Liszt Ferenc Grand Tourja

Zene és kép, kép és szöveg

Keserű Luca

A romantika zseni-kultusza szerint a művész olyan látnok, aki képes rejtett összefüggések megmutatására, és ennek érdekében új formákat hoz létre – vagy legalábbis elmossa a klasszikus műfaji határokat. Leghíresebb romantikusunk, Liszt Ferenc számos műve készült abból az indíttatásból, hogy szerzőjük átadhassa hallgatóságának azokat az érzéseket, amelyeket egy-egy más műfajú alkotás: festmény, szobor, vers keltett benne. Nézzük, milyen élményeket akart megosztani akkor, amikor a sokszorítást még a nyomtatott kották képviselték, címlapjukon metszetekkel, amikor a zongorázás vagy a zongorázás hallgatása jobb körökben mindennapos időtöltést jelentett, és amikor egy szép és heves zongoravirtuóz olyan reakciókat tudott kiváltani a nőkből, mint kétszáz évvel később mondjuk a Beatles vagy évszázadokkal előbb a római hajadon Cecíliából Jézus szerete.

 


A Liszt Ferenc Emlékmúzeum időszaki kiállítása, a falakon a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből származó festményekkel: (balról jobbra) Temple János: Stróbl Alajos munka közben, 1880-as évek, olaj, vászon, Franz von Lenbach: Bülow hercegnő, Maria Beccadelli di Bologna Camporeale portréja, 1873, olaj, vászon, Munkácsy Mihály: Erdőszéle, 1883, olaj, vászon

 
Az minden bizonnyal köztudott, hogy Liszt zeneszerzői munkásságának jellegzetes vonása az irodalmi parafrázis alkalmazása – ami természetesen a korszak más szerzőinek gyakorlatától sem idegen –, de az, hogy a zongorista életében milyen fontos szerepet játszott a képzőművészet, illetve hogy bizonyos művészek és korstílusok pályáját végigkísérve, örökös inspirációs forrásként voltak jelen, talán kevésbé ismert tény. Programzene ez is, nincs mit szépíteni. Ahogy az irodalmi eredetű alkotások a tisztán hangszeres zenét jól érzékelhető drámai tartalommal ruházták fel, úgy tette ezt Liszt a konkrét jelentést vagy cselekményt kevésbé direkt módon közvetítő festmények vagy szobrok megidézésével. A művek az adott tárgy képét akarták megeleveníteni és az ahhoz kötődő asszociációkat érzéki módon megjeleníteni; Liszt főleg ez utóbbira, a hangulatfestésre helyezte a hangsúlyt. Liszt összes képzőművészeti inspirációjú művének bemutatása a célja a zeneszerző egykori Andrássy úti rezidenciájának hangulatát (és részben eredeti berendezését is) őrző Liszt Ferenc Emlékmúzeum (és Kutatóközpont) legfrissebb kiállításának. A különleges tárlatot – Képzőművészek Liszt életében2 – a témával kapcsolatos, a közelmúltban született kutatási eredmények ismertetésének és összegzésének igénye hívta életre, illetve annak feltárása, hogy az interdiszciplináris koncepció megkönnyíti és vonzóbbá teszi – vagy legalábbis teheti – a zenei ismeretszerzés folyamatát (ezt példázza a Musée d’Orsay Bartókot a Nyolcak művészetének tükrében vizsgáló Allegro Barbaro kiállítása is).3
   A mélységet a mennyiség megmutatása érdekében feláldozó koncepciónak sajnos nem kedveznek a múzeum szűkös keretei, amelyek meglehetősen behatárolják a mindenkori kiállítások területét, de annak, aki betekintést szeretne nyerni Liszt életének a vizuális művészetekkel való kapcsolódási pontjaiba, egyébként sem lenne könnyű dolga. A rekonstrukciót reprodukciók, régi útikönyv- és albumillusztrációk, illetve fotók szövevényes hálózata segíti elő, most csak a legfontosabb műveket és képzőművészeti párhuzamokat emeljük ki.
 

