Ha valakit érdekel, milyen út vezetett a szocializmus modern építészetétől az organikus épületekig, vagy ha tudni akarja, miről folyt a hetvenes évek leghevesebb építészeti vitája, az úgynevezett tulipán-vita, annak Paks, ma még, tanösvényként működik. Útitárs-szerzőnk az Artmagazin idei IBUSZútján Branczik Márta építészettörténész kiránduláson előadott verzióját saját kutatásai és asszociációi alapján alakította élménybeszámolóvá.

Már beértünk a városba, de még a buszon vagyunk, amikor megtudjuk, hogy Paks ősidők óta lakott terület volt. A klasszikus mezőváros története nem az erőmű alapításáról szóló 1967- es kormányhatározattal vette kezdetét, éppen ezért arculata egészen más, mint például a csernobili reaktor mellett fekvő, eleve munkástelepülésnek készült Pripjatyé vagy az örmény Mecamoré. Bár a maghasadást, nukleáris láncreakciót vagy a technika dicsőségét ábrázoló színes mozaikokért (és a szovjet mintákat követő reprezentációs hadjárat egyéb köztéri remekeiért) valószínűleg egészen Ukrajnáig kéne utaznunk, az erőmű gazdasági és szimbolikus jelenléte azért itt is meghatározó volt. Az új „szocialista város” és a késő modern városkép helyett azonban Pakson sokkal inkább a korszak egyegy jellemző építészeti megnyilvánulásával találkozhatunk.

Első állomásunk a hajdani Munkás Művelődési Ház (ma Csengey Dénes Kulturális Központ), ami Balázs Csaba tervei alapján 1978-ban készült el és az erőmű dolgozói számára kiépített új városrész nagy beruházásaihoz tartozott. Alig egy órája hagytuk el Budapestet, a homlokzat elemei máris ismerősek: a külső burkolaton ritkaságszámba menő plasztikjelenséghez hasonlót láthattunk a kőbánya- kispesti metró-végállomás épületén (amíg le nem bontották). A panelek élénk narancssárgája pedig nyomban felidézi a hetvenes-nyolcvanas évek „best of műanyag” lakberendezési és használati tárgyainak emlékeinkbe égett képét. Bár a Központ belső terét az elmúlt években „felfrissítették”, azért az időutazás szerencsére bent is folytatódik. A hengeres alumíniumcsövekből épített lámpakompozíció, a bukléhuzatos fotelek, a sky- és bronzborítású korlátelemek vagy a mindennapos használattól patinásra fényesedett kapaszkodók itt még mindig az enteriőr használatban lévő alkatrészei. Ezt a diapozitívra kívánkozó látványt megtöri ugyan az eredeti oszlopokat takaró harmonikaparaván, de a helyiség hangulatát leginkább mégis az a falon végighúzódó diófa bur- kolat határozza meg, amely a tardosi és a süttői mészkő mellett gyakran megjelent az állami beruházások belső tereiben. Az ehhez hasonló egyszerű borítást a kiemelt épületekben a díszesebb faintarzia váltotta fel; ilyen volt Somos Miklós munkája is a Magyar Kereskedelmi Kamara néhai székházában. A kamarai vagy más néven MTESZ-székház emlegetése nem véletlen, hiszen az épület szerepel a Kiscelli Múzeum oldalán működő (túravezetőnk, Branczik Márta ösztönzésére született és működtetett) Virtuális leletmentés című projektben is, ami veszélyeztetett, bár építészettörténeti szempontból kiemelkedőnek számító épületeket dokumentál – amikor azok még fotózhatók. (A merészebb urbánus pletykák szerint Pintér Béla 1968-ban tervezett épületének 2018-ban azért kellett a Kossuth térről eltűnnie a szakmai megítélés dacára, mert Orbán Viktornak nem tetszett a historizáló panorámát megzavaró késő modern épület.) A Csengey Dénes Kulturális Központ ablakaiból szerencsére egy, a lakóknak és az építtetőknek is kedves, lépcsőzetesen kialakított parkot lehet látni, benne díszkutat Józsa Bálint plasztikájával. Józsa neve ismerős lehet a hetvenes években a Távbeszélő Központ passzázsában vagy a Déli pályaudvar aluljárójában elhelyezett, Kovács Ferenccel együtt jegyzett absztrakt domborművekről is. A hetvenes évek már a háború után induló, államilag támogatott köztéri művészet „programjának” korszaka volt. A kiemelt beruházási helyszínnek számító Paksra az Atomerőmű Vállalat igénylésére például Kiss István, Kiss Lenke, Szabady Veronika, Gyurcsek Ferenc, Fabók Gyula mellett, a Tanács kérésére, több, helyi kötődésű mester, például Lőrincz Vitus, Vass György is készített köztéri műveket.

