Bár a művészet egyetemes története a festészetnél és a szobrászatnál aránylag kevesebb figyelmet szentel az ötvösművészet remekeinek, azok a többi műalkotáshoz hasonlóan hiteles dokumentumai a kornak, amiben készítették és viselték őket. Komplett történeteket mesélnek el azok az ékszerek, amik egy-egy uralkodócsalád, például a Romanovok tulajdonát képezték.

A dél-afrikai Blombos-barlangban 1997-ben egy körülbelül hetvenezer éves leletet tártak fel: közel azonos méretű és azonos helyen átfúrt folyami kagylóhéjak csoportját. A mikroszkopikus vizsgálatok során olyan kopásnyomokat találtak a kagylókon, amikből következtetni lehet arra, hogy azokat felfűzve hordták. Ez a kagylólánc tehát a ma ismert első ékszerek egyike, feltételezéseink szerint régebbi annál, mint hogy beszélni kezdtünk volna az evolúció során. Az ötvösművészet, miután saját gyerekkorán túljutott, alkalmassá vált az önkifejezésre, a közvetítésre, fejlődésében az európai dinasztiák jelenléte felbecsülhetetlen fontosságú volt. A fényűző életet kedvelő, hóbortjairól híres Marie Antoinette-et olyan gőgös és felelőtlen uralkodóként tartja számon az emlékezet, aki szinte egy személyben felelős Franciaország pénzügyi válságáért. Az ellene felhozott vádakat enyhítheti, hogy az osztrák főhercegnő mindössze tizennégy évesen kötött házasságot Lajos Ágostonnal, majd 1774-ben, tizennyolc éves korában lett Franciaország királynéja. Mit tenne bármelyik kamaszlány a királyi nevelés ellenére, ha az otthonától távol, „zsebében” egy nagyhatalom vagyonával kellene kedvét lelnie? Ha nem a ruhák, a cipők és az ékszerek halmozása jelentette volna a szórakozást Marie Antoinette és elődei számára, akkor nem vagy nem ennyire gyorsan fejlődött volna ki a korabeli francia divatipar, aminek lélegzetelállító produktumait többek között a gazdaságilag hirtelen megerősödött orosz cári udvar is megirigyelte. Az általános vélekedés szerint az oroszok különösen kedvelik a túldíszítettséget, mindennemű megalomániára fogékonyak. Felmerül a kérdés, hogy Szentpétervár, ami viszonylag későn és történelmi léptékben pillanatok alatt épült fel, mi egyébbel tűnhetett volna ki a kontinens nagyvárosai közül, hacsak nem azzal, hogy ötvözte azok összes büszkeségét? Ez a folyamat a művészet különböző területein különböző kvalitású eredményekhez, de az ötvösművészetben olyan különlegességekhez vezetett, amik közül több ezret őriz gyűjteménye részeként a szentpétervári Ermitázs. A múzeum amszterdami épületében most háromszázat tekinthetünk meg, melyekből néhány valójában nem Oroszországból érkezett.

