O. W. sírjánál

Boros Géza

„Az Élet sokkal inkább utánozza a Művészetet, mint a Művészet az Életet”
Oscar Wilde: A hazugság napfogyatkozása

 
Oscar Wilde, 1882, Napoleon Sarony (1821–96) felvétele, Library of Congress, New York
 
Szegény Oscar Wilde! Még a sírjában sem lelhet nyugalmat. A párizsi Pere Lachaise temető nevezetességének számító síremléket a temetőigazgatóság pár éve üvegfallal kerítette körbe, hogy megvédje a rajongók csókjaitól.
   A homoszexualitás mártírjává vált életművész- költőzseni nyughelyét kezdettől fogva sújtják viszontagságok. Már a síremlék felavatása is rendhagyó esemény volt. Az Est 1913. november 11-i száma így számolt be a performansznak beillő avatásról:
   „A párisi Pere Lachaise temetőben fekszik Wilde Oszkár. Egykori barátai Jacob Epstein szobrásszal hatalmas emléket készíttettek neki, amelyet, mint azt már mi is jelentettük, a párisi hatóságok nem engedtek leleplezni, mert úgy találták, hogy a síremlék sérti a jóízlést és a közerkölcsöket. Ott állott a síremlék Wilde sírja fölött, s alsó fele, amelyen egy hatalmas szfinxszerű nő térdel, amelynek az alsó teste azonban energikus férfitörzs, piszkos vászonlepellel volt eltakarva. Most azt jelentik nekünk Párisból, hogy ezt a síremléket, amelynek leleplezése elé a párisi rendőrfőnökség annyi akadályt gördített, egy mintegy húsz fiatal művészből álló csoport, amelyben helyet foglaltak a költő párisi barátai is, tegnapelőtt mégis leleplezték. A fiatalemberek kimentek a temetőbe, késekkel elszaggatták a köteleket, amelyek szorosan átölelték a síremléket, egy angol költő, aki most Párisban él, beszédet mondott és ezzel megtörtént Wilde Oszkár sírkövének nem hivatalos, de annál közvetlenebb leleplezése.”
   Az avatást követően a temető illetékesei a közerkölcs védelme jegyében fügefalevéllel takarták el a szoboralak méretes pucér nemi szervét, amelyet 1961-ben egy ismeretlen vandál le is vert. A városi legenda szerint az inkriminált szobortöredéket a temetőigazgató sokáig levélnehezéknek használta irodájában. A letört testrészt az író halálának századik évfordulóján Leon Johnson vezetésével művészek egy csoportja reMEMBERING WILDE címmel egy performansz során ideiglenesen egy ezüstből készült, erektált péniszt formázó protézissel pótolta.
 