Józsa Atomenergia című krómacél szobra már jóval a rendszerváltás után, 2002-ben került elhelyezésre. Az önkormányzat a Lektorátus segítségével még a Virágos város versenyprogramjához kapcsolódva hirdetett szoborpályázatot, melyre Gaál Tamást, Farkas Pált, Józsa Bálintot és Tóbiás Klárát hívták meg. A szakmai bizottság Gaált hozta ki abszolút győztesnek:1 a terv áttételes utalásai az atomenergiára, gazdag anyaghasználata, a kétfajta vízjáték és a természetes és mechanikus formák kombinálása a zsürorok szerint sokkal meggyőzőbb volt, mint a profi, de konvencionálisabb megformálású, díszletnek ható Józsaterv. Bár a zsűrin résztvevő önkormányzati delegált az ülés végére maga is Gaál munkáját tartotta a legjobbnak, a városvezetői ülésen mégis Józsáé mellett tette le voksát és meggyőzte a többieket is. Józsa abból a szempontból jó választás volt, hogy ez a plasztikája egyenes folytatása korábbi munkáinak, így nincs anakronisztikus feszültség a szobor és a 70-es évek végi épület között. A kút túloldalán jelenleg szerkezetig visszabontott kereskedelmi egységek sora áll. A művház késő modern időkapszulája és a vele közel egykorú könynyűszerkezetes csontvázak összképe egy csendes kora tavaszi hétvégén hasonló látványt keltett, mint Mecamor szellemvárosa, amit a kirándulás időpontjában még pont meg lehetett nézni Katharina Roters képein a Mai Manó Házban.2 A transzkaukázusi régió egyetlen atomerőművéhez épült munkásváros azért is érdekes párhuzam, mert építésére 1967-ben adtak utasítást – ugyanabban az évben, amikor rendelkeztek a paksi erőmű létesítéséről is. Az örmény város azonban sosem épülhetett fel teljesen, mert az 1988-as földrengést követően – alig két évvel Csernobil után – akkora volt a félelem egy újabb nukleáris katasztrófától, hogy a közösség tiltakozásának hatására hosszú időre leállították az erőművet, indokolatlanná téve a városépítés második ütemének befejezését.

Az atomváros-utópiát idéző, de a valamikori, élettel teli városközpont működésének már csak nyomait mutató torzókat magunk mögött hagyva olyan helyszínre sétáltunk, ahol viszont többé-kevésbé megvalósult egy kísérlet. 1973- ban újraindult az erőművet építő munkásoknak és a későbbi üzemeltetésben dolgozóknak szánt lakótelep építése, ami a korábbi elképzelésekkel ellentétben végül a Kishegyen kapott helyet. Paks vezetése valósággal megharcolt a környező településekkel (Szekszárd és Bogyiszló) a beruházáshoz tervezett lakótelepért – nem jellemezte ugyanez a lelkesedés a tervezési megbízást „elnyerő” Pécsi Tervező Vállalatot (Pécsiterv). A házgyárak technológiai kötöttségei miatt a lakótelep-tervezés, bár igen jövedelmező volt, önmagában nem számított túl izgalmas feladatnak. A nehézipari minisztertől magától is olyan utasítás jött, hogy valamit csinálni kell „ezekkel a szar panelokkal”3. A feladat az építkezés első szakaszát végző VÁTItól a Pécsiterv Ifjúsági Irodájához került, ami Csete György irányítása alatt működött. Csetéék a tervezés során arra törekedtek, hogy a lakóhely humánus tartalma és annak merev formája közötti ellentét feloldásának érdekében a megkezdett és adott szabványokat követő építkezés lehetőségeit próbálják tágítani. Így születtek meg a híres tulipános-házak, amelyeket Major Máté nevezett el így az épületek falait díszítő ornamens után. Díszített paneleket már jóval korábbról is ismerünk, ilyen volt például a pécsi „pizsamaház”. A kétfajta „díszítés” között lényeges különbség azonban, hogy Pakson a dísz az épületek szerves részét képező elem, amit az öntés során, a házgyárban állítottak elő, míg a másik esetben csupán felületi dekoráció volt.4 A pécsi példa geometriája a nemzetközi trendekhez is illeszkedett, Pakson pedig a nemzeti formanyelv alkalmazására történt kísérlet.

