Hogyan képzelték a hatvanas években a művészet demokratizálását, és ez milyen műfajok fellendülését hozta magával, milyen kis szigeteket teremtett még a felülről vezérelt művészeti termelés korában is. Avagy adalékok a hazai pszeudó-műkereskedelem történetéhez.

A Dürer Termet a grafika barátai a mai napig úgy emlegetik, mint az egykor volt aranykor legszebb fejezetét, a magyar grafika „otthonát”. Működése valóban egybeesett a hazai sokszorosított grafika hatvanas években kibontakozó fellendülésével, amelynek kiteljesedésében némi része is volt azáltal, hogy a frissen készült műveket méltó keretben tárta a közönség elé. A Dürer Terem első formájában 1963 szeptemberétől 1971 decemberéig működött a Bajcsy-Zsilinszky út 52. szám alatt. Duray Lászlóné (vagy ahogy a művészek és gyűjtők ismerték: Lia néni) vezetése alatt a kis galéria körülbelül 60 kiállítást rendezett, köztük több mint 50 magyar művész önálló tárlatát. Visszatekintve is imponáló adatok ezek, amelyek némi magyarázatot adnak a hely kultikus tiszteletére. Működésének jellege és programja nehezen értelmezhető a Kádár-kori állami művészetpolitika és műkereskedelem háttere nélkül. A Dürer Terem ugyanis egy nagyobb, jól kidolgozott vállalatrendszer része volt, a Képcsarnok Vállalat boltjainak egyike. Történetének gyökerei 1949-re nyúlnak vissza, amikor vagy fél tucat magán-műkereskedés államosításával létrejött a Művészeti Alkotások Vállalat. A magánvállalkozások felszámolásával azok ingatlanjai és árukészlete is állami tulajdonba került, így az új konstrukció bázisát olyan nagynevű és jól bejáratott üzletek képezték, mint a Szalmássy Galéria Kossuth utcai üzlete, a Sólymosi Galéria Múzeum körúti boltja, a Braun-féle képszalon festmény- és grafikai árukészlete, az Erdélyi cég Izabella utcai művészellátó boltja, valamint a művészek által kedvelt Hoffmann képkeretező üzlete. A vállalat első éveiben főként vándorkiállításokat rendezett és a profiltisztítással volt elfoglalva (leválasztva magáról például az időközben hozzácsapott zászlókészítő és dekorációs üzemrészt). 1952-ben (a kiadói, iparművészeti és kivitelező vállalattal együtt) beolvasztották az újonnan létrejött Képzőművészeti Alapba, és 1954-től már Képcsarnok Vállalat néven a gigantikus szerveződés egyik vállalataként működött tovább.1 Ekkor megfogalmazott programja szerint feladata volt: „Képző- és ipar- és népművészeti alkotások vásárlása, elosztása, minőségi márkázása, sokszorosítása, terjesztése és értékesítése, beleértve a kiadói tevékenységet is. Művészeti kellékek és alapanyagok beszerzése és értékesítése. Keretkészítés és képkeretezés elvégzése. Művészeti kiállításokon az értékesítés lebonyolítása, ilyen célból művészeti kiállítások rendezése. Egyedi művészeti alkotások bizományi forgalmazása.”2 A kereskedelmi vállalat működésének ideológiája szerint hivatása a művészet népszerűsítése és demokratikus hozzáférésének biztosítása volt, felvállalva azt a missziót, hogy (a giccs elleni kultúrharc jegyében) nívós műalkotásokat juttasson el az alsóbb társadalmi rétegek és vidéki lakosság otthonaiba is. Működése ennélfogva a művészet széles spektrumára kiterjedt, amennyiben gondoskodott az Alap által megrendelt művek kivitelezéséről és forgalmazásáról.

