A KONCERT KEZDETÉN AZ ÉNEKES BEHOZOTT EGY NYUGÁGYAT, KIHAJTOGATTA ÉS BEMONDTA A MIKROFONBA, HOGY AKI MA SZÓRAKOZNI JÖTT IDE, AZ JOBB, HA HAZAMEGY

Interjú Bp. Szabó Györggyel

Topor Tünde: Utoljára a szentendrei Ferenczy Múzeumban, a Palotai Gáborral közös kiállításon lehetett látni, hogy mostanában miket csinálsz. Talált tárgyakból építesz képeket. A rendezés jól kihozta, hogy van bennük valami emelkedettség, a számtalan legó- és playmobil-figurával meg a kindertojások kis lényeivel együtt is. Sőt, talán épp ezek miatt, mert róluk jut az ember eszébe az a fajta alkotás, a tárgyakhoz fűződő kíváncsi, szétszedős vagy épp összerakosgatós viszony, ami a gyerekkor sajátja. És tényleg elég nagy sikert arattál a gyereklátogatók körében is, feltűnően jól érezték magukat, itt nem azt lehetett látni, hogy a gyerekek már húznák kifelé a szüleiket a kiállítótérből. Úgyhogy nézzük a te gyerekkorodat, ha visszatekintünk, hol vannak azok az elemek benne, amik meghatározták a későbbi pályádat?

Bp. Szabó György: Papám hegedűművész volt, professzionális szinten művelte ezt a Postás Szimfonikus Zenekarban, egy ideig első hegedűsként. Gyerekkorom hétköznapjai úgy teltek, hogy délelőtt bement próbálni, délután meg jöttek hozzá a tanítványai. Rengetegféle hangszeren játszott, abszolút hallása volt. Jártak hozzánk tangóharmonikázni, gitározni, zongorázni, volt, hogy komplett zenekart tanított. Bármikor mentem haza, valaki mindig zenélt, hangszert hangolt vagy éppen gyakorolt. Nagyon szeretett festeni is, de nem volt annyira kreatív, inkább híres festők képeit, például Goyát, másolta. Operaénekes barátját, Bartha Alfonzot viszont lefestette jelmezben az opera színpadán. Naiv-hiperreálban bármilyen képet le tudott másolni, és volt valami sajátos is, amit hozzátett. Sajnos a képei közül nincs meg egy sem, rokonokhoz kerültek vagy a sok költözés során elkallódtak. A legtöbb régi dolgommal így jártam, a plakátjaimon kívül semmit nem mentettem meg, ami a múltamra tárgyként emlékeztetne. Csak a munkámhoz kötődő tárgyakat gyűjtöm, de azokat intenzíven.

Screenshot 2020 02 11 at 10.33.15

Bp. Szabó György a zajgenerátorral a PopExpressz címlapján, A művész jóvoltából

Mikor alakult ki, hogy ilyenek lesznek a munkáid? Hogy az összegyűjtött tárgyanyag új egységekbe rendeződik bennük? Egyáltalán, mikor kezdtél műveket készíteni, mikor kezdtél magadra képzőművészként tekinteni?

Valamitől rögtön volt egy életút-ideám: hogy grafikus szeretnék lenni. Tíz-tizenkét éves koromban éjjel-nappal rajzoltam – amit igazán a Képzőművészeti Gimnáziumban tanultam meg. Viszont a hagyományos műfajokban, sem a festésben, sem a rajzban nem találtam meg a saját stílusomat, ami pedig alapvető szerintem egy alkotó embernél. Nálam például ez akkor következett be, amikor elkezdtem zenélni a Bp. Service-zel, és zajgenerátorral, felvett hangmintákkal, rugós, húros hangszerekkel a városi zajokat, a város lüktetését transzponáltuk a színpadra. Az volt a lényeg, hogy a legminimálisabb beavatkozással hozzunk létre zenét ezekből a talált, voltaképpen hulladékhangokból. Észrevétlenül szivárgott át ez a módszer a képzőművészeti részbe is: a körülöttem fellelt, talált tárgyakból kezdtem installációkat építeni. Kezdetben az ipari zenéhez hasonló vonal izgatott, rozsdás tárgyakat, huzalokat, fémlemezeket használtam, minimális alakítással. Ehhez képest ma aprólékosan megmunkált, már-már túlburjánzóan barokkosak a munkáim, megpróbálom elvinni addig, amíg szinte oltárszerűek lesznek. Arra viszont nagyon odafigyelek, hogy csak használaton kívüli tárgyak kerüljenek be, olyanok, amik pincében, fiók mélyén vagy előbb-utóbb a kukában végeznék.