1975 szeptemberében az Élet és Irodalomban a korszak nagy ideológusa, a Magyar Építőművészek Szövetségének oszlopos tagja, Major Máté elmarasztaló cikket jelentetett meg a volt tanítványait is tömörítő Pécs Csoport paksi munkájáról – és ezzel hónapokig tartó szakmai vita vette kezdetét. A vitában az építészszakma szinte egységesen elítélte a házfalak díszítését, de ez csupán kiindulópontnak számított a hazai (panel) építészet számos problémájának meglepően nyílt feltárásához. A hangsúly a Bauhaus-örökség létjogosultságán és azon volt, hogy lehet-e (szabad-e?) beemelni a népi motívumokat a modern építészetbe. A konstrukcióval semmilyen kapcsolatot sem mutató dekorációt a többség nem tartotta elfogadhatónak, arról azonban alig esett szó, hogy a Csoport rendelkezésére álló rövid idő alatt nem az eredeti koncepció tudott teljes egészében megvalósulni. Az első négy fázis organikus formákat eredményező külső beavatkozásai után (1. variálható formákból szerves díszítések a végfalon és a bejáratok fölötti részen, 2. a hasábformát megtörő hullámzó kontúrt kapott bütük, 3. hullámzó kontúrt kapott erkélyfalak, 4. az alaprajz megváltoztatása: 8 m²-es előterek kapcsolása a nappali, konyha közösségi helyiségeihez), az ötödik lépésben az alaprajzi változtatás – kiugró szerkezeti elemként – a homlokzaton is megjelent volna. Az ornamensek Major szóhasználata miatt váltak tulipánokká, a variációkban az ismert folklór inspiráció ellenére akár egy űrhajó stilizált hajtóművét is felfedezhetnénk. Csete a hullámzó formák közvetett forrásának a szatmárcsekei kopjafákat nevezi meg, de jegyzeteiből kiderül, és ezt a túrán szintén részt vevő fia, Csete Örs mesélte el nekünk, hogy azért ott lebegett előtte a mester, Kós Károly markáns profilja is... Nem a puszta esztétikum körül forgott a vita (pedig Nagy László költő, aki elsőként válaszolt Major értekezésére, pont a szépség védelmében szólalt fel a csökönyös bauhausler megjegyzései ellen). Talán éppen ezért a motívumok kontextualizálására sem igazán került sor. Pedig a hazai kortárs képzőművészeknél – Kornissnál, Fajónál, Nádlernél vagy éppen a szintén pécsi Keserü Ilona művészetében, más-más ihletettségből ugyan, de – ugyancsak megjelent ez a megsokszorozott, íves formavilág. A bűnbakká kikiáltott Pécs Csoportot végül feloszlatták, a paksi lakótelep példája egyedülálló maradt, bár az a lakók körében mindvégig nagy népszerűségnek örvendett.