Vendégségben otthon

A most az Ermitázs amszterdami fióképületeként működő múzeum 1682-ben kórházként nyitotta meg kapuit, és működött egészen az 1990-es évekig. Az épületet a teljes, történelmileg hiteles felújítást követően, éppen tíz éve vette bérbe a szentpétervári Ermitázs a várostól, majd ide költöztette gyűjteménye egy részét, világhírű ékszerkollekciójából is válogatva. Egy, a Romanov-ház történetét bemutató állandó kiállítás is helyet kapott a múzeumban, de a tematikus, időszaki kiállítások kedvéért rendszeresen utaztatnak műkincseket Szentpétervárról Amszterdamba. Egyesek szerint mindez csak a felszín, a múzeum politikai érdekeket szolgál, sőt merész összeesküvés elméletek keringenek arról, hogy az Ermitázs amszterdami intézményén keresztül juttat ki Oroszországból műtárgyakat. Mindenesetre az egyszerűen csak Juwelen! (Ékszerek!) címre keresztelt kiállítás korhű ruhákkal és a tárgyak eredeti tulajdonosairól készült portrékkal kiegészülve teszi teljesebbé a betekintést az orosz cárok és a szentpétervári felsőbb rétegek elmúlt háromszáz évébe. Több stílust is tetten érhetünk, a rokokótól az empire-on keresztül egészen az art nouveau-ig. A kiállított darabok között találjuk I. Erzsébet (1709–1762) brossát, azt a drágakövekből készített virágcsokrot, amihez több mint kilencszáz gyémántot, valamint kék és sárga zafírokat, rubinokat, topázokat és smaragdokat használtak fel. A kitűző szépségével vetekszik II. (Nagy) Katalin (1729–1796) háromkilós ékszeresdoboza, amit közel négyszáz színes drágakő díszít. Anna Pavlovna (1795– 1865) nagyhercegnő, későbbi holland királynő hozományát és a Romanovok mellett néhány befolyásos orosz arisztokrata, így a Juszupovok ékszereit is bemutatja a tárlat. Tekintettel arra, hogy érzékeltetni szeretné a századok alatt bekövetkezett változások folytonosságát, a kiállítás kronológia szerint rendszerezi az alkotásokat, az időszakokon belül pedig további szekciókra osztja a gyűjteményt. A kurátorok külön állították ki az alkalmi és a hétköznapi darabokat, külön terembe kerültek a gyászékszerek és a szerelmiek, amelyek néha titkos üzenetek kézbesítésére is alkalmasak voltak.

Ízlések és pofonok

Maurice Paléologue (1859–1944) francia nagykövet Oroszországban tett látogatását követően azt írta: „Nincs az orosz cári udvarhoz hasonló uralkodóház! Nincs, amelyik versenyezhetne vele!” A ruhák és az ékszerek részletgazdagsága, a bútorok kifinomultsága, a fényűzés és persze a pazarlás lenyűgözte a nyugati látogatót. A fenséges, minden képzeletet felülmúló orosz pompát még a kegyetlenkedéseiről híres Anna cárnő teremtette meg 1730–40- ig tartó uralkodása alatt. Amint az az általa bevezetett reformokkal összefüggő megszorítások után lehetővé vált, vásárlásba kezdett és nemcsak ékszerekkel, hanem a palota berendezését nagymértékben meghatározó tányérés porcelángyűjteménnyel alapozta meg a kollekciót, valamint az olyan, tulajdonképpen máig élő hagyományt teremtő bizarr tárgyakkal, mint a tömör arany toalettcsésze. Anna cárnőt Nagy Péter lánya, Erzsébet (1709–1762) követte, aki tovább bővítette az ékszergyűjteményt. Az új tárgyak között számos Keletről és Nyugatról érkezett diplomáciai ajándék volt, de az uralkodónő előszeretettel vásárolt és készíttetett saját ízlésének megfelelő ékszereket. Beszerzőkörútjairól a ritka parfümösüvegek mellett rendszeresen férfiaknak készült kiegészítőkkel tért haza, drágakövekkel díszített arany zsebórákkal, sétapálcákkal, szivartartó dobozokkal és ezekkel ajándékozta meg szeretőit. A dobozokat nem kizárólag dohány tárolására, inkább a szerelmes levelek továbbítására használta. A rejtekhelyek, a titkos fedelek kinyitásához ismerni kellett a tárgyak trükkös mechanizmusát. Erzsébet idején a színes drágakövek használata volt divatban; a színes csillogásért rajongó cárnő Jérémie Pauzié udvari ékszerészt bízta meg kedvenc ékszerei, például a képünkön is látható virágcsokor elkészítésével. Az ő szakértelmét dicséri Erzsébet messze földön híres talárja is, amit szó szerint drágakövekkel hímeztek ki. Erzsébet rendeletbe foglaltatta a luxust. Az 1753-ban kiadott jogszabály kimondja, hogy az udvar méltóságainak öltözetét csak valódi ékszerek díszíthetik, féldrágakövek és üvegdíszek nem. Ugyanakkor nem akarta, hogy bárki versenyre kelhessen vele, ezért a női divat minden új találmányának esetében fenntartotta magának az elsőbbség jogát. Brokát- és bársonyruháit általában arany- és ezüstszálakkal, selyemmel kombinálták. Tilos volt, hogy rajta kívül bárki a homlokánál magasabban viseljen ékszert – legyen az virág vagy hajtű. Ezzel szemben az ő hajkoronájába gyémántokat fontak. A Voltaire által „Oroszország Pompadourjá”-nak nevezett Erzsébet birodalomszerte betiltotta a nők arccsonkítással járó kínvallatását – ezzel is kifejezve elkötelezettségét a szépség iránt. A felvilágosodás eszméit hirdető, magát trónuson ülő filozófusként emlegető II. (Nagy) Katalin (1729–1796) eltörölte a legtöbb rendeletet, amit Erzsébet hozott. 

