A denevérszárnyú kígyó röpte (1) - még egyszer a Lipcse-jelenségről

Muladi Brigitta

A számtalanszor feltett kérdés, hogy miért éppen Lipcse városa az, amely meghatároz egy évtizedeken átívelő kortárs képzőművészeti sikertörténetet, rögtön érthetővé válik, ha először a Lipcsei Iskola elnevezés után kutatunk. Hamar kiderül, hogy ez a kifejezés nemcsak a képzőművészetben ismert, hanem az irodalomtörténetben, szociológiában és a nyelvészetben is, de elsősorban a pszichológiában, ahol a tudományág egyenesen a lipcsei egyetemen Wundt kísérleti pszichológiai műhelyéből nőtt ki.

Matthias Hoch: Amsterdam 15, 2002, c-print, 80x108 cm, Sammlung Essl

De szellemtörténeti jelentőségének felemlegetése mellett Lipcse tömegeket is mozgat, híres aktív irodalmi és zenei életéről, Bach fesztiválvárosa, a Messe területén havonta váltják egymást a legkülönbözőbb tematikájú vásárok. A képzőművészettel megidézett genius loci nem üres frázis – bármerről nézzük, szinte minden irányból vonzó, akár a történelmi város, a szép tájak vagy a szerzetesi specialitás, a különös, korianderrel ízesített savanyú sör formájában ölt testet.
A képzőművészetben a Lipcsei Iskola elnevezés Werner Tübke, Wolfgang Mattheuer és Bernhard Heisig a hatodik Documentán való 1977-es együttes szereplése óta él, és Eduard Beaucamp „kultúrzsurnaliszta” egy korábbi cikkéből kiemelve avanzsált művészettörténeti kategóriává. A mesterhármas tanítványai a második nemzedékként számon tartott Sighard Gille és Arno Rink, majd a harmadik nemzedékhez tartozó Neo Rauch – ők voltak a Műcsarnokban megrendezett harmadik generációs fiatalok professzorai.
Mindhárom iskolateremtő mester stílusjegyei ma is látványosan feltűnnek a fiatal művészek munkáin, de talán Werner Tübke „monumentális” munkássága és ambivalens alakja alapozta meg a legkarakteresebben a nagyon szerteágazó (nem csak festő-) iskola tevékenységét. Hatalmas, vallási hevületű, dinamikus, erőteljes, maníros pannói modernizmus-ellenes propagandaművek voltak ugyan, de a részletek és felületek mégis a modernizmus vonzását árulták el, Mattheur és Heisig művei pedig a látomásos szürrealizmus és a groteszk expresszivitás keverékei. A sokat emlegetett (szocialista) realizmus helyett Tübke műveit az egymástól nagyon távoli késő reneszánsz olasz és német festészet, leginkább a központi elrendezésű komponálásból kiutat találó, újító szellemű példakép, Lucas Cranach hatása és a négyszáz évvel későbbi szürrealisztikus mágikus realizmus (és Neue Sachlichkeit) jellemezte. A mostani toptrendi irányzat, illetve a 90-es évektől eredeztetett Új Lipcsei Iskola megértéséhez mindenesetre érdemes felidézni a politikailag és művészetileg ellentmondásos és a gyorsan cserélődő lipcsei díszletek mögött lassan homályba vesző művészhármas alakját.
A Lipcse-jelenség legfőképpen a szigorú elvek szerint felépített művészeti oktatáson (rajz, anatómia stb.) alapuló klasszikus szakmai háttérnek köszönhető sikertörténet, fő vonalaiban a nemegyszer eltemetett, de a szakma és a közönség által egyaránt áhított figurális festészet diadalútjának tekinthető akkor is, ha más műfajok is színesítik a „képet”.