A síremlék 2015-ben csókálló üvegparavánnal
 
   A síremlék körül az igazi őrület az 1990-es években alakult ki. Az Oscar Wilde szerelmei című 1997-es film sikere, majd 2000-ben a British Libraryben nyílt centenáriumi kiállítás mind hozzájárultak ahhoz, hogy az író párizsi sírja élő kultuszhellyé váljon. A repülő angyalt ábrázoló síremléket az 1990-es években újították fel, amikor eltávolították róla a rengeteg graffitit. Wilde leszármazottai abban a reményben kezdeményezték a történelmi emlékké nyilvánítást – ami meg is történt 1997-ben –, hogy így talán sikerül elejét venni a további „vandalizmusnak”. A firkálás többnyire meg is szűnt, ám új szokás jött divatba: a rajongók eleinte kis cetlikre firkantott üzeneteket, szuveníreket és virágokat hagytak a zarándokhellyé vált sírnál, de egyszer csak megjelentek a piros rúzsfoltok is, amelyek olyannyira elszaporodtak, hogy mind a temetővezetése, mind a család tehetetlennek érezte magát. A csókokkal borított síremlékbekerült a Parizs, szeretlek! című 2006- os híres szkeccsfilmbe is, melynek egyik jelenetében Wilde is felbukkan. A piros csóknyomokat többször is lemosatták, de az eljárás és a rúzsban található zsiradékok és vegyi anyagok károsították a követ, így kénytelenek voltak más megoldást találni. A temető másik állandó problémát jelentő zarándokhelye, Jim Morrison esetében mobil kordonkerítéssel próbálják távol tartani a turistákat, de ez se nem esztétikus, se nem hatékony. A vérmesebb hódolók időnként átmásznak a matricákkal teleragasztott kordonon, hogy virágokat és személyes emléktárgyakat helyezzenek a ma már graffitimentesített sírra. (A Doors 1971-ben elhunyt énekesének agyonfirkált mellszobrát már a nyolcvanas években ellopta egy ismeretlen ereklyegyűjtő.) Maga a síremlék nem túl érdekes, sokkal izgalmasabb a kordon előtti fa spontán pop-szoborrá alakítása. Itt az a különös szokás alakult ki, hogy a látogatók használt, színes rágógumiból szívecskéket és különféle alakzatokat ragasztgatnak a hatalmas fa törzsére. A díszítőkedv odáig fajult, hogy a fán embermagasságig már alig maradt üres felület. Védekezésül a pöttyös fatörzset újabban náddal burkolták körbe.
   Wilde sírját – melyet az ír kormány támogatásával az író halálának 111. évfordulójára teljes körűen felújítottak – egy két méter magas, formatervezett, átlátszó üvegparavánnal kerítették körbe. Az üvegfalnak köszönhetően a felújított, rúzstalanított sírhelyet elvileg többé nem lehet megcsókolni vagy összefirkálni, a körbezárt síremlék – mint valami becses műtárgy – érinthetetlen. A csóknyomok azonban ismét kezdenek felbukkanni és újra kirúzsozták a költő géniuszát jelképező szárnyas szfinx száját is, a védmű tervezője ugyanis nem számolt azzal a prózai körülménnyel, hogy a szomszéd sírra felállva könnyen elérhető a síremlék elülső oldala.
   A körbefalazás megosztja a temetőlátogatókat és Wilde rajongóit. A rúzsfoltok szimbolizálták Oscar Wilde tisztelőinek több mint száz éve töretlen rajongását Epstein merész, modern emlékművének hatását fokozva, amely így sokkal inkább illett a nagyszerű, dekadens esztétához, mint a mostani túlságosan hűvös és steril állapot – írta blogján Lisa Marie építészettörténész az „elhibázott védelem” esetének nevezve az üvegfallal történt bekerítést.
 
Oscar Wilde rúzsnyomokkal borított síremléke a Père Lachais temetőben
 
   A körbefalazás sem képes megakadályozni Wilde tisztelőit, hogy továbbra is kifejezzék, hogy kedvenc írójuknak a 21. században is vannak szenvedélyes rajongói. Az üvegfal és a síremlék szokatlan temetői szituációja egyfajta public art installációt képez, amely reflexióra készteti a nézőt. Az üvegparaván szinte kiprovokálja, hogy különféle üzeneteket firkáljanak rá. Az üvegfal egyfajta modern üzenőfalként funkcionál, és ebben az esetben már rongálásról sem beszélhetünk, hiszen a védőfal nem védett, szemben a védetté nyilvánított síremlékkel. Az új helyzet új problémát keletkeztetett: most már az üvegfalról kell eltávolítani időnként a szaporodó feliratokat és rúzsnyomokat. Úgy tűnik, hogy a temetőigazgatóságnak a hatékonyabb védelem érdekében további fejlesztésen kell törnie a fejét (magasítás, kerítés a fal köré stb.).
   Tulajdonképpen ez az egész történet – a graffitik, a rúzsfoltos csókok és az üvegparaván – egyáltalán nem méltatlan Wilde emlékéhez, sőt illik hozzá és talán még tetszene is neki. Wilde sírja jelenlegi formájában kifejezőbb, mint egy jól sikerült emlékmű. Rendhagyó mementó, mely jól illik a szenvedélyes író sorsához és máig ható művészetéhez. De hát milyen is lehetne a popkultúra előfutárának, a modernség első ikonjának, protosztárjának síremléke, aki – ahogy Szász Zoltán írta róla 1908-ban a Nyugatban – „a bűn és a kéj izzóvörös színeit mutató rakéta gyanánt röpült fel az európai irodalmi égboltozatra”, hogy aztán ugyanolyan sebességgel zuhanjon alá, s váljon ünnepelt hírességből egy csapásra kegyvesztetté és üldözötté, amikor kiderült vonzódása a saját neméhez.
   A Wilde sírjával történteket – Török András kifejezésével – a költő „pimasz halhatatlansága” jeleként kell értékelnünk.
   Dear Oszkár!
   Csókoltatunk.