Screenshot 2020 02 11 at 10.34.06

A fiatal Szabó György Balázs Jánossal Salgótarjánban, 1972, Fotó: Máté András © HUNGART 2018

Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. A lakásban tehát folyamatosan jönnek–mennek a zenészek, tíz-tizenkét éves korodban viszont már állandóan rajzolsz és grafikus akarsz lenni. Miért nem kezdtél eleve zenét tanulni ebben a környezetben? Mert később persze zenész lettél...

Papám legnagyobb bánata volt ez. Próbált velem szolfézst tanulni, kottát olvasni, és én meg is tanultam így leolvasni egy-két dalt, de ha kitette a lábát otthonról, akkor kinyitottam a zongoratetőt és lenyomtam a harmadik pedált, ami kitartja a hangokat. A húr rezgése megmaradt, én pedig pingponglabdákat raktam a zongorába és ütögettem a húrokat. Azt a hangzást, ahogy pattogtak a labdák, felvettem a Grundig magnómmal, és aztán el is torzítottam kicsit. Ez nem volt így előre, minden részletében kitalálva, csak adódott a lehetőségekből, például abból, hogy akkoriban éppen pingpongoztam. Azt rögtön éreztem, hogy a kottaolvasáshoz nem vagyok annyira jó, nincs hozzá olyan nagy tehetségem, de ez nagyon tetszett – nemcsak vizuálisan. A látvány is jó volt, de a pattogó labdák hangja, az hihetetlenül profi volt.

És a szüleid mit szóltak ehhez a tehetségedhez? Vagy ahhoz, hogy szerinted nem volt tehetséged a klasszikus zenéhez?

Az jó volt, annak nagyon örültem, hogy nem erőltettek, nem húztak szigorú határokat, csak egy kicsit irányítgattak. Tizennégy évesen kaptam lakáskulcsot, onnantól fogva azt csináltam, amit akartam. Ez ᾿68-ban volt, akkor kezdtem a Képzőművészeti Gimnáziumot. Nagyon sokan jelentkeztünk akkoriban, több százan, és csak pár ember került be. A Batthyány 14.-ben laktam, így a gimi előtt sűrűn látogattam a Fő utcába, Luzsicza Lajos rajzkörébe, és bejártam a Képzőgimibe is, esti rajztanfolyamra. De a Medve utcai iskolában a rajztanárom is adott különórákat, amikor megmondtam, hogy hova készülök felvételizni. Megtettem mindent, hogy bekerüljek.

Milyen volt a gimnázium? Olyan, mint képzelted? Kikre emlékszel szívesen? Kik voltak az osztálytársaid, a tanáraid?

Nekem nagyon nagy élmény volt, fantasztikus tanáraink voltak. Drazsnyák tanár úr például minden fizikaóra előtt – hogy csökkentse a szülőkre háruló anyagi terheket – egy pozitív-negatív faforma közé betette az előzetesen meleg vízben lágyított műanyag lapot, ezt a tanári asztalra helyezte, az egyik hetes pedig ráállt, és a jelentés alatt gyakorlatilag formába préselte. Utána szétszedtük, felvágtuk és lett mindenkinek két ecsettálkája. De minden tanár ilyen fantasztikus karakter volt. 

Ért valami különleges élmény, valami, ami kicsit tágabb dimenzióba helyezte a művészetet? Ez rávezető kérdés... Nemrégiben előkerült ugyanis egy régi fénykép rólad a Facebookon, még a gimnáziumi időkből. 