A szakma felbolydulása és az akkor felmerült problémák – a korszak építészetét érintő jelenlegi ambivalens hozzáállás miatt is – nagyon is aktuálisak. A lakók és a szélesebb közvélekedés részéről gyakran éri elmarasztaló kritika a háború utáni időszak történeti városközpontot érintő beépítéseit (lásd Kamara!) vagy éppen az újabb városrészekben felhúzott lakótelepeket. Nem könnyű érteni és néha nehezebb szeretni a lemálló tükörfólia vagy a szériagyár- tott elemek mögött megbújó mégoly invenciózus modern épületeket is. De épp ezen próbál meg változtatni az idei Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjának nyertes pályázata. Az Othernity5 címre keresztelt projektben Kovács Dániel kurátor (a felkért tervezőirodákkal karöltve) tizenkét újragondolt budapesti épület példájának bemutatásával tesz kísérletet arra, hogy letörölje az államszocializmus makacs ideológiai bélyegét a hazai modernizmusról. Míg mi lesétálunk a következő helyszínre, a történetben is elrepül néhány év. 1982 decemberében Pakstól csupán né- hány kilométerre délre, egy birkalegelőn végre kinyílik az a bizonyos ablak az atomkorszakra: Paks város lett, a lakosság gyarapodott, az erőmű áramot termelt, a vállalat vezetője pedig nagy befolyást szerzett a településen. Lechner és Kós szellemét Csete csempészte bele a paksi építészettörténetbe, de örökségüket a hazai radikális organikusok másik kulcsszereplője, Makovecz Imre vitte tovább, aki a nyolcvanas években az igen-igen fontos pozíciónak számító főépítészi funkciót töltötte be a településen. Amikor a katolikus egyház, Cserháti József püspök képviseletében, egy új templom igényével fordult a városvezetéséhez, pont azért bízták meg Makoveczet, mert egy ilyen pozíció garanciát jelentett a terv elfogadására. A helyszín kiválasztásába azonban már az Erőmű Vállalat is beleszólt. A templom nem épülhetett sem a lakótelepen kiválasztott jó fekvésű telekre, sem pedig a vonzáskörzetben kiszemelt kisebb, háromszögletű területre. Utóbbit egy abszurd, maffiafilmekbe illő szabotázsakció miatt vesztették el a templomépítők: a Vállalat vezető beosztású emberei a kiválasztott telek környékén saját dolgozóik között végeztek rögtönzött „közvélemény-kutatást”, hogy a közösség számára az általuk „régóta” tervezett játszótér vagy a házakat leárnyékoló robusztus templom épüljön-e meg – a végeredmény nem lehetett kétséges. A kizsarolt vélemény miatt elveszített telek esete után Makoveczék már nem avatták be a Vállalatot, hanem a tanácselnökkel együtt kijelöltek egy területet a családi házas övezetben. Az ügyet már csak az csavarta meg jobban, hogy Makovecz tervével szembesülve a megbízó püspöki hivatal titokban ellentervet készíttetett, de a tanács végül saját emberéhez volt lojális, az egész kavarást azzal zárva le, hogy az új tervre egész egyszerűen nem adott ki építési engedélyt. Az épület tehát végül Makovecz tervei alapján, jelentős külföldi (München, Passau) és gyülekezeti segítséggel épült meg 1990- re, a püspök pedig később bocsánatot kért az építésztől, mondva: „nem tudta, hogy ez a nemzeti megújulás temploma lesz.”6 Makovecz maga is fordulópontként tekintett a paksi Szentlélek templomra, mert sajátos pályáján ez és az ugyanebben az évben átadott siófoki evangélikus templom is mintegy nyitánya lett egy addig alig-alig ismert építészeti formanyelv kibontásának.

Mitől lesz egy templom – ahogy azóta gyakran emlegetik – rendszerváltó? Talán a szerencsésen időzített építkezésen múlt, talán ezt a történetet ma már az építész kikezdhetetlen kultusza felől olvassuk. A paksi kertváros tövében született látomást, mivel végül tartósnak bizonyult, mi is felfedeztük a csoporttal. Az avatatlan szem számára az építmény alaprajza egy szívet, pontosabban két egymás felé fordított „s” alakzatból komponált jelet formáz, de a szimbolika eredetét már csak az antropozófia beavatottjai érthetik. Aki nincs tisztában az ősi ellentétpárok tanaival vagy hozzám hasonlóan most hall először egy bizonyos szellem Athmáról (Utolsó Ádám, Új ember), annak be kell érnie annyival, hogy Makovecz szerint a kereszténységben az androgünharmónia gondolata rejtőzik, és ez az, ami a paksi templom szerkezetét, formáját meghatározza. Ilyen elemi ellentétpár a torony csúcsain látható nap- és holdszimbólum, amit a harmadik csúcs keresztje fog össze. Ez a hármas harangláb, a csúcsban végződő tetőzet és a hozzá kapcsolódó íves, ölelő templomtest kívülről monumentális benyomást keltenek, míg a belső tér ehhez képest egészen kicsinek tűnik. Befelé haladva egyre több olyan társalkotó munkájával találkozunk, akik a későbbiekben is gyakran dolgoztak Makovecz mellett. Péterfy László készítette az oltárszobrokat és az égitestek árnyékában, a harangláb két oldalán álló angyalfigurákat is. A jurta formájú kupolateremben Péterfy Gizella hét erényt ábrázoló, kis méretű pannósorozatát láthatjuk. A belső tér kialakítása Mezei Gábor munkája, de ő tervezte a padokat és a székeket is. Nehezen tudunk konzervatívabb intézményt elképzelni az egyháznál, de a gyakorló hívek aktív részvétele a gyülekezeti hely felépítésében gyakran jár azzal az eredménnyel, hogy a kész épületet – még ha az egy modern irányzat szürreális szüleménye is – megszeretik, a sajátjuknak érzik. A paksi Szentlélek templom erre példa.

