Beírtalak a Google nevű internetes keresőbe, és megjelent, hogy menynyi mindent csinálsz. Tanítás, könyvillusztrációk, a grafikák, a sorozat az ÉS-ben, a porcelánok, a képek, a zenélés, az egyik fotón ott van a hátad mögött a bicikligyűjteményed, kiderül, hogy évekig a Fiatal Képzőművészek Studiójának elnöke voltál. Éldegél benned egy finnyás asztalos. Most éppen bábszínházat csinálsz egy Szemző-filmhez. És úgy veszem észre, nem teszel különbséget. Az, hogy milyen kabátot veszel fel, éppen olyan fontos, mint az összes egyéb döntés az életedben.

Érdekes, ezen még nem gondolkodtam. Tényleg minden érdekel. Mindig is minden érdekelt. Nem tudom megmondani, hogy ez hogy van. Hogy a vadászat egy időben tényleg ugyanannyira érdekelt, mint a festészet, vagy a zene, vagy a porcelán. Lehet, hogy ez a gyermekdedségnek egy formája. Kíváncsi vagyok a világra. Nem untam bele a zsebkésekbe negyvenhat éves koromra sem. Óvodás dolog. Szerintem a pasikban mindig van egy ilyen erős gyermekded vonal, csak szégyellik. Én meg kurvára nem szégyellem. Tudod, a kormány védőborításáról órákig el tudnak beszélgetni. Mindig a külvilág akar rászorítani a prioritásokra. Soha nem a belső kényszer, hanem mindig valaki másnak a véleménye.

ROSKÓ GÁBOR: Mindig jó, mindig rossz 2003-2004, olaj, rétegelt lemez 75 x 63 cm

A kiállítás többször eltolódott, végül is május 22-én nyílt meg, véletlenül éppen Erdély Miklós halálának az évfordulóján. És amikor erről beszélgettünk, a Mesterednek nevezted. A koncept téged egyáltalán nem érdekel, festészeti értelemben is fényévekre vagytok egymástól. A viszonyod hozzá mégis nagyon eleven.

A tudatomnak volt a mestere. Az agyamnak. Olyan szempontokat adott, olyan változásokon mentem keresztül, ami nem történt meg se előtte, se utána. Alapjaiban tudta megrendíteni, amiből jövök. Bizonyos értelemben ez a konzervatív, kézműves, hűséges dolog. És ezt sikerült neki jól szétrugdosnia. Pont azt a részét, amit szét lehet. Nem mindenkinek jön ez be. De nekem, ha szétrúgják a seggem, az használ. Vagyok annyira makacs, hogy százszor is elkezdem, vagy ezerszer. Nagyon lenyűgöz, ha valaki nemcsak intelligens, hanem okos is, ha össze tudja rakni a dolgot, a geometrikus hátterüket, ami fontos. És közben olyan pofátlan, amilyen a Miki tudott lenni. Állandó arcátlanság és a legmélyebb gondolkodás a lényegről. Mindig készen a kiugrásra, az eltávolodásra. Önreflexió minden másodpercben.

Azt képzelem, hogy ennek a hatásnak fontos része volt az Indigó-csoport.

Igen. Elvittek oda a barátaim, mint egy kutyakölyköt. A koncept tényleg távol áll tőlem. Érdekes, a Böröcz miatt aztán valahogy átbillent, kézművességgé vált a dolog, megváltozott az egész.

A legjobb konceptuális művek leválaszthatatlanok az érzéki formájukról, nem? Egyáltalán nem mindegy, hogy mi hordozza a gondolatot.

Csak merem remélni, hogy igazad van. Merthogy hogy én mindig ezt csinálom. A megfestett, egyedi képpel dolgozom. Félek tőle, hogy avantgarde szempontból támadható. De közben meg nincs ilyen, nincs avantgarde szempont, és semmilyen más szempont sincsen. Hanem dolgokat csinálunk, amiket az emberek szeretnek, vagy nem szeretnek. Ha be lehet építeni ezeket az emberek életébe, akkor valami normális jött létre.