Martin Kobe: Cím nélkül, 2002, akril, olaj, vászon, 200x130 cm, Sammlung Essl

A műcsarnoki kiállítás katalógusa (2) részletes történeti és művészettörténeti háttérleírással szolgál, végigvezeti a lipcsei stílus karakterisztikáját, s gyakran tér ki arra a tényre, hogy az Új Lipcsei Iskola néven emlegetett harmadik generációs csoport (amelynek munkáiból a kiállítás sokoldalúan árnyalt áttekintést ad) korántsem egységes, mégis a szakma és a műkereskedelem előszeretettel kezeli akként, és a lipcsei galériás közegben sincs ez másképp. Tina Schultz (a pár évet megért berlini Liga Galéria vezetője) szerint a „címke” már örök életű, nem semmisíthető meg, de ahogy a műcsarnoki kiállítás válogatásában is feltűnik, a festőiskolaként számon tartott csoportban a festészet mellett más hagyományos, a fiatalok által újra felfedezett, önálló alkotásként kezelt technikák, a litográfia, fametszet, rézkarc és az új műfajok, a fotó, installáció és a videó is egyformán népszerűek.
Lipcsében, mint Budapesten is, a galériák egymáshoz közel bérelnek, vásárolnak helyiségeket, de itt eltérő módon nem egyes utcákban, kerületekben, hanem (érdekes párhuzam a budapesti Fonóval) az egykori Gyapjúfonó üres épületében (német nevén: Leipziger Baumwollspinnerei in Plagwitz) rendezkedtek be.
Itt található 13 galéria között a Kleindienst, az Eigen+Art, a Dogenhaus, a maerz-Galerie, Galerie B2, Galerie Filipp-Rosbach is. Az egyéb műfajokból, szakmákból, mint a zene, dizájn, építészet, kerámiaművészet stb. közel száz művészt felvonultató helyszínen természetesen nagy a fluktuáció, de a hely stabilan művészeti központként funkcionál. Számunkra ez a modell nagyon elgondolkodtató, hiszen minden adott lenne arra, hogy Budapesten hasonló alakulhasson ki, például éppen a helyi festészetet illetően.
Valójában a városban csak egy galéria, a Kleindienst csapatát alkotják kizárólag lipcsei iskolás művészek, több galéria csupán egy-két helyi alkotóval dolgozik.
A Lipcsei Iskola mint fenomén szárnyalása a lelkes galériások nélkül elképzelhetetlen, az anyagi siker az ő munkájuk eredménye, kiemelkedik közülük a Berlinben is jelen levő lipcsei Eigen-Art galéria tulajdonosa, Gerd Harry „Judy“ Lybke (1961, Lipcse). A különös „arc”, a sztárok közé emelkedett galériás – akinek életnagyságú szobrát (szobrász: Stella Hamberg) az Art Forum Berlin 2006-on láthattuk, mellesleg aktmodellként kezdte pályafutását a lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán (Hochschule für Grafik und Buchkunst Leipzig=HGB) – 1985-ben állította ki először művészeit Die Neuen Unkonkreten címmel, Neo Rauch központi figurájával, és ezzel még a rendszerváltás előtt sikerült ráirányítania a figyelmet a keletnémet művészekre. 1992-ben megalakította berlini galériáját is (ahol Birkás Ákos nevével is találkozhatunk), és 1997-ben a Documenta X-re is kijuttatta művészeit. David Schnell eredményei és Matthias Weischer velencei biennálés szereplése, majd rapid sikere – a Lipcsei Akadémián folyó komoly szakmai munka mellett – neki köszönhető, sőt az is nagyrészt őt dicséri, hogy amerikai milliomosok, leginkább filmproducerek körében divat manapság lipcsei iskolás műveket birtokolni. (A budapesti kiállítás óta hazai műgyűjteményekbe is bekerültek a lipcseiek.)

Ulf Puder: Friss fa, 2004, olaj, vászon, 60x80 cm, Sammlung Essl

A népszerűsítésben természetesen nagy szerepe van a csak lipcsei művészeket tömörítő Kleindienst galériának is, ahol a kizárólagosság nagyon megkönnyíti az iskola szerteágazó törekvéseinek gyors áttekintését.
A Műcsarnok kiállításán szereplő művészek túlnyomó része Lipcsében talált galériára: Tilo Baumgärtel, Henriette Grahnert, Christoph Ruckhäberle, Anette Schröter a Kleindiensttel dolgozik, a harmadik generációs Új Lipcsei Iskolának nevezett laza csoport központi figurája, Neo Rauch mint mester körül Viktoria Binschtok, Ricarda Roggan, David Schnell áll, Matthias Weischer az Eigen + Art művésze, a Dogenhausnál találjuk meg Ulf Puder,Tilo Schulz és Matthias Hoch alkotásait. A b2_ Galériát Katharina Immekus alapította, és Oliver Kossack is idetartozik. Berlinben az Eigen + Arton kívül a Galerie Klemm’s és Christian Ehrentraut művészei is lipcseiek, mint például Martin Kobe, Tilo Baumgärtel, Christoph Ruckhäberle. Az amerikai piac meghódításának eredményeképpen a művészek többsége tengerentúli galériákkal is szerződött, Neo Rauch a New York-i Zwirner Gallery égiszén olyan világsztárokkal szerepel együtt, mint Marlene Dumas, Chris Ofili, Thomas Ruff, Luc Tuymans.
A fenti értelmezés szerint a sikersztori lehetne akár a műkereskedők összeesküvése a nagy anyagi haszon reményében, de nem az. A Lipcsei Iskola első generációja is már a helyi hagyományokkal releváns, olyan látványelvű festészetet hozott létre, amely nem keres feltétlenül egyéni formanyelvet, hanem a valóság, a történelem képeit víziókkal, szürreális elemekkel keveri, ami az akkori közegben kötöttségektől és trendektől mentes, felszabadítóan kötetlen, máig ható művészetet jelentett. A második és harmadik generáció a piaci viszonyok között ugyanezeket az erényeket meg tudta tartani, sőt a hagyomány nemcsak képalkotási rendszerként, hanem technikai szempontból is tovább élt műveikben – beleértve az új műfajokat is – az iskola rendíthetetlenül szigorú képzése eredményeképpen. Mindez azt hozta magával, hogy a Lipcsei Iskola továbbra is helyspecifikusan működik, művészeti központként vonzza a hallgatókat, de mint stílus a helytől függetlenül nem létezik.
 

(1) Lucas Cranach (Kronach, 1472 - Weimar, 1553. október 16.) címerállata volt a denevérszárnyú kígyó, ezt kapta 1508-ban Wittenbergben a nemesi ranggal

(2) Szerk. Nagy Edina, Készman József, Fenyvesi Áron, Budapest, Műcsarnok, 2008