A Képcsarnok Vállalat egyedi festmények, akvarellek és kézrajzok mellett kezdettől fogva foglalkozott sokszorosított grafikák kereskedelmével is. Az állami kultúrpolitikát a nyomtatott grafika művészi lehetőségein túl, mint a kulturális-ideológiai propaganda eszköze érdekelte, hiszen egy rézkarc nagy példányszámban sokszorosítható, könnyen szállítható és viszonylag olcsón árusítható művészeti alkotás volt. A nyomtatott grafika (elsősorban rézkarcok) iránt mutatkozó egyre nagyobb igényt a vállalat 1957 őszén felállított rézkarcnyomdája elégítette ki, amely kezdetben egy préssel és két nyomdász szakemberrel kezdte meg a munkát a Lehel téren.3 1962 tavaszán készült el a Dózsa György úti korszerű grafikai műhely (Grafikai Műterem), amely négy nyomdász közreműködésével már a minőségi rézkarcokra, színes linómetszetekre, a tömeges és művészi nyomatokra vonatkozó igényt egyaránt ki tudta elégíteni, és ahol már nemesgrafikai eljárással kivitelezett (színes) üdvözlőlapok is készülhettek. A grafikai műhely számszerű teljesítménye lehengerlő volt: az új műhelyben az első évben több mint 50 ezer fekete-fehér rézkarcot és több mint 6 ezer színes rézkarcot nyomtattak.4 A sokszorosított kép „fegyvere” azonban visszafelé is elsülhetett, így kereskedelmi forgalomba csak a grafikai zsűri által jóváhagyott művek kerülhettek. A zsűri a művészi színvonal és témaválasztás mérlegelése után engedélyezte a sokszorosítást és tett javaslatot az alkotó tiszteletdíjára, valamint a nyomtatás példányszámára.5 A lemezre a forgalmazási jogokat megvásárló Képzőművészeti Alap tarthatott igényt, ugyanő határozta meg a művek eladási árát is.6 A Képcsarnok Vállalat eladásai több színtéren folytak: kiterjedt bolthálózatot üzemeltetett a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban, de ügynökhálózata révén a vidéki falvakba is eljuttatta műveit, az üzemek, gyárak részéről pedig tömeges megrendeléseket szerzett, miközben vásárlóinak részletfizetési lehetőséget biztosított. Ennek köszönhetően 1963-ban 3 800 000 forint értékben 40 ezer rézkarcot adtak el, 1969-ig másfél évtized alatt mintegy 525 ezer rézkarcot értékesítettek.7

A nagy példányszámú (150-200) nyomatokat üzemekben, gyárakban, közületek számára vagy turisztikai céllal forgalmazták. Sok művész e jól jövedelmező, hivatalos megrendelésekkel „váltotta meg” anyagilag a szabadságát.8 A kis példányszámú (ún. épreuve d’artiste) E. A. nyomatokat kiállítási célra készítették a művészek, ezekből vásároltak a múzeumok, a minisztérium és a gyűjtők. A Dürer Termet a minőségi, kis példányszámú, művészi grafika támogatásának igénye hívta életre. „A szaküzlet a grafikai ritkaságok boltja lesz, mert a bemutatásra kerülő egy-egy rézkarcból, fa- és linómetszetből csupán 50 számozott példány kerül forgalomba” – adta hírül a vállalat saját lapja.9 Vezetését Duray Lászlóné és Szilárd Vilmos közösen látták el. Utóbbi művészeti tanácsadóként nyilván nagy szerepet játszott a kiállítási program alakításában. Szilárd a háború előtt is működő műkereskedőműgyűjtő generáció tagjaként tudásával és kapcsolatrendszerével segítette a boltot.10 Az üzlet 1963. szeptember 27-én történt megnyitását Varga Nándor Lajos mívesen rézkarcolt meghívója adta hírül, amelyen régi korokat idéző, rézkarcpréssel dolgozó mester jelent meg munka közben. Ezt a formátumot a későbbi meghívók is megtartották. Szintén a nyitásra adták ki Fery Antal fametszetes szórólapját, amely így jellemezte az új bolt profilját: „A Dürer teremben XX. századi mestereink egyedi alkotásait, rajzait, akvarelljeit, valamint kispéldányszámban nyomott rézkarcait, fa- és linómetszeteit, ex-libriseit és a Kisgrafika Barátok Körének művészi kiadványait találhatja.” A bolt tehát nem foglalkozott antikvár jellegű, 18–19. századi nyomatok forgalmazásával, profilja a kortárs grafika, azon belül az egyedi rajz, akvarell és sokszorosított grafika értékesítése volt. Kötődést a magyar grafika klasszikus, nagy generációjához nemcsak Varga Nándor Lajos személye jelentett, hanem az is, hogy a nyitásra a vállalat az 1960-ban