Csak a mi János vitézünkben utálja egymást török és francia, a történelemben és a mai politikában inkább szövetségesek. Törökország csatlakozása az Európai Unióhoz régóta napirenden tartott kérdés, aminek eldöntésében Franciaország a 2009-es török évaddal segített.

A Grand Palais előtt megint sorok kígyóznak, hogy bejuthassanak a Bizánctól Isztambulig – egy kikötő két kontinenshez című kiállításra, ami a közben Konstantinápolyként is viharos évszázadokat átvészelő város történetét mutatja be úgy, hogy szemünk-szánk tátva marad. Először még nem tűnik annyira izgalmasnak az egész, bármely égeikumi archeológiai múzeum tárlóiból hasonló tárgyak nézegetnének felénk, de a harmadik méter után már látszik, ide valószínűleg a legjobb darabokat szállították (az egész kiállítás mintegy 300 darabját 14 ország múzeumai kölcsönözték), hogy érzékelhető legyen az a lüktetés, amit a kifinomult és barbarizálódó, más-más idegen hatásokat beépítő időszakok váltakozása okoz. De ez még csak a bizánci szín, hol sima képű, hol a háborúzást jobban kedvelő, így a borotválkozást hanyagoló szakállas császárok port réival, majd egy olyan kehellyel, aminek a felső peremét kis változtatással nyugodtan elküldhették volna valamelyik másik induló királyságnak a mi szent koronánk párdarabjaként.

Ezután jön a fordulat, Konstantinápoly eleste (térben is eljutunk az első szint végéig, egy lépcső aljához, ami I. Abdulhamid Dolmabahcsi Palota-beli lépcsőjét rekonstruálja, és felvezeti a látogatót az oszmán birodalom idegen szemek elől sokáig elzárt világába). És itt az első magyar vonatkozás (több nem is nagyon lesz), megtudhatjuk, hogy egy magyar ágyúöntő mester, bizonyos Urbán vagy Orbán kulcsszerepet játszott a város elfoglalásakor – ő öntötte azt a hatalmas ágyút, aminek egy-az-egyben újraöntött csöve az elhagyott termek felé mered. A lépcsőn felérve egy kupola-installáció alá jutunk, amire folyamatosan vetítik a híresebb épületek kupoladíszítéseit, miközben müezzin ének szól, jelezve, hogy a keleti kereszténység székesegyházaiból percek alatt mecsetek lettek.

Az emelet az oszmán-török birodalomé. Hirtelen az ismerős európai antikvitás és annak mindenféle derivációja után itt van egy ázsiai eredetű művészet, nagyon-nagyon kis nyomokban beépítve csak a helyi előzményeket. Inkább kínai motívumok, indiaias, arabos világ, a csodás Kelet, de ahogy lassan haladunk a tárlók között előre az időben, megjelennek az európai kapcsolatokra utaló jelek, képek, sőt egy Gentile Bellini (iskolája) portré II. Mehmedről (nekünk Mohamedről, vagy inkább Mehemedről?), vagy a szövetek, bársonyok, brokátok, amiket fokozatosan egyre inkább velencei, és genovai műhelyekből importálnak a Porta urainak és hölgyeinek. (Erről még többet a Louvre egy kapcsolódó kiállításából lehet megtudni, amire a Topkapi múzeumból érkeztek a bársonykaftánok, és a viselőjüket hímzett Korán-idézetekkel védelmező “beszélő köntösök”).

A kiállítás zárórésze tulajdonképpen Orhan Pamuk Isztambul-könyvének illusztrációja, Antoine Ignace Melling a 19. század eleji várost megörökítő rajzaival, fotókkal, filmrészletekkel. Ezek sokat segítenek abban, hogy érzékelhessük azt a szürkeséget, ami lassan beborította a hatalmas birodalom romjain terjeszkedő modernizálódó várost. Ezt a melankolikus szürke gondolatréteget, az Orhan Pamuknál kulcsfogalomként szereplő “hüzün” érzését persze a törököknél csak mi ismerhetjük jobban, szegény magyarok, akiknek néha azért szívszorító érzés azzal szembesülni ezen a kiállításon, hogy Szulejmán szultán milyen cobolyprémmel bélelt velencei bársonykaftánban, gyémántforgós, paradicsommadár-tollas gyolcsturbánban vágyakozott kedvenc felesége után és írta a török irodalom legszebb szerelmes leveleit – Mohács alól.

Bizánctól Isztambulig, Galeries Nationales (Grand Palais, Champs-Élysées) 2010. január 25-ig