Lakatos Áron: Liszt és Munkácsy déli növények ligetében, 2014, akvarell, papíron
 

Lakatos Áron: Liszt és Ingres, 2014, akvarell, papíron

   A 19. század elején aki valamit is számított zenész körökben, az Párizsba költözött, mert úgy vélte: ha valahol, akkor ott biztosan számít a tehetség. Sokuk számításanem vált be, de Liszt valóban Párizsban alapozta meg hírnevét, majd élte az ünnepelt sztárok nagyvilági életét, s talán tette is volna ezt mindörökké, ha fel nem tűnik életében a már férjnél levő Marie d’Agoult. A szépséges grófné felforgatta a sikeres zeneszerző gondtalan életét, ám nemcsak Párizst, hanem George Sand barátságát is kénytelen volt feladni, mikor megtudta, hogy gyereket vár Liszttől. Nem volt kérdés: a botrány elől menekülni kell. Megkezdődtek a Vándorévek, állandóan úton voltak eleinte Svájc, majd főleg Itália különböző tájain. E korszakhoz köthető (1835–1839) legfontosabb emlékeit, benyomásait Liszt zongorára írt hosszabbrövidebb darabok formájában rögzítette, és Années de pelerinage cím alatt többkötetes ciklust formázott belőlük.
   A sajátos Grand Touron a szerelmespár bédekkerrel és különböző művészeti kalauzokkal felszerelkezve járta be Itália legszebb városait. A „zarándokévek” száműzetésében a szépséges Marie legfőbb tevékenysége nem a gyermeknevelés, hanem a naplóírás volt, azaz ’Franz’ napi rutinja és a megtekintett nevezetességek tárgyilagos dokumentálása.4 A kincset érő bejegyzések elkészítéséért lemondott a Liszt-csemetékről; Blandine, Cosima és Daniel a „zarándokútnak” mindig azon az állomásán maradt magára, ahol épp meglátta a napvilágot, és szüleik a gond-talan utazás érdekében csak évekkel később, szép sorjában vették újra magukhoz őket.
   A gyerekeken kívül azonban kimagasló művek is születtek a vándorévek alatt, melyek a képzőművészeti inspiráció miatt fontos szerepet játszanak a zenetörténetben. A Sposaliziót (Mária eljegyzése) Raffaello fesménye ihlette, melyet a Pinacoteca di Brerában látott a szerelmespár, az Il Penseroso pedig Michelangelo Lorenzo Medicit ábrázoló firenzei sírszobrának megzenésített változata. Ahhoz persze, hogy meglássuk e képeket zenehallgatás, zongorázás közben, nem árt végiggondolni, mit is hall az ember. A Sposalizio kezdő harangmotívumának egyszerű, egyszólamú dallama a szertartást idézi meg. Hogy az esemény vallásos jellegét továbbra is érzékeltesse, Liszt akkordikus korál motívummal variálja a harangozást, majd csapong a festmény terében föl s alá, melyet a zenei témák és a ritmus szabad váltakozása közvetít. Az S. 161-es műjegyzékszámmal ellátott zongoradarabok eredetijükhöz való viszonya ennél persze sokkal komplexebb lehet, amint arra rámutatnak a kiállításon igénybe vehető tabletekre feltöltött segédanyagok is.5 A szubjektív hangulati tartalom tükröződésén túl – mely a képzőművészeti ihletettségű darabok közül leginkább a Penseroso címűre áll – olyan további kérdések vagy szempontok is felmerülhetnek, illetve tisztázódhatnak, hogy Liszt vajon fontosnak tartotta-e az ihletforrás bemutatását a darabok kiadását követően, és ha igen, azt milyen formában képzelte el. A reprezentáció legkézenfekvőbb módja a kottacímlap illusztráció, ahol az alkotásra ösztönző mű jelenléte mágikus viszonyt generált még olyan darabok esetében is, ahol nem feltétlenül egy adott képzőművészeti mű hangulati tartalmának visszaadása volt a cél (például a Szent Cecília legendája című zenekarra, kórusra és szoprán szólóra komponált műve esetében, melynek kottája Stefano Maderno Szent Cecília ábrázolását örökíti meg a mártír emlékét őrző római bazilika szentélyében).
   Liszt számára is Róma volt a legfontosabb. Miután második élettársát, a műgyűjtő Carolyne zu Sayn-Wittgensteint sem tudta elvenni (mert választottja nem kapott pápai engedélyt a váláshoz), az 1860-as években Rómába költözött. Reverendát öltött magára (a katolikus egyház négy alsó rendi fokozatát felvéve abbé lett), majd elvonultan a zeneszerzésnek élt. Közel érezte magához a vallási megújulást kezdeményező, reneszánsz festészeti mintákat felelevenítő nazarénus festőcsoport művészetét, ami inspirációul szolgált számos zeneművéhez. Overbeck rajzai a Septem sacramenta című responzórium sorozat születéséhez járultak hozzá, de a csoporthoz lazább szálakon kötődő Bonaventura Genelli Isteni színjátékhoz készült illusztrációi ihlették valamivel korábban a nagyszabású Dante-szimfóniát, melynek tervbe vett de sajnos sosem realizálódott „multimediális” előadása, a színpadi mű formájában megvalósíthatónak gondolt szintézis wagneri elgondolásával mutat rokonságot. Lisztnek azonban sosem volt igazán célja, hogy a zene és látvány általa is felismert analógiáját újszerű, e két művészeti ág hatáskörén túlmutató „látványosságként” tálalja. Nem is nagyon tehette volna: Liszt a programzene híveként műveibe már egyszer integrálta az inspiráció forrásának tekintett képzőművészeti alkotást, a zenei kompozíció képszerű formába való öntése értelmetlen, saját hitvallását meghazudtoló tett lett volna.
   A liszti zene azonban nem egy képzőművészt magával ragadott. Gustave Doré például azután készítette el – és ajánlotta Lisztnek – Dantét és Vegiliust a Pokol kapujában ábrázoló képét, miután a szerző Saint-Saënsszal együtt, a festő zongoráján eljátszotta a Dante-szimfónia négykezes változatát (1866). De nem szabad megfeledkeznünk honfitársáról, Zichy Mihályról sem, akivel kölcsönösen, hosszú éveken át ösztönözték egymást. Együttműködésük egyik legszebb eredménye Zichy frízszerű, A zene végigkísér a bölcsőtől a sírig című rajza, melyet Liszt háromtételes, Bölcsőtől a sírig nevezetű szimfonikus költeménye ihletett (1884).
   Hosszan sorolhatnánk azokat is, akiket nem zenéje, hanem Liszt személyisége ragadott meg. Jelen kiállítás kurátori koncepciója erre a jelenségre reflektál szellemesen. Ugyanis Liszt lakása és a szomszédos, egykori Műcsarnok-épület között virtuálisan megnyitották azt a valószínűleg sosem létezett titkos átjárót, melyen keresztül a régi múzeumépületben alkotó Munkácsy Mihály és Stróbl Alajos – rendszeres látogatói a Liszt-rezidenciának – könnyedén közelíthették meg kedvenc modelljüket.
   A múzeum nemcsak szimbolikusan nyitott a szomszédos intézmény irányába, amikor fiatal művészeket kért fel, hogy reflektáljanak a Liszt-jelenségre. Egy koncept irányba mutató elképzelésből kiindulva, a „klasszikus” technikák érzékenyebb alkalmazását bevetve, számos művészt mozgatott meg a gondolat (Antal László, Brückner János, Falvai Mátyás, Lakatos Áron, Tillmann Adél Hanna és Varga-Nádas Eszter), és visszaköszön benne a baudelaire-i mottó romantikus eszméje a kölcsönhatások létjogosultságáról, de ami még fontosabb, a kölcsönhatások fontosságáról is.
 
