​A bécsi szecesszió iskolapélda egy művészeti korszak feltámadására.

Gustav Klimt képei aukciós csúcsokat döntenek, az ő és pályatársai műveiből rendezett kiállítások mindig tömegeket vonzanak, a Klimt-motívumok és a szecessziós dizájn meghódították a divatvilágot és használati tárgyainkat. Ez a népszerűség nem volt töretlen. Az avantgárd és hívei szemében a szimbolista és szecessziós mozgalmakat körüllengő miszticizmus, a mitológia és a történelem iránti vonzódás, valamint a dekoratív stilizálás vörös posztó volt. Évtizedekkel később újraértékelésük egyszerre több szálon futott. Az egyik mentén a művészeti eklektika, a historizálás kérdése és a „modernség” fogalma körül folytak heves viták, és a „posztmodern látásmód” címszavával kerültek terítékre az 1970-es években. A másik fontos jelenség a bécsi századvég művészetének és kultúrájának nemzetközi reneszánsza volt. Ennek ideológiai megalapozója Carl E. Schorske, akinek Findesiècle Vienna (Bécsi századvég) című könyve az 1980-as évek egyik kultikus alapműve, ő maga pedig ennek a rehabilitációnak emblematikus alakja lett. A Wiener Secession népszerűségét a Künstlerhaus 1985-ben megrendezett Traum und Wirklichkeit (Álom és valóság) című tárlata alapozta meg a nagyközönség előtt, amit világszerte hamarosan kiállítások áradata követett. Az elmúlt évtizedek eredménye, hogy a szimbolizmus és a szecesszió (Art Nouveau, Jugendstil stb.) körébe tartozó, egykor egy univerzális látásmódot meghatározó, majd elfeledett alkotókat a szakirodalom ma ismét újítókként tartja számon. Sármány-Parsons Ilona – szülei mellett – mentorának, Schorske professzornak ajánlja könyvét, amelyben Bécsre fókuszálva, Hevesi Lajos kritikusi munkásságán keresztül mutatja be az ottani új generáció küzdelmeit. Hevesi minden fontos eseményre azonnal reflektál, naprakész kritikái alapján fokról fokra követhető a modern szemlélet térhódítása. Éles megfigyeléssel világít rá arra, hogy az adott pillanatban kiknek jutott vezető szerep, milyen trendek hoztak szemléleti változást a megújuló kínálatban. Írásainak más kritikákkal konfrontálása révén plasztikus képet kapunk a Secession közvetlen előzményeitől a felbomlásáig tartó időszakról, a modernizálódás speciálisan helyi, bécsi útjáról, annak fogadtatásáról, hatásáról. A magyarországi születésű, majd Bécs századvégi reformjainak vezető műkritikusává emelkedő Hevesi Lajos (Ludwig Hevesi) a historizmus világszemléletéből indulva előbb a karizmatikus művészfejedelem, Hans Makart hívévé vált, majd Klimt és a Secession formálódásának lelkes támogatójává lett. Minden érdekelte, amelyben a változást, a megszokottól eltérőt érzékelte, stílusirányzattól függetlenül. Életműve azt a meggyőződést sugallja, amellyel a legutóbbi évtizedek művészettörténete is birkózik: a századvégi változások egyidejűleg több irányban mentek végbe, a művészet reformja egymástól eltérő szemléletek ütközéséből született. A könyv szerzője Hevesi műkritikusi karrierjén keresztül tapogatja le a sodrás irányait, a bécsi művészeti élet mintegy két évtized alatt bekövetkező radikális megújulásának folyamatát. Az eseményeket tekintve ez nagyjából két szakaszra bontható, az 1880-as évektől a Secession megalakulásáig (1897) tartó előkészítő és az azt követő időszakra.

Noha Európa egészét tekintve a művészet modernizációja közel sem azonos mederben zajlott, valamennyi centrumban végbement. Még mindig hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ezek a változások a naturalizmus térhódításával indultak. Szétterjedésének origója a plein air festés volt, amely Barbizonból kiindulva az 1870–1880-as évekre majd’ mindenütt általánossá vált, Brüsszelben, Hágában, Skandináviában és persze Münchenben, majd innen továbbterjedve Budapesten is. Hevesi kritikái rávilágítanak, hogy a bécsi művészeti élet felpezsdülését az 1880-as években az újfajta természetfelfogást tükröző képek megjelenése jelentette. A közvetlen megfigyelés és atmoszférateremtés jellemezte a kontinens különböző centrumaiból ide érkező vezető mesterek munkáit, akár a franciákét (Bastien-Lepage, Lhermitte, Dagnan-Bouveret, Raffaëlli, Gervex), akár a más nemzetekéit (Leibl, Uhde, Trübner, Liebermann, Courtens, Mesdag, Zorn). Felmerülhet a kérdés, hogy hol voltak az impresszionisták. A század utolsó évtizedében született beszámolókban olykor felbukkan néhány név a csoportból, de jelenlétük Bécsben nem keltett különösebb figyelmet. (Tegyük hozzá, a századforduló utánig Európa többi országában sem.) Hevesi sokáig párizsi látogatásaikor sem látott valódi impresszionista képeket. A csoport nagy feltűnést, sőt botrányokat keltő párizsi fellépésének híre természetesen a határokon túl is sok helyre eljutott. Ennek tudható be, hogy elnevezésük műveik közvetlen ismerete nélkül is többször megjelenik a sajtóban – mint az atmoszférikus plein air festés szinonimája. Ennek azonban kevés köze van az impresszionisták eredeti szándékaihoz és világszemléletéhez. A közvetlen valóságmegfigyelés, a mindennapokból merített témák, a kivilágosodott színek Európa más művészeti centrumaiban jellemzően hangulati elemekkel társulnak, a látvány mögött érzelmi telítettség, olykor sejtelmes effektus dereng, amit bécsi és közép-európai összefüggésben a szakirodalom „Stimmungsmalerei”- ként emleget.

