Az utókor számára nagy szerencse, ha egy művészi életpálya lépésről lépésre követhető. Még nagyobb szerencse, ha a művészi életpálya – mint cseppben a tenger – egyben a világtendenciát is kifejezi. De a legnagyobb szerencse, ha a jól dokumentált, s egyben jellemző művészi életpálya akkor is erős, igaz és megáll a saját lábán, ha a szakma és a korszellem amúgy nem segítené az érvényesülést. Ugyanis nem a különutas festőnek fontos a kiemelt asszisztencia. Inkább nekünk, a befogadóknak, akik követni akarjuk őt a saját külön útján.

Ujházi Péter nyomhagyásait régóta jegyzi a kortársi művészettörténet. 2011-ben jelent meg munkáinak összegyűjtött első és második kötete, amely az 1966 és 2010 közötti oeuvre-t tartalmazta, leválasztva az autonóm festményekről a „papírmunkákat”, a plasztikákat és a műfajilag csak a szürrealisták óta besorolható „dobozokat”. A Nagy T. Katalin szerkesztette könyvpárból is világosan kiderült, hogy atipikus magyar esetről van szó. Íme egy művész, aki urbánus is, népies is, aki meg is figyeli a művészet aktuális alakulását, és aki – Várnagy Tibor találó kifejezésével élve – „vállrándításszerűen” reagál a hatásokra, továbbá, aki a művészeti élet érvényesülési feltételeit el is fogadja, de közben megengedheti magának az előkelők kívülállását. Székesfehérvár mint búvóhely és mint kémlelő torony igazán szerencsés adottság és tudatos választás maradt egész eddigi élete során. Innen el is lehetett vegyülni, de kiválni sem volt lehetetlen. Centrum is, periféria is. Összefoglalva: az életmű első két kötete arról szólt, hogy a hetvenes évek közepére a hajdani Bernáth- (és Kmetty-) tanítvány hogyan vált a posztexpresszionista természetelvű stílus követőjéből egy esterházysan neofrivol, grafikusan mesélő kedvű neoavantgárd mesterré, majd a rendszerváltás előtti-alatti-utáni korszakban hogyan vált az ösztönös lázadóból megbölcsült posztmodern művésszé.

Sok mindenről lehet és kell is az első negyven (ötven?) évről vele kapcsolatban beszélni. Arról, hogy korai érett műveitől egészen máig kerülte a centrális perspektívát, miközben őrizte a primitív figuralitás ősemberes-egyiptomias-klees toposzait. Hogy korai munkáitól napjainkig idegenkedett a vérbő festőiségtől, miközben ábrázolásai teli vannak a gyermeki színöröm indiános-vaduló-tomblys élményeivel. Egy biztos, mert ez hamar kézjegye lett: Ujházi felfedezte magának a rendetlen rendet, a szabálykerülő szabályokat, végül is a rossztanuló gyerekember jóravaló érettségét.

Nem állítható, hogy ez a művészi magatartás páratlan lenne. Az utóbbi száz évben föl-fölbukkan mindenütt, ahol a korábbi totalitárius kultúra teteme még nem hűlt ki. A kívülről kényszerített rendet szinte szabályosan szokta követni a lázadás. Érdemes egy pillanatra fölidézni 1945 után a nácizmusra reagáló Cobra csoportot vagy a magyar Európai Iskolát, 1989 után pedig a FÁK országának művészeti teljesítményét, élén a moszkvai Furman utcaiakkal vagy a pétervári Újakkal. Aki a rendszerváltás idején rácsodálkozott Szabados Árpád, Szemethy Imre, Banga Ferenc, legfőképpen pedig Bukta Imre, a szentendrei Vajdások és a Hejettes Szomlyazók teljesítményére, az megérti a légkör karakterét. (Kazovszkij sem járt ettől olyan távol.) Persze a fölemlegetett kor- és sorstársak mind külön esetek, bennük más-más indulatok, világnézetek és vonzalmak keverednek különféle arányokban, de a történelmi trauma bélyege mindegyikükre rászáradt. Szakadt és szabad, tekintélyromboló és tilosban járó hangulata volt ennek a kornak és az e korban született műveknek. Zavaros, izgalmas felületek, torz, kibillent figurák, nyomorúságos tárgyi motívumok és varázslatos légköri viszonyok jellemezték e korszak megidézett művészeinek produkcióját, mert hát a maguk módján realisták voltak valamennyien. Ilyen volt a valóság, persze csak azoknak, akik az érzékenyítés iskoláját kínok és gyönyörök közepette elvégezték.