Képzőművészek Liszt életében
Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont
2015. május 13-ig
 
• • •
 
1 Charles Baudelaire válogatott művészeti írásai.Szerk. Vayer Lajos. Budapest, 1964. 166. o.
2 A kiállítás tartalmi előkészítésében részt vettek a Liszt Ferenc Emlékmúzeum munkatársai. Az installálást Farkas Csilla készítette. Kurátor: Peternák Anna.
3 Liszt és a társművészetek címmel 2011-ben, a zeneszerző születésének 200. évfordulója alkalmából, a Zenetörténeti Múzeumban rendezett, a mostani tematikájával nagy vonalakban megegyező nagyszabású kiállítás (kurátor: Eckhardt Mária) katalógusa kiváló adalékot nyújthat az érdeklődő számára.
4 Boldog és boldogtalan éveim Liszt Ferenccel. Marie d’Agoult emlékiratai. Budapest, 1999.
5 Ezek közül fontos kiemelni Kovács Imre tanulmányait, melyek a Liszt-kutatásban gyakorlatilag egyedülálló módon világítanak meg nemcsak művészet- és kultúrtörténeti, de esztétikai összefüggéseket is; képzőművészetek és a liszti zene kapcsolata iránt érdeklődőknek elengedhetetlen olvasmányok.
 
