevőnek is érdeke, hogy a művész piaci értéke ne híguljon fel az itt-ott, például nála alkalmazott engedmények miatt. (Ezeknek azonnal híre megy.)

Mi jellemzi a 90-es évek Bak Imréjének helyzetét a 80-as évek Bak Imréjéhez képest?

Mindenekelőtt: ha indulásom idején valaki azt mondja, hogy a magyar művészeti piac olyan magasra jut, ahol most van, hitetlenül és csodálkozva hallgattam volna. Akkoriban a szakmai siker szinte ellentéte volt az anyagi sikernek, mára már közelebb járnak egymáshoz. De kérdezted a rendszerváltásra közvetlenül következő éveket: nos, az akkori, rendkívül jó szakmai pozícióink számos körülmény miatt meginogtak. Például elkerült a Műcsarnokból Néray Katalin, személyes külföldi kapcsolatait utódai nem tudták átvállalni. Átrendeződött a szakmailag preferált irányzatok rendszere, generációs álproblémák is előkerültek. (Utóbbiról csak annyit, hogy már 1985-ben két fontos kiállítás is bevont fiatalokat: a grazi–budapesti, Skreiner-féle Három generáció-kiállítás meg a Hegyi Loránd rendezte Eklektika-tárlat.) Sturcz János kilencvenes évek végi „hadművelete” egy lengyelországi kiállítás kapcsán lényegében a saját ízlésének megfelelő, fiatalabb művészeknek próbált helyet csinálni.

Megéreztétek ti, „élő klasszikusok” a képeladásaitokban is a változásokat?

Az akkorára megizmosodott kortárs-magángyűjtők, akik addig főként az első avantgárd vagy az Európai Iskola festőit gyűjtötték, vagyis mestereinket: Kassákot, Kornisst, Lossonczyt, Gyarmathyt, Veszelszkyt, Bálintot, hogy csak néhány nevet említsek (velük itthon több közös kiállításunk is volt a 60-as, 70-es években), megérezték a szellemi rokonságot azok közt és miköztünk, vagyis természetes folytatásként tértek rá a mi műveinkre. Ami az áraimat illeti, kezdetben Magyarországon csak fillérekért tudtam képeket eladni olyan különc műbarátoknak, mint Tandori Dezső vagy Pogány Zsolt. A 90-es évekre gyökeresen más lett a helyzet, de mégsem lett teljesen kielégítő. Elsősorban nem volt kialakult, általánosan elfogadott értékrend, nemigen nézte senki a több évtizedes referenciákat (szemben a külföldről érkezett, alaposan felkészült műgyűjtőkkel), azután a kezdők árai csak úgy 1:3-hoz arányban álltak a korosztályunk áraival, szemben a Nyugaton megszokott 1:20-hoz aránnyal. Még egy bántó tapasztalatom volt: a magángalériások fél órát sem szántak rá, hogy megtudják, leendő művész-ügyfelük mit miért csinál, azután meg olyan árréshez ragaszkodtak, mintha kezdő lennék, miközben szakmai pozíciómat a segítségük nélkül építettem fel az elmúlt negyven évben.

Mi javulhatna még a magyar műkereskedelemben?

Magyarországon is egyértelmű, világos játékszabályokra lenne szükség. (Bár megjegyzem, Nyugaton éppen manapság némi lazulás tapasztalható azáltal, hogy aukciósházak is futtatnak galériákat, illetve sztárok, mint Damien Hirst közvetlenül jelentkeznek az aukciókon.) Tömören szólva, az alapítson kortárs galériát ma Magyarországon, akinek nemcsak tőkéje, de szakértelme is van, méghozzá nemzetközi értelemben. Ha vásárszervezővel vagy külföldi partnergalériával tárgyal, derüljön ki, ugyanúgy ismeri a kinti helyzetet, mint a bentit. Akik már ma is vannak, jó, hogy vannak, és tisztában vagyok a nehézségeikkel is. Az Európai Unióban már régóta bevett, nálunk csak most bevezetett kortárs-vásárlási adókedvezmények végképp amellett szólnak, hogy csakis tiszta viszonyok között virágozhat a kortárs festők galériás vagy aukciós adásvétele. A tisztább viszonyok, pl. a magánvevőket is serkentő adókedvezmények jót tehetnek az induló fiataloknak is: gondoljuk csak meg, két fővárosi és egy pécsi intézmény évente tucatszámra ontja, minden megélhetési biztosíték nélkül, a jó-rossz, de érvényesülni vágyó festőkollégákat.

Végül is, beszélgetésünk elejéhez visszakanyarodva, te, a nagy méretek rendületlen híveként sohasem festesz magánlakásokba könnyen beilleszthető „bilduskákat”, vagyis egy métert meg nem haladó méretű, mégis autentikus Bak Imre-műveket? De miket is kérdezek, hisz jól emlékszem még gyufacímkénél alig nagyobb méretű városkép-sorozatodra, mely vagy hat éve volt látható egy budapesti galériában.

A kisebb méretű képek mindig előtanulmányok a nagyokhoz – jóllehet ezeket is teljes értékű munkáknak tartom. Akrillal festek, a sötétebb színeket világosabb színekkel nem lehet lefedni, emiatt minden elképzelést először kisebb méretekben kell próbára tennem. Véletlenül derült ki, hogy ennek praktikus hozadéka is van, hiszen a kisebb méretű előtanulmányok elférnek kisebb lakások falain is. (Egy-egy nagyobb munkám kedvéért viszont vagy tíz másikat kellene eltávolítani a falról.) Legutóbb azért egy magángyűjtő vette meg egyik 2x4,5 méteres festményemet, de ez felettébb ritka. Számomra a méret a léptékkel, a szellemi léptékkel függ össze, azzal, hogy benne akarok lenni a világ festészeti vérkeringésében, tekintet nélkül arra, hogy a képeimet el tudom-e adni vagy sem. Szakmai fanatizmus ez, amely ki tudja, még meddig tartó pályám vége felé sem tágít mellőlem.

Bak Imre: Ünnep, 1996


Artmagazin 2008/6. 57-60. o.