Sokáig azt képzeltem, mondta a nyugodalmas jóéjszaka, hogy azért vagyok olyan kevéssé fogékony a szürrealizmusra, mert én soha nem álmodok semmit. Vagyis ilyenkor mindig kijavítanak, álmodom, de nem emlékszem rá, akár fölvernek, akár csöndesen ébresztgetnek, akár magától nyílik ki a szemem, mert hasamra süt a nap, fogalmam sincs, mit láttam az előbb, hol jártam és mit tapasztaltam. Hát így nehéz. A világ magától is tele van mindenféle szörnyekkel, nem kell hozzá túllépni a realizmuson, egy zebránál, zsiráfnál, embernél, imádkozó sáskánál semmi sem különösebb, démonibb, felkavaróbb.

Nem valami marhaság ez az egész? Úgy értem, valami elméleti háttér, mint a kommunizmus, valamit mégis kell mondani, hogy miért végezzük ki az embereket, vagy miért zárjuk a maradékot börtönbe, miért festünk furcsa dolgokat. Nem is ez zavart, hanem az elméleti háttér befolyása a művekre. Az ember a megoldást vagy megfejtést ott keresi, hogy mi van a képen, és nem a vonalakban meg a színekben. Azért hat, mert elfolyik az idő, jóságos ég, hát azért a laposságnak is kell legyen határa. Egyszer kitaláltam (nem álmomban) egy szürrealista festményt, egy szőrös női akt hevert rajta, és a szőrzete rendes mellkasi bunda, ha alaposabban megvizsgálta a szemlélő, csupa hangya volt. Ezzel még lehet kezdeni valamit, írtam a jegyzetfüzetembe. Szerencsére nem kezdtem vele semmit. A hangyákkal viszont kellene kezdeni valamit. Ott mocorognak a falon, mert úgy van a kiállítás, hogy egy elölről-hátulról nézhető vászonra vetítik az Andalúziai kutyát, látszik, hogy szobor a műkéz, amelynek lyuk van a közepén, és abban mászkálnak a kis rovarok, nyilván a lyukba rejtettek valami finom hangyacsemegét. Mögötte Dalí lenines képe, a zongorán kotta, azon kottafejek helyett hangyák szaladgálnak. Nálunk azt mondják a szorgalmas hegedűsre, hogy még a légypiszkot is lejátssza a kottából, úgy látszik, a franciáknál a zongorista játssza el a hangyákat. Ha egyáltalán eljátssza, mert Dalí ősz hajú muzsikusa túl messze van a hangszertől, nem ér el oda. Elvben persze nem biztos, hogy ő a muzsikus, csak a keze olyan furcsa, a normális, hétköznapi fakezűekhez képest kifinomult tartásban nyugszik, és az erek olyan érzékenyen domborulnak rajta. 

A zongorán, mármint a billentyűkön, ott van Lenin, hat példányban, finoman derengő dicsfényben. Ez volna Dalí válasza arra, hogy a mozgalomnak szorosabbra kellene húznia a szálakat a kommunista párttal. Mit mondjak: megsemmisítő kritika. Erről beszélek, mondja a nyugodalmas jóéjszaka, a képnek története van, a képnek magyarázata van, ha mindezt elolvassuk a falon, akkor már bent is vagyunk, befértünk a kiválasztottak csapatába, akik értik, hogy miről is van szó. Attól még nem kell feltétlenül szeretni is a szürrealizmust, lehet fejet csóválni, hogy az egész társaság azt játssza, amit a moszkvai bolsevikok, vagy elfogadjátok a vezért vezérnek, vagy ki vagytok zárva. Képzelem, mekkora csapás lehetett egy ilyen kizárás, nyugtalan Chiricók járták a sötét utcákat, többé már nem vagyok igazi szürrealista, hogyan fessek bármit is holnap reggel? Az is lehet, hogy más aggasztotta őket. Nem tudom, mindenki így van-e vele, de ha meglátok egy nevet és alatta a két évszámot, szinte kényszeresen elvégzem a műveletet, kivonom a hátul lévő számból az elöl lévőt. Mintha a szürrealizmus lett volna a hosszú élet titka. A maradék, talán csak Yves Tanguy kivételével, csupa nyolcvan-kilencven körüli szám, mintha az igazi szürrealista nem vérrel, verejtékkel, idegekkel dolgozott volna, mintha a művészet elsődleges célja az alkotó stresszoldása lett volna, sose halunk meg, vagy csak nagyon sokára. Akkor persze megérteném az idegeskedést: szürrealizmus – társ egy hosszú életre. Barom vagy, mondja a szürrealizmus a nyugodalmas jóéjszakának. Ha a moz- galom tagja lennél, kizárnálak.

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2019. október 20-ig