Épp a művésztelepen voltunk Salgótarjánban, amikor elkeveredtünk egy dombra, ahol cigánygyerekek rohangásztak vidáman. Lakott ott egy művész, akihez be is néztünk. Kiderült, hogy a döngölt agyagpadlós vályogviskóban maga Balázs János volt. Olyan képeket még sosem láttam, mint amilyeneket ő mutatott, de éreztem, hogy ez valami különleges dolog. Utána többször meglátogattuk, olyankor kirakta a ház elé, a falnak támasztva a munkáit. Elképesztőek voltak. És látszott, hogy semmi más nem érdekli az alkotáson kívül. Szerintem egyetlen nadrágja volt, folyton dohány- zott és csak festette a képeit. Volt egy képzőművészetre nyitott rokonom, akit rábeszéltem, hogy az új lakásába vegyen tőle képeket, és vett is. Ez a találkozás nagyon emlékezetes maradt. 

Gimnázium után mi következett? Felvételiztél az Iparra? 

Kétszer próbálkoztam, harmadikra vettek fel. Bevonultam katonának, ami így csak 11 hónap volt. Hódmezővásárhelyre kerültem, ahol például Erdély Danival voltunk együtt, aki kitalálta, hogy a századparancsnok engedjen fel kettőnket-hármunkat Pestre két hétre, hogy kirakjuk a papája mozaikműhelyében a laktanya névadójának fotóportréját. Ez olyan jól sikerült, hogy rögtön felkerült a falra a laktanya bejáratánál. 

Screenshot 2020 02 11 at 10.34.56

Bp. Service-koncert, BME Kollégiuma, Új Művészeti Hadifegyverek, 1988 Ámon László, Soós Tamás, Bp. Szabó György, A művész jóvoltából

Szerinted még ott van? 

Biztos vagyok benne. Bár azért meg kéne nézni. Egy hét alatt megvoltunk vele, csakhogy megmutattuk Erdély Miklósnak, aki miután megnézte a speciális kis domború tükrével, lesöpörtette az egészet, mert nem volt vele megelégedve. Bepánikoltunk, mert mi meg már azt hittük, hogy készen vagyunk, és lesz egy szabad hetünk. Tény, hogy a művünk nem volt egészen fotórealista, a színeket eltúloztuk. Erdély azt mondta, hogy próbáljuk meg szürkében tartani a parancsnokot, és komolyan ragaszkodott hozzá, úgyhogy kezdhettük újra, és végül a második hetet is ezzel töltöttük – de tényleg sokkal jobb lett. 

Mit csináltál azokban az években, amikor még nem vettek fel? 

Egy szitanyomóműhelyben dolgoztam mint grafikus. Ez otthoni munkát jelentett jó fizetéssel és rengeteg szabadidővel. 

Akkor ez a munka megmaradt főiskolásként is, vagy akkor mit dolgoztál? 

A főiskola jó kapcsolatokat ápolt a lemezgyárral, úgyhogy akkor már inkább lemezborítókat terveztem. Átjöttek a lemezgyáriak, beültek az óráinkra, sokszor a zenészek is bejöttek. Fantasztikus időszak volt. Nemrég találkoztam össze Reisz Ildikóval, aki akkoriban ott dolgozott. Őhozzá akármikor bementem az ORI-székházba, mindig tudott adni valami munkát. Csinálhattam például Kraftwerk-borítót, a Pocket Calculator kislemezükét, annak nagyon örültem. Bementem a Műszaki Egyetemre, ahol volt egy lyukkártyás komputer. Vastag papírszalagot lyuggatott ki, a beírt információt transzformálta ilyen módon, ezért beütöttem a Kraftwerk nevét és a lemez címét – és az így kiírt csík jelent meg dizájnelemként a borítón. De több borítót terveztem Korda Györgynek is. Az egyiknél sikerült elérnem, hogy lemondjon a szokásos szabványmosolyos portréfotóról. Nálam egy repülőgép előtt sétál el indulásra készen, kezében a bőröndjével. Aztán amikor megalakult a Hobo Blues Band, sokáig nekik is csináltam grafikákat. Ültünk együtt az Angelicában és nyomtuk a kávékat. Nem lemezborítót, de színpadi effekteket terveztem, például koncert közben befújtuk Hobo arcát színesre. Fotóztam is őket sokat, az egyik fotózásra kellett egy kakas is, az ketrecben a konyhámban lakott egy hétig. Könyvet is csináltunk. De a HBB az induláskor más volt, Bachman, Rajk terveztek installációt nekik az Ifiparkban. 

Akkor már zenéltél te is? 