 

Liszt Ferenc: Sposalizio. A kotta címlapja Johann Hermann Kretzschmer litográfiájával, 1858 Schott | LFZE Kutatókönyvtár
 
SPOSALIZIO
Liszt es Marie d’Agoult grofne megtekintettek a milanoi Brera Keptarat, ahol tobbek kozt Raffaello Sposalizio („A Szent Szűz menyegzője”) cimű festmenye is lathato volt. Marie d’Agoult igy irt naplojaban a tarlatlatogatasrol:
   „A Brera-palota muzeumaban keves a jo kep. A Szent Szűz menyegzője azert erdekes, mert az alig huszesztendős Raffaello egyik első festmenye. Kompozicioja azonban egyhangu, megfestese szaraz, a ferfiak arca nagyon is nőies. Franz nincs valami nagy velemennyel arrol a Szent Szűz-tipusrol, amely unos-untalan ismetlődik az olasz festmenyeken. Arcukat kozonsegesnek es bargyunak tartja. Akkor mar jobban kedveli Veronese kompozicioinak tekozlo pompajat vagy S[alvator] Rosa szornyűsegeit. Sassoferrato egyik Szent Szűzenek megiscsak megkegyelmezett, mert oly elbűvolően szendereg rajta a kisded. A kepet keretező hat angyalfej is bajos. Guercino Hagar cimű kepet nagyon dicserik, allitolag Byron kedvenc kepe volt. Nem igazan erthetett a festeszethez…” (1837. augusztus 20 – szeptember 3. kozott, Milano)
   Liszt Ferenc valoszinűleg pozitivabban velekedett Raffaello Sposaliziojarol – kompozicioja atveszi Raffaello kepenek egyes tartalmi, szerkezeti elemeit es hangulatat; az eskuvői ceremonia unnepi derűje, a jegyesek es a pap kozti parbeszed, a gyűrűvaltas pillanata es a beteljesules orome egyarant megtalalhato Liszt zenejeben is.
 
 

antalaci: Kottakép, Liszt Ferenc Sposaliziójához. 2014, toll, papír
 
„Ha kepzőműveszeti alkotaskent is ertelmezzuk a keziratot, teljes mertekben nem tudnank azt megerteni, hiszen a Liszt kezirasaval irott kottan is sokszor nehezen ertelmezhető vonasok,  huzasok, atirasok mutatkoznak. Ezt a fajta kepi abrazolasmodot akar nevezhetnenk zenei nonfigurativ stilusnak. (A nem szandekos hibakat, firkalasokat, ≫kiserleti jeleket≪ vajon hogyan ertelmezik a zeneszek? Lejatszhatoak- e hangszeren?) Munkamban a zenei nonfigurativitast ≫bogozom≪ ki, segitsegul hiva a zenemű nyomtatott verziojat ugy, hogy a festmeny mintaival keverem a kottat, abrazolo iranyba mozditva el a ≫nonfigurativitast≪.” (antalaci)
 

Liszt Ferenc: Il Penseroso. A kotta címlapja Johann Hermann Kretzschmer litográfiájával, 1858, Schott | LFZE Kutatókönyvtár
 
