​Giorgio Vasari (1511–1574) a Firenze közelében fekvő Arezzóból származik. sokoldalú tehetségét bizonyítja, hogy festőként, építészként és biográfusként egyaránt jelentős életművet hagyott hátra. Fiatalon csatlakozott a firenzei késő reneszánsz művészek köréhez: Andrea del Sarto, Rosso Fiorentino és Jacopo Pontormo mellett dolgozott, és barátságot kötött Michelangelóval is. Élete során bejárta Itáliát, dolgozott a pápáknak Rómában, udvari művészként szolgálta a medicieket Firenzében, de számos más megbízást is kapott szülővárosától Nápolyig mindenfelé.

I. Cosimo de Medici megbízására kibővítette és díszítette a Palazzo Vecchiót, a városháza mellett nagyszabású épületet tervezett a városi tisztségviselők számára (Uffizi), a leghíresebb festők, szobrászok és építészek életének közreadásával pedig megteremtette a művészéletrajz műfaját. Festészeti stílusára nagy hatást gyakoroltak kortársai, elsősorban Michelangelo, és az előző generáció nagy mestere, Raffaello. Az érett reneszánsz művészeti kánonját felváltó manierizmus képviselőjeként már nem a természethűség és eszményítés egyensúlyára törekedett, mint közvetlen elődei, hanem egy elvont, az antik és a reneszánsz művészeti előképekből megalkotott, mesterkélt szépségideál, a Bella Maniera elérése volt a célja.

Giorgio Vasaritól származó, saját kezű alkotást máig egyetlent ismerünk Magyarországon, a szépművészeti múzeum gyűjteményében.(1) A fára festett, kisméretű kompozíción, amely a régi Képtár állandó kiállításán 1999 óta újra megcsodálható, Krisztus első csodatétele, a víz borrá változtatásának misztériuma látható. A János evangéliumában (Ján 2,1–12) leírt eseménnyel lépett Krisztus a nyilvánosság elé a galileai Kánában, amikor jézus imájára a kézmosásra szolgáló edényekben tárolt víz a legfinomabb borrá változott. A lakomajelenet az oltáriszentségre való utalása miatt a középkor óta kedvelt ábrázolása volt a kolostorok ebédlőhelyiségeinek. A legfontosabb téma az utolsó vacsora volt, de emellett több más, az Ó- és az Újszövetségből, illetve a szentek életéből ismert, étkezéssel kapcsolatos történet, így elizeus próféta étel- és vízcsodái, melchizedek áldozása, jézus csodálatos kenyérszaporítása vagy nursiai szent Benedek asztali csodája is gyakran előfordul refektóriumok dekorációjaként. E témák közül három megfestésére kérte fel a perugiai san pietro kolostor apátja, jacopo Dei Giorgio Vasarit. (2) A firenzei művész önéletírásából tudjuk, hogy az Elizeus próféta, Szent Benedek csodája és a Kánai menyegző nagyméretű fatábláinak elkészítésére vonatkozó megbízást 1566-ban teljesítette. az egyenként három és fél méter magas, két és fél méter széles, életnagyságú figurákkal benépesített kompozíciók közül kettőnek, az elizeus próféta mérgezett étel-csodáját és a Kánai menyegzőt ábrázolónak maradt fenn kisméretű, részletesen kidolgozott változata. Ezek két célból készülhettek: vagy azért, hogy modello-ként képzetet adjanak a megrendelőnek a tervezett, kivitelezendő festményekről, vagy Vasari egyik barátja készíttetett magának másolatot róluk. (3)

Vasarinál jól felismerhetőek a menyegző szereplői, az asztalnál középen ülő, áldó mozdulattal a násznagy felé forduló Krisztus, balján mária, mellett az ifjú pár, jobbján Péter és a háta mögött a násznéppel elvegyülve tanítványai, a teremben sürgő-forgó szolgák hada. Az asztal elé helyezett, finoman megmunkált borosedények, ivóserlegek és asztalneműk, a drága, színes szövetekből készített, rafináltan díszes ruházatok arról vallanak, előkelő lakomára vagyunk hivatalosak. Szinte halljuk a vendégsereg beszélgetésének zsongását, a lépcső tetejéről leszüremlő zene hangjait, és érezzük az ezüsttálcákon felszolgált ünnepi fogások ínycsiklandozó illatát.

A festő ecsetje a szem által megragadhatót hatásosan közvetíti, de a zsúfolt kompozícióval eltereli a figyelmet az esemény lelki tartalmáról, valódi misztériumáról. Mindez Vasari fent vázolt művé- szeti hitvallásával magyarázható, hiszen számára a festmény maga volt a kifinomult elegancia megtestesülése.

a szépművészeti múzeum gyűjteményébe került Kánai menyegző tábláját Esterházy II. Miklós vásárolta 1815 és 1819 között, nagy valószínűség szerint egyik itáliai utazása során. A képecskét aztán unokája, III. Miklós a gyűjtemény további 636 darabjával együtt 1870-ben eladta a magyar államnak, így került az Országos Képtár (a szépművészeti jogelődje) birtokába. A firenzei manierizmust példázó festmény harminc éven át szerepelt az állandó kiállításon, majd 1942-ben a múzeum letétként kölcsönadta a pénzügy- minisztérium szentháromság téri épületének berendezéséhez. A Vasari-kép története itt kalandos fordulatot vett: miután az épületet 1945-ben bombatalálat érte, legközelebb a „Háborús veszteségek listáján” tűnt fel. A múzeum munkatársai már tudomásul vették megsemmisülését, amikor 1963-ban felbukkant a műtárgypiacon, és a montreali Museum of Fine Arts megvásárolta. Hosszú évtizedeken át egyedül a festmény megmenekülésének ténye vigasztalhatta csak a magyar szakembereket. Aztán a rendszerváltás után alkalom adódott kultúrdiplomáciai tárgyalások kezdeményezésére a kép visszaszerzése érdekében, ezek eredményeként és a kanadai kormány nagylelkűsége folytán 1999-ben térhetett vissza Budapestre. 

^{1 Giorgio Vasari: A kánai menyegző, 1566, olaj, fa, 40x28 cm, ltsz. 172. Vétel az Esterházy- gyűjteményből, 1871}

^{2 Laura Corti: Vasari Catalogo completo.Cantini, Firenze, 1989, 114.} 

^{3 David Franklin: Giorgio Vasari’s Marriage Feast at Cana in Budapest, Bulletin du musée Hongrois des Beaux-arts, 95 (2001), 79–90.}