ROSKÓ GÁBOR: Karamell–puncs 2003–2004, olaj, rétegelt lemez 70 x 70 cm

Irritál az elmélet?

Bizonyos értelemben igen. Sokkal érzékibb vagyok. Azt veszem észre, hogy az elmélet gyakran sémákon halad tovább, és eltereli a kis ösvényekről az emberi gondolkodást. A Miki például pont a határértékeket kereste, az ingerdiszciplínának nevezett valamit, azért volt üdítő a gondolkodásmódja. Általában az elmélet nem foglalkozik a kis ösvényekkel. Van a piros, meg van a fekete. Na most, én ezzel nem tudok semmit sem kezdeni. Mint a számítógép. Van a nulla, meg az egy. A döntéseink nem ilyenek. Azért szeretek a barátaimmal beszélgetni, mert ott lehet csapongani. Amikor a spektrum teljes egészében megjelenik.

Szorosan vett szakmai problémákról lehet beszélgetni?

Igen. Egyértelműen. Ahhoz nagyon jó szakembernek kell lenni.

Van olyan megnevezhető festészeti probléma, ami mostanában foglalkoztat?

Lehet, hogy van, akinél ez így leválasztható. Én nem tudom függetleníteni a képek történetétől.

Amikor nem festesz, akkor nincs?

Így pontos. Talán az újabb képeken újabb fajta történetek jelennek meg.

A lényeid történetéről beszélsz?

Nem kifejthető a történet. A konglomerátum a fontos. Ahogy az anyag összeáll az atomjaiból. Nem lehet a neutronokkal leírni az ingemet. Egy figura története nem mondja el a képek történetét. Az az én munkám, hogy a figurákat összeválogassam pontosan ahhoz az eseményhez, amitől létre jön egy kép.

Mi van meg először egy képből?

Egy furcsa sugallat. De a látvánnyal együtt. Van, mondjuk, a hajós kép. Félálomban megjelent egy látvány, hogy egy hajó nem vízszintesen van, hanem ferdén, tehát mint egy képátló, ami ugye, egy szakmai probléma, nagyon is materiális. Nem emlékeztem ilyesmire, hogy láttam már ilyet, hogy egy hajó ilyen bután elfelez egy képet, mintha beikszelnél valamit. Szóval, szerintem ezért irritáló. És aztán ehhez kellett keresni dolgokat. Találtam egy képet, amin egy eszkimó fókára vadászik, azt tudtam beemelni. És ahhoz kellett pont eltalálni, hogy milyen fajta lény az, aki ezt kiegészítheti egy képpé, aminek már van értelme. Tehát az egyensúlyi állapotot kell létrehozni, ami eldönthetetlenné teszi, hogy mi ez valójában. Sikerült hozzá tenni ezt a furcsa, selyemruhás lényt. A megfejthetetlenség egyensúlyát keresem.

ROSKÓ GÁBOR: "Szánjátok a halottakat" 2003-2004, olaj, rétegelt lemez, 107 x 112 cm

Szinte stíluselemként használtad korábban a befejezetlenséget. A rajzokon a segédvonalakat, az elrontott grafikai mozdulatokat, a képeken a kitöltetlen felületeket. Mostanában nem találok ilyeneket. Zártabb, kész dolgokat teszel ki. Furcsa, hogy ehhez képest az új kiállítás számomra talán legkedvesebb képére azt mondtad, hogy még dolgozol rajta. Be lehet-e fejezni egy képet?