IL PENSEROSO
Firenzeben Liszt es Marie d’Agoult gyakran meglatogattak Lorenzo es Giuliano de’ Medici sirjat a Medici-kapolnaban (San Lorenzo-templom, Sagrestia Nuova). Lorenzo szobra inspiralta Lisztet az Il Penseroso (A gondolkodo, Zarandokevek II . kotet) cimű zongoradarab megirasara 1838–39-ben. Lisztet melyen megerintette Michelangelo szobrainak szepsege; Lorenzo de’ Medici mint elmelkedő, kontemplativ ember jelenik meg, szemben az aktiv eletet megtestesitő Giulianoval. A zeneszerző a darab előszavaban egy Michelangelo-szonettet is idez: „Aludni jo, es kőből lenni meg jobb, / mig szegyen s gyalazat ur a vilagon. / Mily szerencse: se ereznem, se latnom! / Ne kelts fel hat, s o! csendesen beszelj ott.” Ej (Parbeszed) cimű vers (Ronay Gyorgy forditasa). Liszt a Zarandokevek II . kotetenek 1858-as kiadasakor Kretzschmert, az Annees de pelerinage svajci kotete illusztratorat kerte fel, hogy litografiakat keszitsen a kottak cimlapjaihoz, Raffaello es Michelangelo művei alapjan.
 

Stróbl Alajos: Medici síremlék, Firenze. Vázlatrajz Michelangelo után (Lorenzo de’ Medici). Stróbl Alajos katonakori vázlatfüzetéből, 1878-79 közt. Stróbl Alajos Emlékhely Alapítvány
 
CECILIA
Raffaello Szent Cecilia eksztazisa (1516–17) cimű festmenye intenziv hatast gyakorolt Lisztre – a kepet 1838 oktobere es decembere kozt (talan tobbszor is) megtekintette Bolognaban. 1839-ben irt egy Szent Ceciliahoz kapcsolodo darabot, mely sajnos elveszett – de meg 1845-ben, sőt joval kesőbb is foglalkoztatta Lisztet a tema. „Regota megszallottja vagyok egy Szent Ceciliahoz intezett himnusznak; Handel enekelt egyet a maga nagyszabasu modoraban, es Gounod is kovette, ≫al modo suo≪ (a maga modjan). En romaibb-katolikusabb hangsulyokat keresek; s azt a ≫certa idea≪-t (bizonyos eszmet), amely Rafaelt megihlette Szent Cecilia-kepenek alkotasakor” – irta Liszt Carolyne von Sayn-Wittgensteinnek (1874. augusztus 9.). Liszt 1874-ben komponalta a Szent Cecilia legendajat zenekarra, korusra es mezzoszopran enekhangra. A legenda szovegeben utalas talalhato a Szent Cecilia eksztazisa festmenyre es Stefano Maderno Szent Cecilia-szobrara. Vegul a kotta cimlapjara nem Rafaello festmenye, hanem Maderno szobra kerult, amely abban a testhelyzetben abrazolja Szent Ceciliat, ahogyan az 1599-ben felnyitott szarkofagban holttestet megtalaltak. Ennek akart emleket allitani a papa, mikor felkerte Madernot a szobor elkeszitesere, mely ma a Santa Cecilia in Transtevereben lathato. „Jobban szerettem a vertanut, mint az enekest, meg ha azt isteni ihlet hatotta is at – es nem vitatkozom masok preferenciairol” – irta Liszt, aki e művet baratjanak, a Budapesti Liszt Egylet tiszteletbeli elnokenek, a magyar egyhazzene nagy partfogojanak, Haynald Lajos (1816–1891) kalocsai erseknek dedikalta.
 

Liszt Ferenc: Szent Cecília legendája. A kotta címlapján Stefano Maderno szobra alapján készült rajz látható, 1876, Lipcse, C. F. Kahnt | LFZE Kutatókönyvtár
 