Mindig zenéltem, de csak a Strand együttes megalakulásától számítom a „zenész korszakomat”, vagyis 1981-től. Később megalakítottuk az Electric Pettinget, ahol Soós Gyurival, Filep Sándorral és Ámon Lacival zenéltünk együtt. 

Milyen típusú zenéket szerettél? A Kraftwerkről beszéltél már, de mi volt még? Például a klasszikusokat szeretted? 

Azok kimaradtak valahogy. Viszont Szabados Györgyöt szerettem. A free jazznek olyan szabadsága volt, amit másban nem találtam. Persze ezt nem kéne összekeverni a szabad zenéléssel, amikor felállnak a színpadra és abban reménykednek, hogy majd kialakul valami – de mitől is alakulna ki? A Syrius és a Kex nagyon jó volt, a Párizsi-kertben Kex-klubtag is voltam és nagyon bírtam Radics Béla Sakk-Mattját. A nyugat-európai zenekarok közül az Einstürzende Neubautent, a Test Deptet, a Laibachot és a Cabaret Voltaire-t hallgattam a legszívesebben. Ikonikus helynek számított az FMK, a Kassák Klub, a Bercsényi Klub, az Egyetemi Színpad, a Vásárhelyi Klub a Bartók Béla úton, és ott volt az Ifipark is. Ott is el lehetett kapni jó koncerteket, bár jórészt kommersz ment, de fellépett a Bizottság, az Európa Kiadó is. 

Screenshot 2020 02 11 at 10.35.40

Plakátok, amelyek szerepeltek a Making Music Modern: Design for Ear and Eye című kiállításon, MoMA, New York, 2015, A3/ofszet, A művész jóvoltából

Lemezborítók mellett még miket csináltál? 

A másik pénzforrásom az volt, hogy a Moképnek készítettünk plakátokat, már a főiskola alatt is. A Kossuth téren volt egy vetítőterem, behívtak két-három grafikust, megnéztük, és aki vállalta, az tervezett hozzá valamit. Én a Beverly Hills-i Zsaru 2-t csináltam például, a Smaragderdőt és A Shaolin tempom szent köntöse című kínai kung-fu filmet. 

Ebben az időszakban születtek a zenekari plakátok is, ugye? 

Igen, ennek elég nagy lökést adott, hogy beindult a Petőfi Csarnok. Szabó Gyuriék csinálták az egész programot, tisztán alternatív volt, koncert, tánc, színház. 

Ennyi minden mellett milyenek voltak a hétköznapjaid? 

Kaotikusak. Főiskola, munka, főiskolai feladat, zenélés, próba, plakátragasztás, koncert, aztán másnap elölről. Akkor jól bírtam, beállt valami rendszer. 

Közben diplomáztál is. Egyáltalán, milyen volt a főiskola? 

A főiskolán Ernyei tanár úrra és Virágvölgyi Péterre emlékszem a legszívesebben, és Zsótér Lászlóra, aki minket pont nem is tanított, de friss szemléletű volt. Egyébként Haiman György vezette a tanszéket. 1982-ben diplomáztam, és kitaláltam egy olyat, amit, mint később kiderült, már Erdély Miklós is megcsinált, de én akkor nem tudtam róla. Szóval elővettem régi családi képeket, hat-nyolc fős csoportképeket, és az egyik változatban megpróbáltam ugyanabban a pózban Kokóval (Kukta Erzsébet, a Bizottság Együttes és a Batu Kármen formáció énekese – a szerk.) kettőnket lefotózni, mi lettünk azoknak a családképeknek a szereplői. A másik változat, ami hasonlít Erdélyére, hogy a mamámról és a nagymamámról van egy fotó, amibe belemontíroztam saját magamat. Ezen persze idősebb vagyok mint a saját mamám. 

Screenshot 2020 02 11 at 10.36.31

1983–85, Fotó: Jederán György © HUNGART 2018

Diploma előtt fotóztad Kokót… 

Igen, a filmet előhívtam, de elkallódott, mi viszont azóta is együtt vagyunk. 

Akkor épp melyik zenekarod volt? 

Az első a Strand együttes volt, abból csináltam a diplomamunkámat. Összeállítottam egy 16 oldalas katalógust. Minden oldalon a zenekari tagok fotói és a zenekar szövegei kerültek egymásra montázsszerűen. A dokupapírra nagyított képek keménységét ofszetnyomással lágyítottam vissza kétszín- (duotone) nyomással. 