Sokszor írtak erről, de érdemes megismételni: Ujházinál ez a „halmozottan hátrányos helyzetű” figurális zsibvásár talán még előbb kezdődött, mint sok más kortársánál. A hetvenes évek elején-közepén, a nagy figyelmet keltő Jellasics futásával kezdődött, és tart, tart, tart mind a mai napig. Időnként – főleg amerikai élményeinek hatása alatt – a rongyos világot átszőtte valami impresszionisztikus derengés, mintha egy hajléktalan Turnerről álmodna (N.Y.C. sorozat, kilencvenes évek vége). Időnként, az új vizuális impulzusok reminiszcenciájaként a szétporladó motívumforgácsokat apokaliptikus légörvények keringették, mintha fantasy mozi után sóvárogna a határokkal mit sem törődő festő (Kis tűzijáték, Nagy tűzijáték, Az űrben, kétezres évek közepe). De a lényeg nem alakult át. Jelentésgócok és jelentésvákuumok váltakoznak a vásznakon, a papírokon, a kollázsokban, a plasztikákon, a dobozokban és immár az eleinte kicsinyke, későbbiekben gigászi méretű kerámiaszobrokon. Mintha Kondor Béla távoli példája más idők más körülményei között újra érvényt és értelmet nyerne, és a totális világmagyarázat ideje ismét lehetséges lenne, persze renitens eszközökkel. 

Erről a változékony változatlanságról szól az Ujházi-életmű harmadik – és remélhetően nem utolsó – kötete, amely címet is kapott: A különutazás terei. Az Izinger Katalin és Ujházi János által megjelentetett újabb oeuvre-katalógus, amellyel egy időben (2019. november 22. – 2020. március 29.) a Szent István Király Múzeumban a művek is láthatóak voltak, és amely öt beavatott szakértőnek köszönhetően a listát a művek értelmezésével is kibővíthette.

Azt írja Kovalovszky Márta a legalaposabb, legempatikusabb és a kötet leghosszabb tanulmányában, hogy Ujházi munkáit „a jelen aktualitásai, a köznapi divatok, a művészeti divatok, a művészeti stílusok közvetlenül soha meg nem érintették. Festményein viszont ott gomolyog a történelem egyszerre fenséges és nevetséges zűrzavara, dobozaiba építi be az elmúlt életek, a világban kallódó emlékek töredékeit.” (28. o.)

Ha ez igaz, s műveit látva, a kötetet forgatva igaznak tűnik, akkor Ujházi – és a hozzá hasonló élményekkel sújtott többi pályatárs – manapság nincs irigylésre méltó helyzetben. Éppen cakkban állnak a kultúrkampfos főiránnyal és éppen elhasonulnak a belépő művészeti generációk főáramától. 

Mert miről is szól A különutazás terei (valamint a többi nagy különc terei, pl. Wahorné, Böröczé stb.)? Alighanem a szabad akaratról, a blaszfémiának kitett, szentnek tartott dolgokról és a hagyománytisztelet viszonylagosságáról. Az „udvarképes” művészet csupa ellentétéről. Továbbá A különutazás terei arról is szól, hogy a fa, a festék, az agyag, a papír túléli a ketyerevilágot, s hogy a buherauniverzum humánusabb, viccesebb, sőt tehetségesebb dolog, mint a digitális éden virtuális ígérete. Szóval nem biztos, hogy ezt a mai gyerekek annyira szeretni fogják. 

Érdemes illusztrálni is a fenti állításokat. Ujházi szabad akaratába bőven belefér, hogy Bernáth Aurél ecsetkezelési technikájával lombképeket és tájképeket alkosson, s ugyanakkor a Bernáth által mélyen elítélt dadaisztikus objekteket szegecseljen. Ujházi szentnek tartott dolgai között szerepel például a turul, de úgy, mint egy kék díszmadár (A turul családja, 2015), föltűnik Jézus szíve, de úgy, mint egy kontár szobadísz (Főszerve a Szív, 2017) és előfordul magyaros motívum is, de úgy, mint talált vásári giccs (Élethelyzet, 2018). Ujházi hagyománytiszteletének viszonylagosságába pedig éppen úgy belefér a neolitikum brutális sziklarajzainak fölidézése (Kék tó, sárga rét, 2011), mint a legdelikátabb párizsias valőrfestés tanulságának elfogadása (Kék bolygó, 2011). (A kép úgy válik kerekké, hogy az utóbbi két mű párban szerepel a 132–133. oldalon.) 