elhunyt Szőnyi István hagyatékának 92 rézlemezéről 50 példányos új levonatokat készíttetett, és ebből albumot állított össze. A bolt legfőbb hivatása (missziója) tehát a kis példányszámú (ún. I. kategóriájú) grafikák bemutatásával és forgalmazásával, a kortárs művészi grafika speciális gyűjtőrétegének megteremtése volt. „1964-től pár éven át működött az ún. »kiemelt grafika« kategória, amelynek zsűrije a nem megrendelt, igazi műveket 50 példányos sokszorosításra fogadta el. Ezek a számozott grafikák nem tűntek el a süllyesztőben, gyűjtőkhöz kerültek, a Dürer Teremben, rendes galéria-környezetben árusították őket. Itt adtam el a főiskolai diplomamunkáimat, amikre nem kaptam diplomát” – emlékezett vissza Maurer Dóra.11

A Dürer Terem a Képcsarnok Vállalat kiterjedt bolthálózatának részeként jött létre. Vele párhuzamosan, a hatvanas években a vállalat a fővárosban működtette a Mednyánszky Termet, Derkovits Termet, Paál László Termet, Csók Galériát és a Vörösmarty téri, új székházban megnyitott Csontváry Termet.12 Noha grafika árusításával és olykor kiállításával valamennyi foglalkozott, kizárólagosan csak grafikát bemutató és forgalmazó helyként egyedül a Dürer Terem működött. Alapítása és fenntartása e tekintetben a vállalat részéről is egyedi kísérlet volt. A bolt kereskedelmi tevékenysége, árukészlete ma már nehezen rekonstruálható, a magyar grafika története szempontjából leginkább az ott rendezett kiállítások jelentősek. A helyiség szűkös volta ellenére – optimálisan maximum 30-40 nagyobb grafika fért el a falakon – a Dürer Terem a magyar grafika legfontosabb kiállítóhelye lett; az ott rendezett tárlatokon a magyar minden tárlatot a sajtó élénk érdeklődése kísért.13 Az őszi nyitást követően, az első tárlat a magyar modernizmus jelentős alakja, az ötvenes években Békásmegyerre visszavonult Gadányi Jenő rajzaiból, akvarelljeiből mutatott be válogatást. Az évet a bolt a fiatal grafikusnemzedék egyik legjobbja, Würtz Ádám tárlatával zárta. Már ekkor hagyománnyá vált, hogy a Dürer Terem meghívóit a kiállító művészek egyedi, általában rézkarcolt grafikái kísérték. Olykor egy mester kiállításának meghívója két különböző kompozícióként is megjelent (pl. Gadányi, Kondor, Feledy stb.). A tipográfiailag is művészi megoldású meghívók önmagukban gyűjtői darabok lettek.14 Az egyedi meghívókhoz egyedi plakátok kapcsolódtak. A plakátok fejlécén Dürer rajzoló mesterének alakja jelent meg, az alatta hagyott üres térbe a művészek kézzel vagy nyomtatva helyezhették el a rájuk jellemző képet. Ily módon a kis példányszámú plakátok úgyszintén unikális darabokká váltak. Mindezeknek köszönhetően a Bajcsy-Zsilinszky úti kiállítótér rövid idő alatt a kortárs művészet fontos színtere lett. „Alig egy éve nyílt meg e kis kiállítóterem, a kortárs grafikus művészek alkotásait bemutató Dürer-terem, és máris rangos helyet vívott ki magának. Minőség és sokrétűség — ez jellemzi az itt rendezett tárlatokat” – értékelte működését 1964 őszén Németh Lajos.15 A Dürer Terem az első két évben havi rendszerességgel rendezett tárlatokat, 1966-tól már csak kéthavonta nyitott új kiállítást. A tárlatok nagy része egyéni bemutató volt, de évente akadt egy-egy csoportos tárlat is, így például 1964-ben a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen rendezett Madách-emlékkiállítás, ahol Az ember tragédiájának kortárs grafikai illusztrációi jelentek meg, a Kisgrafika Baráti Körének bemutatói vagy 1966-ban pécsi grafikusok csoporttárlata. Annak dacára, hogy a kiállítások mögött üzleti megfontolások is álltak, áttekintésükkor a magyar grafika gazdag és nívós összképét kapjuk. A kiállítók között ott voltak a nagy generáció képviselői (Hincz Gyula, Martyn Ferenc, Beron Gyula, Aszódi-Weil Erzsébet) és a legfiatalabb tehetségek is (Szász Endre, Kass János, Reich Károly, Kondor Béla, Stettner Béla, Maurer Dóra, Gyulai Líviusz, Pásztor Gábor, Gácsi Mihály, Gross Arnold, Ágotha Margit), a sokszorosított grafikák mellett akadt egyedi kézrajzokat bemutató tárlat is (Borsos Miklós, Barcsay Jenő, Szántó Piroska).