Addig szórványosan és inkább csak hírcsatornákon keresztül megismert festészeti újításaik nem játszhattak közvetlen szerepet a közép-európai – és ezen belül a bécsi – századvégi reformokban. A klasszikus értelemben vett francia impresszionisták első jelentősebb bécsi bemutatkozása csak 1903-ban valósult meg, és nemcsak az osztrák közönség számára okozott revelációt, de fontos mérföldköve lett hírnevük Franciaországon kívüli megalapozásának. A kiállítás anyaga a modern francia művészet terjesztésében leginkább érdekelt vezető párizsi műkereskedőktől érkezett. A tárlat az ő és az impresszionizmus legfőbb német ideológiai támaszainak számító Julius Meier-Graefe és Richard Muther közös sikere. Az összeállított anyag részletes taglalása, valamint az említett műkritikusok aktív szereplésével felépített marketing megvilágítása a kötet talán legmarkánsabb fejezete. Közép-Európában a művészek újabb generációja által indított, az intézményi hálózat megreformálására irányuló és a Secession (=elszakadás) jegyében folyó küzdelmek képviselőit – még egy adott körzeten belül is – igen nehéz lenne egyfajta eszmerendszer vagy művészeti koncepció alá vonni. Szinte mindenhol érvényes azonban, hogy a hangulati naturalizmusban gyökerező különféle, leginkább a szimbolizmus valamely válfa- jához kapcsolódó stílusárnyalatok jelentős szerepet kaptak. A könyv értelemszerűen kiemelt hangsúllyal kezeli a Secession bécsi megalakulását, Klimt csoportban betöltött szerepét, a belső és külső konfliktusokat, majd a felbomlást követő hozadékokat. Különösen érdekes a századvégi bécsi reformokban meghatározóvá váló stiláris összetevők és hatások elemzése is. Hevesi mint a Secession fő szellemi támogatója, kísérleteik fontosságát azzal igazolja, hogy a nemzetközi kiállítások ismertetésekor felhívja a figyelmet a külföldi újdonságokra, pontosan elhelyezve őket a kor szellemi-művészeti közegében. E tárlatok visszatérő szereplői a szimbolizmus jeles képviselői, Khnopff, Klinger, Segantini, Hodler, Toorop, akik a Secession több festőjére is hatottak. Hevesi ezen a palettán igyekszik elhelyezni a helyi kísérleteket. Megírja az osztrák művészet első jelentős történeti összefoglalását, közben igazolva, hogy a Secession nemcsak Bécs legfontosabb kortárs művészeit tömöríti, hanem folytatása a helyi művészeti hagyománynak. Hevesi szerint ugyanis az osztrák barokktól Makarton át a kolorista festésmód egyenes útja vezetett az akkori jelenig, melyen a biedermeier festészet, a bécsi historizmus, Pettenkofen, Alt és Romako jelentenek fontos állomást. Ez a hagyomány a század végén ötvöződik a naturalizmusban gyökerező szimbolizmus és különösen a müncheni Secession képviselőinek festészeti újításaival, valamint – ami kiemelten fontos – az angol stílusreformmal. Az avantgárd berobbanásával Hevesi Lajos neve a bécsi reformmozgalommal és annak egész kontinentális hátterével együtt feledésbe merült. Sármány-Parsons Ilona ezt a művészetteória szemszögéből így összegzi: „Hevesi a Németországtól nyugatabbra lévő francia, holland és angol kutatás számára marginális forrás volt; a 20. századi modernizmus franciacentrikus, úgynevezett »mainstream« festészeti kánonjának megteremtésében az ő szempontjukból elhanyagolható volt a munkássága. Mi több, mivel mást képviselt, a centralizálás helyett egy erős regionalizmust, ami mindenkori legitim stíluspluralizmust is jelentett, a kizárólagos Párizs-centrikus festészeti kánon számára irritáló volt.” A 20. századi művészetteória azzal, hogy jelentősen beszűkített irányba terelte az előző század és századvég megítélését, nem kis adósságot hagyott a későbbi kutatókra. Sok minden van, amit újra kell gondolni, és ehhez sok mindent kell feltárni. Ennek legjobb útja a későbbi teoretikus rárakódások nélküli kultúrtörténeti megközelítés, amely a kort eredeti összefüggésrendszerében igyekszik megérteni, és amelyet a könyv szerzője is alkalmaz. Az olvasó a kortárs kritikus szemüvegén keresztül lát, de egy percig sem érzi, hogy benne ragadt volna a korban: Sármány-Parsons Ilona lényegre koncentráló, de figyelemfelhívó stílusával, mélyre látó tudós üzenetei erejével formát és tartalmat ad a krónikának. Több évtizedes kutatómunka és oktatói tevékenység áll e remek könyv mögött. Az előbbi biztosítja, hogy információgazdag korrajzot kapjunk, az utóbbiból fakadó élvezetes stílus pedig, a hatalmas képanyaggal kísérve, minden érdeklődő számára megnyitja a kapukat.

Sármány-Parsons Ilona: Bécs művészeti élete Ferenc József korában, ahogy Hevesi Lajos látta. Balassi Kiadó, 2019, 472 oldal, 6900 Ft