A nap második felében, az atomberuházások, majd a rendszerváltó templom után a csapat elkölti kiadós ebédjét a régi halászfalu csárdájában. Hogy milyen is volt a híres paradicsomos dunakömlődi halászlé, amit paksi testvéréhez hasonlóan hagyományosan hosszúmetélttel tálalnak? Nem tudom (bevallom, szerintem bármi jobb, mint egy halászlé). Így a szabadidőt néhány buzgó társammal együtt az óvárosban töltöttük és alaposabban megnéztük a buszból csak futólag látott Duna Hotel, az egykori zsinagóga (ma városi könyvtár) és a klasszicista Erzsébet Szálló épületét. Ez utóbbi sokáig volt otthona a Paksi Képtárnak is, amit 1991-ben alapított Halász Károly képzőművész. Legvégül afelé az acélborítású komplexum felé vettük az irányt, amelybe 2007-ben költözött a Képtár, vagyis az önkormányzat tulajdonába került és felújított Konzervgyár épületegyüttesének egyik 1100 m²- es csarnoka felé. Az épületet, ami 2009- ben Mies van der Rohe-díj jelölést is kapott, Járomi Irén és Kiss Gyula tervezték. A csarnokszerkezet adta lehetőségeket kihasználva a tervezők igazi loft hangulatú kiállítóteret hoztak létre, ami jól illeszkedik a szakmúzeum profiljához is. A gyűjtemény megalapozása az 1980-tól működő, Halász Károly – Lantos Ferenc vezette Vizuális Kísérleti Alkotótelep experimentális alkotói és szellemi tevékenységéhez köthető, ahol olyan művészek munkáival gyarapodott a gyűjtemény évről évre, mint Bak Imre, Fajó János vagy Nádler István. Ezekből a gyökerekből táplálkoznak a kortárs múzeum jellemzően konkrét, minimál, koncept és a médiaművészet régi-új törekvéseire fókuszáló tárlatai. A városnézés végül rendhagyó beszélgetés- tárlatvezetés-koncertbe csapott át A végzet hatalmas című kiállítás finisszázsán. A tárlat Roskó Gábor és Révész László László a hetvenes évektől napjainkig készült munkáit mutatta be. Duójukat a közös murális festészeti tanulmányokon túl a mindkettejük számára meghatározó Indigó csoportos múlt is összeköti. A geometrikus tendenciáknak szándékosan hátat fordító, lázadó figurativitást mindketten Erdély Miklóstól örökölt pimaszsággal, de különböző retorikával prezentálják. Míg Roskó a megírt történelem szálait rendre új szövésmintákká alakítja, addig Révész szürrealizmusa homályos álmokból performálódik hol a kép-, hol pedig a vetítővásznon. A kiállításnak a kurátor, Hajdu István A végzet hatalmas címet adta. A mindent átjáró mitikus vezérelv pedig a paksi beszámolónak is méltó végszót adhat, mert a városi szövetben közösen kitapogatott fókuszpontok fölött is ott lebegett ez az identitásformáló sorsszerűség. Sőt most kezd majd csak lebegni igazán.

^{| 1 A rendszerváltás meglepetés túlélője a szakértői hivatallá avanzsált Képző- és Iparművészeti Lektorátus. A szakmai bírálat azonban a kétezres években már csak megfogadható jótanács volt. A vitát lásd bővebben: SZM-MNG, Adattár, 25000/2014/J/6, Józsa Bálint: Atomenergia c. szökőkút. | 2 Katharina Roters: Egy álom anatómiája c. kiállítását a Mai Manó Házban 2020. január 29-től március 8-ig lehetett látogatni. Kurátor: Kopeczky Róna. | 3 „Nem akarok második Leninvárost látni, ezekkel a szar panelokkal valamit kell csinálni”. A nehézipari miniszternek tulajdonított mondás eredete erősen homályos, de jó felütése a későbbi vitának és adomába illő tömörséggel szemlélteti a korszak számos ambivalenciáját. Idézet innen: Vicsek Ferenc: A bomlás melege – az aktív zónában II. (regényrészlet). In: Mozgó Világ, 1986/2., 81. o. | 4 A sors fintora, hogy a rendszerváltás után „panelprogramosított” tömbök díszei a szigetelés alá kerültek. Az eredetieket mementáló új felfestéseket a tervezők kezdeményezték. | 5 Résztvevő épületek: Déli pályaudvar, Dob utcai trafóház, OTP-lakóház, OKISZ-székház, Domus Áruház, Újpalotai toronyház, Planetárium, Országos Villamos Teherelosztó Központ, Kelenföldi Városközpont, 13. kerületi pártház, Külső-kelenföldi református templom. | 6 Makovecz maga meséli el a Szentlélek templomhoz fűződő Canossa-járását. In: Gerle János: Makovecz Imre. Budapest, Serdián, 2002, 162. o.}