Miért Strand lett a neve? 

Az is egy bevillanás volt. Kabinos ruhában léptünk fel, és egy lány a koncert alatt, miközben mentek a számok, a strandigazgatóság házirendjét olvasta fel (tilos labdázni, ugrálni stb.), a szövegíró és a fotós is a színpadon volt, mindenki fehér ruhában. A koncert kezdetén az énekes behozott egy nyugágyat, kihajtogatta és bemondta a mikrofonba, hogy aki ma szórakozni jött ide, az jobb, ha hazamegy. Kevés helyen léptünk fel, főleg házibulikon és például az Iparművészeti gólyabálján. Az utolsó fellépésünk 1981-ban az URH búcsúkoncertje előtt volt, ahol Menyhárt Jenő meghívására előzenekarként játszottunk a Kassák Klubban. Tehát először volt a Strand, aztán az Electric Petting 1982-ben, akkor diplomáztam és rögtön utána a Bp. Service, mert az Electric Petting csak pár hónapig tartott, és amikor felbomlott, megalakult belőle az Art Deco és a Bp. Service, ami a leghosszabb életű zenekar volt, amiben közreműködtem. 1982-ben alakult, az utolsó koncertünk pedig ᾿97-ben volt Los Angelesben a Roxy klubban. 

Még ne menjünk Los Angelesbe, maradjunk kicsit itthon. Volt az Andrássy úton az Ádám Sörözővel szemben egy butik, az egyetem mellett egy darabig ott dolgoztam, és mi onnan ismerjük egymást. Árultuk a jelvényeidet. 

Jelvényeket ᾿83–84 körül kezdtem csinálni. Abban az időben nem is nagyon csináltam mást – a nagy képek előzményei voltak. Egyszer például a BBS (Balázs Béla Stúdió) szervezésében a Kongresszusi Központban a Filmszemléhez kapcsolódva volt egy Szirtes János-performansz: fogorvosi székbe ültette a riportalanyait, és elég keményen bánt velük, rázta őket stb., úgyhogy a riport után kárpótlásul mindenkinek átnyújtott egy általam készített jelvényt. Ekkorra már kialakult a tükör alapra, technikai alkatrészekből épülő dizájn. ᾿87-ben pedig volt egy kiállításom, erről van plakátom is, amin a Bp. Service-ben használt zajgenerátorokat állítottuk ki a Fényes Adolf Teremben, ott minden látogatónak adtam ilyen jelvényt, vagy kétszázat szétosztottam. 

Screenshot 2020 02 11 at 10.38.22

Egy mű a Talált pixelek című 2018-as, szentendrei Ferenczy Múzeum-beli kiállításról. Vegyes technika, 140 x 100 cm, A művész jóvoltából, Fotó: Deim Balázs

Egyébként milyen filmeket néztetek akkor? 

Végül is a film volt a legnagyobb hatással ránk. Például a csehszlovák új hullám, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, Tűz van babám, az Ecce Homo, Homolka... A Lengyel Kultúra Házába az Andrzej Wajda-filmekre jártunk be, az Egyetemi Színpadon Buñuel-filmeket is adtak. Jancsó előadásaira is jártam és láttam Bódy filmjeit. A Balázs Béla Stúdióban a Szónokképző tanfolyam (Ragályi Elemér rendezte, 1972 – a szerk.) maradt meg a legjobban, egy rövid dokumentumfilm, amiben egyszerű emberek készülnek egy szónoklatra, valakit el akarnak búcsúztatni, és újra meg újra nekirugaszkodnak a bonyolult körmondatoknak – és nem sikerül és érzed, hogy mindez milyen értelmetlen. De a francia új hullámos filmeket vagy a Fassbinder-filmeket is nagyon szerettem. És nem is tudom, hányszor láttam Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című filmjét. 

A képzőművészek közül ki érdekelt, mi hatott rád? Duchamp, vagy Erdély Miklós, vagy még kik? 