A szakmailag kiváló program ellenére azonban a bolt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A belvárosi bevásárlónegyeden kívül eső elhelyezkedése miatt csak kevesen találhattak rá, a célközönség körébe tartozó turisták kevésbé. Bár Supka Magdolna 1970-ben még derűlátóan azt írta, hogy a Dürer Terem működésének köszönhetően a grafika felébredt Hamupipőke-álmából, és immár a fiatal, kevéssé fizetőképes vásárlók körében is kedveltté vált, a kortárs grafika kiemelkedő színvonala ellenére sem tudta megtalálni az utat a szélesebb közönséghez.16 Az 1968 után kibontakozó új gazdasági mechanizmus a Képcsarnok Vállalatot is új üzletpolitikára kényszerítette, a grafika viszonylag alacsony árszintje pedig hosszú távon nem finanszírozta egy önálló bolthelyiség fenntartásának költségeit. A Dürer Terem teljesítménye a hatvanas évek végén negatívba fordult, így 1971-ben a vállalat a bolt bezárása mellett döntött.

Utolsó kiállítását, Zala Tibor grafikáinak bemutatóját 1971. november 3-án Supka Magdolna, a grafika egyik legértőbb támogatója, a grafikai zsűri állandó tagja nyitotta meg. A bolt helyén 1972-ben Stúdió Galéria néven a Fiatal Művészek Stúdiójának galériája nyílt meg.17 A Dürer Terem újraélesztésére egy évtized múltán történt kísérlet: az új üzlet azonos néven 1983 decemberében a korábbinál lényegesen jobb helyen, a Váci utca 16. szám alatt nyitotta meg kapuit.18 Elődjéhez hasonlóan ez a bolt is rendszeresen rendezett tárlatokat. Első kiállítását Gross Arnold biztos közönségsikert ígérő műveiből állította össze. Újdonság volt, hogy az új Dürer Terem profilját grafika és kisplasztika közösen alkotta, így a tárlatokon gyakori volt szobrász és grafikus közös bemutatkozása. Kiállítói között a magyar grafika nagy generációjának olyan klasszikus mesterei szerepeltek, mint Rékassy Csaba, Würtz Ádám és Gyulai Líviusz, a fiatalabbak közül pedig Banga Ferenc, Stefanovits Péter és Almásy Aladár. Mint oly sok más kisgalériát, a rendszerváltás diktálta új gazdasági gondolkodás az új Dürer Termet is elsodorta. 1991-es bezárásával a magyar grafika második virágkora zárult le. A belvárosban azóta sincs olyan kiállítótér, amely programszerűen bemutatkozási lehetőséget biztosítana a magyar grafika nagy mestereinek és fiatal alkotóinak. Így egyelőre csak egy párhuzamos valóságban létezik egy belvárosi grafikai galéria, egy otthonos kis hely, ahol a falakon kiállítás, a mappákban válogatottan jó művek, a polcokon pedig magyar grafikusok katalógusai és monográfiái várják az érdeklődőket, a hátsó traktusban jól felszerelt műhellyel, ahol rézkarcolni is lehet, vagy pólót szitázni... Ez lehetne a magyar grafika otthona.