DANTE POKLA – DIORAMA – DORE
Liszt a Dante-szimfonia bemutatojat nagyszabasu „multimedialis” előadassa szerette volna tenni. A terv mar a Dante- szimfonia elkeszulese előtt megszuletett, Liszt Joseph d’Autran koltőt kerdezte meg levelben, nem lenne-e kedve szoveget irni egy oratoriumhoz, ahol az előadasra vonatkozo elkepzeleseit is kifejti: „…nem gondolja, hogy nagyon előnyos lenne az egesz tortenetet es az egesz cselekmenyt a Dante altal hasznalt mult idő helyett a jelenbe helyezni, es igy dramatizalni az egesz koltemenyt? Ebben az esetben a szinpadi rendezes is a segitsegunkre johetne, hogy a kozonseg szamara erzekelhetőve tegyuk Dante es Vergiliusz teljes utazasat… A diorama, a kolteszet es a zene ilyen kombinacioja (nem szamitva a szinpadi gepezeteket, amelyeket nem szabad tulkomplikalnunk) ujszerű, es szerintem kihagyhatatlan modon fogja kiemelni az esetlenseget… A zenekar ki fogja tolteni a ket koltő setajanak időkozeit, es letrehozza az erzekek es az elme szamara szukseges illuziot. (…) Lehetőleg osszevonni a cselekmenyt, hogy az előadas ne haladja meg a masfel orat, tekintve, hogy nem letezik olyan kozonseg, amely elviselne ennel tobbet a pokolbol. (…) Ha a Poklunk jol sikerul, folytathatjuk a Purgatoriummal es a Paradicsommal.” (1845. majus 14., Lyon) A diorama-szinhazakban tobb meter magas, ketoldalt festett, felig transzparens vasznon fenyek es draperiak varialasaval mozgas illuziojat tudtak kelteni; attol fuggően valtozott a kep, hogy elolről vagy hatulrol kapott fenyt. A diorama bizonyos ertelemben a mozgokep elődjenek tekinthető es mint talalmany Jacques Mande Daguerre nevehez fűződik. A diorama-vetites mellett Liszt specialis szelfuvo szerkezeteket is szeretett volna a Pokol szeleinek erzekeltetesere. Carolyne Sayn-Wittgenstein tamogatta volna anyagilag e komplex előadast, csakhogy kulonboző esemenyek (az 1848-as forradalom, Woronince kastelyabol valo menekules, s a hercegnő javainak elkobzasa) megakadalyoztak a kivitelezest. Viszont 1866. majus 11-en Parizsban zenes estelyt tartottak Gustave Dore francia kepzőművesz hazaban. Liszt Saint-Saensszal egyutt eljatszotta a Dante-szimfonia negykezes zongoravaltozatat Dorenak, cserebe azert a Paulai Szent Ferencet abrazolo kepert, melyet Dore a Ket legendabol inspiralodva keszitett Liszt szamara. Dore halabol ujabb ajandekot adott Lisztnek, Dantet es Vergiliust festette le, amint a Pokol kapujanal allnak. Alul szignalta a művet: „apres la symphonie de l’abbe Liszt.”, vagyis „Liszt abbe szimfoniaja utan”, nem altalanossagban utalva a Dante-szimfoniara, hanem erre a fent emlitett konkret, szemely szerint neki szolo előadasra.
 

Gustave Doré: Dante és Vergilius a Pokol kapujánál. 1866. Liszt Ferencnek ajánlott illusztráció. Ceruzarajz, fedőfestékkel
színezve | Szépművészeti Múzeum
 
BRUCKNER JA NOS – FALVAI MATYAS
A ket alkoto Liszt zenei munkassaga helyett inkabb karizmatikus szemelyisegere koncentralt, a zeneszerző vedjegyeve valt hajviseletet allitottak altudomanyos kutatasuk kozeppontjaba. „Hirdeteseik” egy 19. szazadi sztarkultusz lehetseges megnyilvanulasaira szolgaltatnak szorakoztato peldakat.
Gannsperger Mór „Friseur-Salon”-jának hirdetése (cca. 1880)
„Gannsperger Mor előkelő pesti fodraszata a Vaczi ut (ma Bajcsy-Zsilinszky ut) 23. alatt helyezkedett el. A ≫Samson Elixir≪- rel, a ≫Tasso≪ magnetikus hajdelejezővel es megannyi szelhamossaggal ellentetben Gannsperger fodraszatat valoban gyakran latogatta Liszt Ferenc, aki halabol azert, hogy a kivalo hirű borbelymester mindig kifogastalan munkat vegzett, hozzajarult ahhoz, hogy nevevel femjelezzek a szalon hirdeteseit.” (Falvai Matyas)
A „Sámson Elixir” hirdetése (cca. 1880)
„Korabeli beszamolok tobb helyutt emlitik, hogy Liszt Ferencet melyen megerintette a bibliai Samson es Delila tortenete, akikről operat szeretett volna irni. Rossz nyelvek szerint ennek koze volt legendas hajviseletehez is, amely eleg valoszinű, hogy nemcsak rajongoi kituntetett figyelmet elvezte, hanem maga Liszt sem volt mentes a hiusagtol, es kulonos gonddal apolta azt. Az eveken at dedelgetett tervről akkor mondott le, amikor hiret vette, hogy Camille Saint-Saens ugyanebben a temaban ir operat, es meltatlannak tartotta volna a versengest baratjaval. Bar Saint-Saens időkozben felhagyni latszott az opera irasaval, abbeli aggodalma miatt, hogy azt egyetlen szinhaz sem lesz hajlando befogadni, vegul maga Liszt batoritotta, hogy fejezze be megis, a tema megerdemli a melto szinpadi es zenei feldolgozast. A Samson es Delila cimű Saint- Saens-operat vegul Liszt Ferenc mutatta be Weimarban, 1877-ben. A ≫Samson Elixir≪ velhetően erre az epizodra utal.” (Falvai Matyas)
 