Voltam Erdély előadásán, kiállításán is, a Demokratikus festményre emlékszem, ami a TIT-ben volt, és a résztvevők (Erdély, Birkás, Galántai) a közönséggel szavaztatták meg, mi kerüljön a műre. Nagyon bírtam Szirtes performanszait, a 180-as csoportot, Szemző Tibi zenéit, feLugossy Laca performanszait. Tulajdonképpen azokat bírtam a legjobban, akikkel ma is jóban vagyok. Roskó Gábor, Révész Laci, Sugár János munkáit. És persze az Einstürzende Neubauten ᾿85 körül, az volt a nagy kedvencem, bár ezt nem nevezhetjük képzőművészeti előképnek... Annyira meghökkentő dolog, mint amilyen kamaszkoromban Balázs János volt, így hirtelen nem jut eszembe, de az FMK-ban is eszméletlen kiállítások voltak.

Zuzu, Vető? Ők érdekeltek? 

Igen, és nem fogod elhinni, de akkoriban ilyen fura dolgok is voltak: Paraszkay Gyuri barátom, amikor elvégeztük a Képzőgimit, úgy ᾿75 táján az MTI-be került fotósnak, és ekkoriban már praktizált mint professzionális fotós. Iványi Norbert (aki a Kontroll Csoport dobosa volt) összehozott egy olyan délutánt, hogy összejöttek Vető barátai és Paraszkay Gyuri barátai, hogy eldöntsék, mi a jobb fotó. A hagyományos értelemben vett, klasszikus fotó vagy a Vető-féle kísérletek. Különös, termékeny időszak volt. Azt bírtam benne, hogy a megnyilvánulásaink produkcióra törekvő kulturális üzenetek voltak, nem volt tétje, hogy hány ember jön el, írnak-e róla, mennyibe kerül a belépő – nem voltak ezek az akadályt jelentő korlátok vagy kényszerek, ettől iszonyú szabad volt minden, bármit lehetett csinálni. Nemrég volt a Drei Raben/ Három Hollóban egy beszélgetés, Révész, Sugár és Roskó beszéltek Erdélyről, és azon gondolkoztam, hogy egy, a mostani trendeket követő fiatal festő ebből vajon mit szűr le, átjön ez egyáltalán?

Nem tudom, de a te jelvényeidnek is kb. olyan funkciójuk volt akkor, mint kicsit később a Veszett a világ (Wild at Heart) című filmben Nicolas Cage gyíkbőr zakójának. (For me it᾿s a symbol of my individuality, and my belief in personal freedom. Ez egy kígyóbőr dzseki. Ez jelképezi az egyéniségemet és a személyes szabadságomba vetett hitemet.) Amikor a jelvényeket csináltad, azoknak volt valami kapcsolódásuk Király Tamás szintén nagyon szabad és individuális kreációihoz? 

Lehetett is kapni őket Király Tamás New Wave-butikjában. Ő is nagyon hatott rám. Viszont már nem emlékszem, miért kezdtem el csinálni őket, csak a metódusra. Az Andrássy úton volt egy vadászbolt, abba sokszor bementem, és vettem ugró szarvast, makkot tölgylevelekkel, tényleg, ott gyönyörű jelvények voltak, amikhez nagyon vonzódtam. Az enyémeken a tükör alap teret, mélységet adott, és látta magát benne, aki rájuk nézett. Az áramköröket pedig úgy szereztem, hogy az első lomtalanításokon lecsavartam kidobott tévék, rádiók hátoldalát, kiszedtem belőlük, ami használhatónak tűnt és ami tetszett, vagyis a rozsdás alkatrészeket. 

Most is van a műveidnek ez a nagyon aprólékos, már-már apácamunka jellege – grafikusként is ilyen részletező alkat voltál? 

Igen, szerintem a plakátjaim is ilyenek, az egyik most megtalált kis plakáton apró hattyúminta van, több száz – szerintem napokig csináltam. A régi munkáimat az orosz konstruktivista képek nyomán körök, más formák alakították, a mostaniak vízszintesek és függőlegesek mentén szimmetrikus rendszerek – teljesen más világ. Jobban törekszem a harmóniára. Amikor felfedeztem magamnak a szimmetriát, ahogy a dolgok tükrözik egymást, annak nagyon örültem. Sok tárgyat szétszedtem, a részeket megtükröztettem, így demonstratívabb és hamonikusabb az egész látvány. Készítettem jelvényeket Los Angelesben is, ahol megismerkedtem Mark Mothersbaugh-val, a Divo együttes énekesével, aki azt írta a jelvényekről, hogy mindegyik egy külön haiku, történetet mesél, erre én akkor nem gondoltam, de azért ez a mostani műveken így van, nagyon sok helyet szabadon hagyok, hogy mindenki a saját asszociációval építhesse fel belőle a saját történetét. Mint kép kész a munka, de mint történet mindegyik továbbalakítható. Amikor szakítottam a rozsdás huzallal, meg kellett keresnem az ellenpontját. 