^{| 1 A Képzőművészeti Alap és a korszak kulturális intézményrendszerének mélyreható történeti analízisét nyújtotta Horváth György A művészek bevonulása. A képzőművészet politikai irányításának és igazgatásának története 1945–1992 (Corvina, Budapest, 2015) című kötetében. E cikkhez nyújtott segítségét ezúton is köszönöm Horváth Györgynek, Marsó Dianának és Csanády Andrásnak. | 2 Török Béla: 20 év. Paletta, 1969/1, 3–8. o. | 3 Rozgonyi Ernő: Ötéves a rézkarcnyomda. Paletta, 1962/3, o. n. | 4 Az új műhelyben 1962-ben 50 505 fekete-fehér rézkarc, 6 248 színes rézkarc, 86 784 üdvözlőlap, a próbanyomatokkal együtt összesen 145 737 karc készült. – Amíg a kép eljut a vevőhöz. A grafikai műteremben. Paletta, 1964/10–11, 2–3. o. | 5 G. O.: Amíg a kép eljut a vevőig. Paletta, 1963/4, 7. o. | 6 Uo.; A vállalat belső terjesztésű Paletta című folyóiratának 1962-ben készült riportja szerint a grafikai zsűri tagjai a Képcsarnok Vállalat képviseletében Bokor Vilmos művészeti vezető, lektora Bényi Lászlóné Supka Magdolna és két grafikus művész voltak. A vidéki zsűrik helyi képcsarnoki és alkotói képviselőkkel bővültek ki. Ekkor a fővárosban heti 20-25 grafika bírálatára került sor. Minden beérkezett műről nyilvántartó karton készült. A tiszteletdíjat a Képzőművészeti Alapon keresztül kapta meg az alkotó. | 7 Paletta, 1964/7, 1. o. | 8 Maurer Dóra erről így vallott: „Rézkarc megrendelésekből éltem. A Képcsarnok Vállalat a végzett grafikusokat megbízásokkal látta el, például rézkarcot kellett készíteni a soproni Bányász Múzeumnak vagy valamelyik nagyüzemnek, például Szőnyben, az olajfinomítónak. Ezeket a megrendeléseket ügynökhálózat cserkészte be. A 30x40 cm-es fekete-fehér rézkarc elkészítése nem vett el túl sok időt, szórakoztató is volt, stoppal beutaztam az országot, és mellette békésen foglalkozhattam a saját munkáimmal. Évente három-négy megrendelésből jól meg lehetett élni, még arra is telt, hogy külföldre utazzam. 1963-ban több hónapon át körbearaszoltam Olaszországot és Görögországot.” – Bacskai Sándor: A fotogramnak az a lényege, hogy minden kép igaz. Beszélgetés Maurer Dóra képzőművésszel, egyetemi tanárral. Fotóművészet, 2014/4, 3–15. o. | 9 Grafikai bolt nyílik szeptemberben... Paletta, 1963/1, 2. o. | 10 Szilárd Vilmos a háború előtt a Mária Valéria utcában működtette műkereskedését, ő volt az 1927–1931 között kiadott A műgyűjtő című folyóirat főszerkesztője, jelentős keleti magángyűjteménye volt. A háború után – Fränkel Józseffel együtt – tagja volt az Ernst aukciósházat működtető konzorciumnak, majd a BÁV műtárgyszakértőjeként működött. – Lásd még: Gréczi Emőke: Szürke évtizedek, páratlan gazdagság. Adalékok a Bizományi történetéhez. Műértő, 2013. szeptember, 13. o. | 11 Topor Tünde: Mindig tisztább formákkal dolgozik az ember, nem összemaszatolva... Interjú Maurer Dórával. Artmagazin, 2017/2, 8–17. o. | 12 Az egykori virágzó bolthálózat mára megszűnt, egyedül a Derkovits Terem működik eredeti funkciójában, a Forrás Galéria kiállítótermeként. – A folyamatról: Feledy Balázs: Megszűnő galériák – születő galériák. Kórkép – korkép a kortárs képzőművészet bemutatási lehetőségeiről. Kortárs, 2012/11, 72–76. o. | 13 A Képzőművészeti Alap hozzávetőleg kétezer tagjából a hatvanas években mintegy 300 grafikus volt (1962: 329, 1963: 352, 1964: 362). – Horváth György i. m. CD-melléklet adatai. | 14 A Dürer-terem plakátjai. Paletta, 1864/1, 17. o. | 15 Németh Lajos: Bencze László grafikái a Dürer-teremben. Kortárs, 1964/11, 1143. o. | 16 Supka Magdolna: A Dürer-terem és a magyar grafika. Műgyűjtő, 1970/62, 37–38. o. | 17 A Stúdió Galéria 1994-ig működött ezen a helyen. Az épület ma irodaház, az egykori kiállítótérben bank üzemel. | 18 Soós Imre: Az új Dürer terem kiállításairól. Kisgrafika, 1985/2, 8–10. o.}