Brückner János és Falvai Mátyás munkái: áldokumentumok Liszt hajviseletéhez kapcsolódóan, 2014
 
 
Liszt és Delacroix
Liszt Ferenc amolyan romantikus zenei pandantja Delacroix. A véletlenszerű párizsi találkozások során született kölcsönös csodálat és az önkifejezés szabadabb formáit kutató alkotói attitűd kapcsolja össze őket. Míg Liszt a képzőművészet segítségével fedezte fel a hagyományos formák új, szabad és változatos lehetőségeit, addig Delacroix zenei hasonlatokkal világította meg az olyan képi alkotást, melyet nem szabályok, hanem elsősorban érzések, hangulatok vagy asszociációk formálnak. „A festészet muzsikája az arabeszk”1 – mondta, azaz a művész befelé forduló tekintete előtt feltárulkozó szertelen, változékony melódia; egy színek és vonalak csoportosításával felidézhető kép és annak ideája. A neoimpresszionisták nagy elődje az arabeszket a festmény szubsztanciájaként határozta meg, illetve a „vonalak és színek megfelelő elrendezéseként” 2 definiálta. A festő ezért arra ösztönözte nézőjét – többek között a Delacroix- kritikáiról elhíresült fiatal Baudelaire-t –, hogy a képet olyan távolról vegye szemügyre, hogy annak tárgyát már ne is tudja meghatározni, csakis a színek és vonalak elrendezését érzékelje, vagyis az arabeszk által kifejeződő zeneiségnek adja át magát. De hogy áll ez a zenével? A zenei arabeszk csak nem a festőiből merít? Baudelaire kortársa, a szép mint esztétikai kategória zenére vonatkoztatott kritériumait első ízben tisztázni szándékozó Eduard Hanslick a zenét egy mozgásban lévő arabeszkhez hasonlítja, „amely nem holt és nyugvó, hanem önmagát folytonosan alakítva mintegy szemünk láttára jön létre”3, és – a kaleidoszkóp mechanizmusának megfelelően – „szüntelenül fejlődő változásában szép formákat és színeket tár elénk…”4. Azt, hogy a zenei forma a képzőművészet plasztikus-statikus alkotásaival párhuzamba hozható, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Debussy két zongoradarabja is e stilizált képi motívumok formájának önmagába olvasztását kísérelte meg, miután 1885-ben az öregedő Liszt a vizuális díszítmények fontosságára hívta fel figyelmét.5 A gondolattársítások szabadságával kapcsolatos kételyeinket most már csakis a zene oszlatja el, például Debussy Deux arabesques-je… de kizárólag a raffaellói Sposalizio után!
 
• • •
 
1 Delacroix Baudelaire-hez címzett levelét idézi (1861. október 8.) Paul Signac (Delacroix-tól a neoimpresszionizmusig. Budapest, 1978. 79. o.).
2 Delacroix naplójából (1853. május 20.). In: Paul Signac: Dealcroix-tól a neoimpresszionizmusig. Budapest, 1978. 79. o.
3 Eduard Hanslick: A zenei szép. Budapest, 2007. 54. o.
4 Uo. 55. o.
5 Peter Vergo: The Music of Painting. London (Phaidon), 2012. 88. o.