Jó, de a rozsdás huzal és a legófigurák rózsaszín kis hattyúkkal között széles skálája nyílik a lehetőségeknek. 

Rám nagyon hatott az amerikai giccs újjáértelmezése, vettem egy Mark Ryden-könyvet és alá akartam íratni vele, de a megnyitón nem lehetett. Másnap beálltam a kígyózó sorba, aztán négy óra múlva beértem egy terembe, ahol: a mester dedikál, mellette áll a felesége, mögötte a barátok buliznak. Ryder rózsaszín öltönyben, felesége rokokó ruhában, tollakkal és rajta is minden rózsaszín. A feleség átadja egy cetlin a nevedet a mesternek. Mellettük egy kétméteres hatalmas torta az egyik képéről mintázva, amit majd a látogatók örömmel megesznek. S amikor aláírta a képedet, megköszöni és ad valami ajándékot. Fekete bársonyzacskóban egy medált, aminek az értéke a művész honlapján 100 dollárba kerül. Vagy: Gary Basemannek olyan kis életmű-kiállítását láttam The Door is Always Open címmel, ahol egy akkora teret, mint a teljes Műcsarnok kitapétáztak az ő sajátos motívumaival – külön legyártatták az egészet – és arra akasztották a képeit. Például egy tizenkét személyes étkezőasztalt tányérokkal, evőeszközökkel, amiken újra csak a festményei jelennek meg. Ő pedig jön a kiállításra és a kísérői olyan ruhát viselnek, mintha mindannyian a képekről léptek volna le. A lakását tette bele a kiállításba, volt nappali kandallóval, a szülei képeivel, a kedvenc könyveivel... Ezt hova lehet még fokozni? Nemcsak a maximális hatásra törekvésük a lenyűgöző, hanem a munkaorientáltságuk, hogy tényleg állandóan ebben élnek, nagyon komolyan veszik. 

Abban, amit most csinálsz, mennyire van benne, hogy tárgydömping van a világban és valamit kezdenünk kell azokkal a tárgyakkal, amik mások számára már haszontalanok? 

Ez benne van, az elején beszéltük a zenével kapcsolatban is, hogy az utcazaj hasznosítása, ami másnak értéktelen, felejtendő, kidobandó, abból lehet valami egészen új. A képeimen csupa bolhapiacon talált, összevadászott vagy megmentett tárgy, ami másnak már használhatatlan. Vehettem volna boltban is, de nem tettem – olyan tárgyak kellenek, amik inspirálnak valamire. Olyan tárgyak, amik elveszítették a saját történetükkel a kapcsolatot, de most esélyt kapnak arra, hogy bekerülhessenek egy új történetbe. 

A plakátokat mikor kezdted eltenni? Az elején azt mondtad, nem őrzöl meg semmi olyat, ami nem a munkádhoz tartozik. 

Nem tudom, ez csak úgy kialakult. Amikor a Bp. Service-nek készítettem plakátot, abból elraktam egypárat. Egy idő után kezdett gyűjteménnyé válni. Izgatott a főiskolán tanult grafikai világ és a koncertplakátok tét nélküli szabadsága közötti markáns különbség. Egy idő után kaptam is sokat, például amikor koncertünk volt a Fekete Lyukban, akkor Nagy Gyula már húsz plakáttal a kezében várt. De kértem én is zenekaroktól. 

És hogyan kerültek a plakátjaid a MoMA gyűjteményébe? Mert ott most nyolcat őriznek belőlük. 