Be is kell. Az ilyen irányú gyermetegség idegesít, azt nem szeretem. Mindennek van egy ideje, amíg tart. El kell szakadni tőle. Néha előfordul, hogy van olyan kép, amit nagyon sokat kell csinálni, az ember olyan dolgot talál ki, aminek nagyon sok transzformáción keresztül kel elérnie a végső formáját. Volt több kép, aminek hosszú éveken át kellett érnie. De ehhez elég jó képnek kell lennie, hogy az ember ne unjon rá, úgy érezzem, érdemes rajta dolgozni. Néha teljesen eltűnnek a képek, van egy pár, ami már nem is létezik, ráfestettem egy másikat.

Mindig farostra festesz?

Rétegelt lemezre. Nem szeretem a vásznat. Halálra idegesít. A falemezt helyettesítették vászonnal. Olcsóbb volt, praktikus, összecsomagolod, a hónod alá veszed. Gatyagumi. Van valami nagyon rossz érzésem vele kapcsolatban. A fatáblában van valami ősi. A vászon nem ősi. A másik, hogy bemozdul. A Mikit például az olajfesték konzisztenciája idegesítette. Zsíros mocsok.

Sosem csinálsz festéket?

Nem. Az pont az, amivel nem bírok foglalkozni. Ha festek, akkor festek, és nem turmixolok. Nincs rá időm. Nagyon gyorsan kell a dolgot fölpattintani. Illékony. Ha előjön valami, egy fontos pillanat, azt nem lehet elengedni. Lehet évekig csinálni valamit, de készen kell állni a pillanatra.

Visszatérnék a befejezetlenség gesztusainak elhagyására. Elhagytad őket, vagy elmaradtak?

Elmaradtak, aztán észrevettem, hogy elmaradtak.

A képeket sem tervezed?

Nem.

De a kép kész van, mikor elkezdesz festeni, nem? Előhívod a látványt.

Nem. A struktúráért meg kell harcolni. A keretet kitöltő képet kell megteremteni, megtölteni feszültséggel. Az elképzelés néha összeütközik a materiális dolgokkal. Az a háború. Hogy az idea beérkezik az anyagok közé, és akkor nincs mese. Persze, van olyan, hogy öt perc, és kész, és van, hogy évekig is érdemes rajta dolgozni, mert van annyira jó a gondolat. Egyszerűsödnek mostanában a dolgok. A befejezetlenség stílusa azt jelentette, hogy nem vagyunk elég biztosak magunkban. Kontrollálsz, kifelé beszélsz, kacsingatsz. Egy bizonyos életkor után nem kell kacsingatni kifelé. Mindent szétszedtünk. Most az összerakás ideje van.

ROSKÓ GÁBOR: A fénylő emberi értelem, 2003-2004, olaj, rétegelt lemez, 61 x 80,5 cm

Mintha nem forszíroznád különösebben a kiállítást mint műfajt vagy formát. Ha meg van, akkor nagyon komolyan veszed. Viszont alig szólsz bele a rendezésbe. Ez a kiállítás mégis nagyon összeáll, pont annyi kép van, amennyi kell, az egyetlen lehetséges módon kitéve. Ez nyilván a rendező, Izinger Kati érdeme is. 

Ha valamit meg tudok mutatni, akkor van értelme. Ha nem vagyok kész, akkor minek. Minek sok kép? Annyi kép van, hogy leszakad a fal.

Ez a mostani kiállítás mit jelent neked?

Felnőttesebb, sűrűbb… Mint amikor kezd az anyag csillaggá válni. Kezdenek közeledni a részecskék egymáshoz. Hogy nagyobb legyen a gravitáció.

Szombathy Bálint föltett neked egy régebbi interjúban egy kérdést, a katarzis esélyéről, arról a veszélyről, hogy minden designná válik. És optimista voltál. Pár év eltelt azóta. Most is az vagy?

Négyezer éve ugyanazon törjük a fejünket. Hat.

Mégiscsak van egy helyzet. Maga a művészet szorította vissza a pátoszt. Ami te csinálsz, abban is egyszerre van ott a komolyság és az önirónia. Mintha csak úgy tudnád magad hitelesíteni, hogy hangsúlyozod a távolságot. Ebben nem látsz változást?