És akkor még szó sem esett arról az eszközhasználatról, amely leginkább még az „arte povera” készségeihez hasonlít. Abban a korban, amikor a szépség legfelső fokán egy villódzó képernyő áll, és abban a miliőben, amikor – ezt egy „klasszikus” mondá – mindenki annyit ér, amennyije van, ugyan mekkora presztízse lehet egy kézzel írott „ügyirat-grafikának”, egy szegényszagú ácsolmánynak és egy „használhatatlan”, embernagyságú edénynek? Legföljebb a műtárgy státuszának van becsülete. Ára van, és a beavatottak által kilehelt aurája. De amiről a mű szól, annak sajnos a többség számára nincs rangja. 

A NER szépségeszményétől, társadalomképétől, mitológiájától akkor is csillagtávolságban létezik ez az életmű, ha a mester magatartásában semmi sincs, ami „hazafiatlan” vagy „libernyák” vagy „pogány” lenne. De persze „sorosista bérencnek” se kinevezhető, noha „nyugatos” motívumokat is használ, illetlenkedik is figuráival, meg ráadásul humora is van. Ujházi radikálisan besorolhatatlan; ő ellenkulturális tünemény – akár például annak idején szegény Tandori Dezső. A reguláris művészeti hadseregek kénytelenek megkerülni. Annyira más a véleménye az anyagi jólétről és a jóllétről, mint a centrális erőtérnek vagy akár a diffúz ellenerőtérnek, hogy még kinevezett ellenségnek sem alkalmas. Párhuzamos univerzumban tevékenykedik, amelyet vagy megértenek a hajdani rendszerváltás ragyogásától elvarázsolt értelmiségiek, vagy már ők is csak üveges szemekkel néznek ki a fejükből, mint az etablírozott vagy elnyomorodott lakosság zöme.

E szép könyvkatalógus tanulmányainak írói persze értik, hogy mi e művészet lényege. Kovalovszkyt már idéztem, tőle különben is elvárható az Ujházi-értés, hiszen mint a székesfehérvári múzeum egykori társvezetője, a kezdetektől egyengette, figyelgette, kurálta ezt a pályát. A bibliográfia teli van cikkeinek, tanulmányainak említésével, ő tényleg kihagyhatatlan. Várnagy Tiborról is volt már szó, ennyi alázattal megoldott-ihletett esszét leginkább az tud írni, aki nemcsak barát, de maga is megjárta a kísérletező művészet bugyrait. A részkérdések tanulmányírói pedig már-már monográfia-igényűvé emelik a vállalkozást. Bár Tatai Erzsébet „írásképelemzése” minden gondossága mellett és ellenére oly mértékben aránytévesztően túlfilologizáló és Probstner János keramikacikke minden anyagismerete mellett és ellenére annyira fontoskodóan bőbeszédű, mintha híven akarnák illusztrálni Hatvany Lajos pamfletjének tanulságait: a tudni nem érdemes dolgok tudományát. (Bár ki tudja? Jön majd egyszer egy diák, éppen Ujháziból fog disszertálni, s akkor milyen jól jön majd e sok fölösnek látszó tény?)

Kár lenne viszont említetlenül hagyni a fiatal Salamon Júliát, aki mélyen gondolta végig és a kiválasztott műveken keresztül igen ügyesen elemezte a kötet címét adó különutasság fogalmát. A kozmopolitizmus és a provincializmus közötti abszurd feszültséget érthetőbben aligha lehetne magyarázni, mint tette azt a Régi magyar festőművész (1987) vászon kapcsán. „A nagykarú, váteszszerű [...] figura egyszerre forgatja virtuóz módon ecsetjeit, másik kezében lángoló kardot tart, míg a korábbi karpár inkább a vívódás, a belső küzdelem, az önhibáztatás vizuális metaforájaként olvasható.” (57. o.)

Megint eszembe jut erről valaki és valami, ezúttal Háy János groteszk irodalomtörténete, a Kik vagytok ti?. A fenségességet keverő csínytevés és a magasztost elegyítő babértépkedés magatartásával ő is rendhagyó módon közelíti tárgyát, a mi szent nagy hazai kincsünket, a magyar literatúrát. Kapott is érte hideget-meleget. És mintha ő is tanult volna a falfirkát és nagy látomást összevegyítő képzőművészünktől, és neki is sikerült volna besorolhatatlan különutas bajnoknak számítani.

Egyáltalán: Ujházi kapcsán annyi különutas művész neve jut az ember eszébe, mintha a Kárpát-medencében ez a fajta lenne a leginkább – bocsánat a gyermekded szójátékért – Ősházi. (Ide, az Ős és az i betű közé még le kellene rajzolni egy füstös kéményű kunyhót, úgy, ahogy a mester azt a szignóin tenni szokta.)

A különutazás terei. Tanulmányok Ujházi Péter művészetéről. Művek 2010–2019. Szerk. Izinger Katalin – Ujházi János. Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2019, 343 oldal