2014-ben betévedtem a Budapest Poster Gallerybe, ahol megismerkedtem Várkonyi Ádámmal, a galéria alapítójával. Meglepett a szakértelme. Legközelebb már vagy 30 plakáttal érkeztem, és megkértem, hogy foglalkozzon velük, kezelje az anyagot. Alig hittem el, amikor fotót küldött a Making Music Modern: Design for Ear and Eye kiállításról, ami a MoMA-ban volt, New Yorkban. Ez a kiállítás a ᾿80-as évek alternatív zenekaraira fókuszált. Ott együtt jelent meg David Bowie, a Kraftwerk vagy akár a Sex Pistols, a Kontroll Csoport, a Bizottság, a Bp. Service plakátjaival. Nyolc plakátom bekerült a MoMA gyűjteményébe. 

Akkor térjünk rá végre Amerikára. Mikor utaztatok ki és mik voltak az előzmények?? 

᾿93-ban léptem be az ARC Stúdióba, hárman voltunk tulajdonosok: Czeizel Balázs, Kiss Dezső és én. Nagyon ment. Aztán 1995-ben Kokóval megalakítottuk a saját grafikai stúdiónkat Bp. Studió néven. 1996-ban kimentünk Los Angelesbe, először csak nyaralni, de összetalálkoztunk Csupó Gáborral, aki munkát ajánlott. Akkor már Gábor zenei cége, a Tone Casualties kiadott egy Bp. Service-cédét The Machines Print Soundmaps címmel. Tetszett neki a zene és a grafika is. Először csak egy évre akartunk kilátogatni a gyerekekkel együtt, de 18 év lett belőle. 

Screenshot 2020 02 11 at 10.39.18

Bp. Service-koncert / Lumpy Gravy, 1997, Art Bistro and Gallery, Los Angeles, Kósa Vince, Bp. Szabó György, A művész jóvoltából

Amerikában mi volt hatással rád, milyen fajta művészet? 

Los Angelesben láttam Mark Ryden képeit, azok eléggé. Mai poszt-pop elképesztően rózsaszín giccsbe gyúrva, de benne van az óvodai játszótér, a barbár háttér, miközben úgy fest, mint Caravaggio. Több négyzetméteres képek, és olyan kereteket készíttet nekik, hogy az aprólékos rajzait thai faragókkal kivéseti és valójában a kereten is a képeit látod. ᾿94-ben volt az utolsó kiállítása, a The Gay 90᾿s West, azt hatszor láttam. A képei tisztán giccsek, amivel tisztában is van, nem is ment máshová, csak Los Angelesben, New Yorkban és Tokióban állított ki. De a giccs most reneszánszát éli, nem?

Screenshot 2020 02 11 at 10.40.09

Holger Czukay Party / Lumpy Gravy, 1997, Art Bistro and Gallery, Los Angeles, Holger Czukay, Január Herceg, Bp. Szabó György, A művész jóvoltából

Te hogy vagy ezzel? És mik a terveid? Maradnak a mostani önálló, házioltárszerű kis műtárgyak, vagy valamiképpen elkezdenek ezek is növekedni? 

Van egy ideám, ami arra épül, hogy hasznosítsuk újra a talált tárgyakat. Szeretnék engedélyt szerezni a talált tárgyak osztályokhoz. Szerveznék egy csoportot mondjuk Felsmann Istvánnal, Karácsony Lászlóval, Babos Zsilivel, hogy menjünk le a balatonfüredi vasútállomásra, és az ott talált tárgyakból építsünk installációt, ami ott maradna egész nyárra a turistáknak. Vagy a Sziget Fesztiválon talált dolgokból csinálnék szelfiző falat, ahol az emberek fotózkodhatnak, felteszik az Instagramra – szeretnék egy folytatható projektet olyan köztereken, ahol sok ember megfordul.


Az Artmagazinban eddig megjelent: Zombori Mónika: „Az alternatív kultúra nem vonz tömegeket, de megtalálja közönségét”. Interjú Bp. Szabó Györggyel. Artmagazin, 2013/4. 46–49. o.

full_003320.jpg
„Az alternatív kultúra nem vonz tömegeket, de megtalálja közönségét”

Minden kornak megvan az emblematikus műfaja. A 80-as évek lazuló Magyarországán az alternatív zenekarok és a koncertjeiket hirdető plakátok azok. Ha valaki zenész volt akkor, és plakátokat is tervezett, amiket a barátaival ő maga ragasztgatott ki, egypárat megőrzött belőlük, és ezeket, noha kiköltözött Los Angelesbe, mégsem dobta ki... nos, ő az interjúalanyunk.