Sőt. Még arcátlanabbnak kell lenni.

A hagyományokkal és az elvárásokkal szemben?

Igen. Hogy mi a festészeti trend, meg az aktuális viselkedés. Résen kell lenni. Itt nagyon fontos az ízlés. Egy poén kedvéért nem szabad feláldozni dolgokat. Mérlegelni kell az öniróniát. Ha mint módszer van jelen, az gáz. Csak akkor elképzelhető, ha kézen fogva jár a figyelemmel. Van, aki akkor is vicceket mesél, ha leszakad az ég. Ez nagyon ciki. Gáz. Kellemetlen…

Mi érdekel a tanításban?

Hát, nem a szakmai dolgok. Hanem az emberiek. Tétovák a gyerekek. Eddig volt a parancsuralom, most meg mindent lehet. Meghalnak ezek a fiúk. Hülyére drogozzák az agyukat, cigiznek, piálnak, és szomorúan lógatják a lábukat. Ez így nem mehet. Bejönnek, és meg tudom mondani nekik a tutit.

Mi a tuti?

Hogy be vannak húzva vonalak. Nem vágjuk pofán az apánkat, például. Nem udvariatlankodunk az idősebbekkel. Így van, és kész. Nem kell elmagyarázni. Abból, hogy a mi faterunk „mindent tudott”, abból nem arra kell következtetni, hogy akkor mi meg semmit nem mondunk a gyerekeinknek. Az életnek van egy olyan struktúrája, ami megkérdőjelezhetetlen. Ezt mondom el. És azt látom, hogy gyógyulnak. Szomatikus tünetek múlnak el. Nem a beleugatásról van szó. Vajon a sakkot hány figurával játsszák? Kétszer tizenhattal, különben nem sakk. És kész.

És ezt a biztos tudást mi választja el a fundamentalizmustól?

Remélem, figyelmes tudok maradni. Nem a szabály a fontos, hanem az ember. Disztingválni kell, ha tudja használni, akkor kell neki, ha nem, akkor meg nem. Nem egy szabály van, hanem hat milliárd, de vannak keresztpontok. Nagyon kevés, de azok nagyon fontosak. Például a figyelem. Nem úgy van, hogy a fogadáson lazák vagyunk. A barátom ott is a barátom. Figyelnem kell rá.

Érzel úgynevezett társadalmi felelősséget?

Persze. Értek kritikák, hogy miért nem kizárólag a szent művészettel foglalkozom. Nekem mindig nagyon tetszett a Goya-i magatartás. Hogyan lehet összeegyeztetni az olajat és a vizet. Úgy alakult, hogy nagyon devalválódott az a művészet, ami hozzászól konkrét társadalmi ügyekhez. Miért kell Marxot elfelejteni, például? Az is egy könyv a többi könyv között. Ma a kerékpáros futárok képviselik a társadalomkritikát, ez a szomorú helyzet. Mindenki seggre esik a pénztől. Ami oké, mert láthatóan működik. Na és? Ez csak egy modell. Attól még van száz másik. Egyre jobban tetszik a kritikus szellem. És vannak állandó konfliktusok. A zsidózás, mondjuk. Azzal fekszem és kelek. Kicsi korom óta nem értem, hogy egy ilyen fiút, mint a Szerb Antal, agyonverhettek. Feldolgozatlan. Nem látok rá jelet a képzőművészetben. Esztétizálás van, meg folklór. És ezt bevállaltam, mint egy programot. A diaszpórának a kultúráját.

Mint hagyományt vagy mint konfliktust?

Mindkét értelemben. A lelkiismeretem nem nyugodt. Miért olyan evidencia nyolcszáz éven át előrángatni a kabátujjból, mint egy dzsókert? Hogy megint ott a Grósz bácsi… Azért, mert még él, vagy mert már nem is él? Miközben ez a város élhetetlen volna nélkülük. Legalább is én akkor nem szeretnék itt élni.