Az udvar előkelőségei végre akaratuk szerint öltözködhettek és díszíthették magukat. Az új cárnő ízlése eltért elődjétől. Persze ő sem vetette meg a zafírt és rubint, de azok a 18. század utolsó negyedében már ódivatúnak számítottak. A színes ékkövek után a monokróm hatás jött divatba, vagyis a gyémántok és a gyöngyök domináltak. Az új ízlés közvetlen kapcsolatot mutatott az akkoriban feltárt régészeti leletekkel, melyek hatására megélénkült az ókori Görögország és Róma művészete iránti érdeklődés. Minthogy a cárnő rajongott a kámeákért, ez az antik műfaj újra népszerűvé vált. Az apró portrékat féldrágakövekből, gyöngyházból vagy bármiféle achátból faragták ki, és kitűzőként, medálként, fülbevalóként egyaránt viselték. Katalin cárnő hálótermét Gyémántszobává alakították át, amit olyan értékes tárgyakkal dekoráltak, mint a budoárja asztalán álló tükör, amit kifejezetten a Juwelen! kiállításra restauráltak.

A 19. század első évtizede volt az átmenet, az átalakulás időszaka, mert bár az antikvitás szeretete még mindig alapvetés volt, Lord Byron és Sir Walter Scott írásművei a gótika felé terelték az érdeklődést, így beköszöntött a vasból készült ékszerek rövid reneszánsza. A vasból cizellált, áttört mintákkal díszített darabokat még az addig kizárólag drága ékszereket preferáló Zinaida Juszupova hercegnő is szívesen viselte. I. Miklós cár feleségének, Hohenzollern Alekszandra Fjodorovnának (1798–1860) készültek először olyan, természet ihlette, realisztikus, nagy műgonddal kivitelezett brossok, amelyek olyanok, mintha virágaikat épp most, frissen szedték volna a kertben. A hozzájuk illő aranypillangókat és zománcozott bogarakat a legjobb minőségű, kifejezetten Brazíliából rendelt drágakövekkel variálták. Ez a természetelvű formavilág a század során keveset, színeiben annál többet változott. A 19. század végén megjelenő új stílus, a szecesszió esztétikáját lágy hullámvonalak, pasztellszínek, ugyanakkor szokatlan, mégis elegáns színkombinációk jellemezték. A korstílust már az új cárné, Hesseni Alekszandra Fjodorovna (1872–1918) ismertette meg az orosz udvarral, akárcsak egy generációval korábban a brit Viktória királynő azokat a hajtincseket magukban foglaló fogadalmi ékszereket, amit melltűként az utolsó cárné is előszeretettel hordott. A francia Cartier-ház 1907-ben rendezte meg első kiállítását Oroszországban. Rögtön ezután II. Miklós cár hivatalos udvari szállítóvá nevezte ki őket, de az orosz arisztokrácia által leginkább kedvelt ékszertervező az ugyancsak francia René Lalique maradt. Lalique kígyókat ábrázoló medálját a cári család is nagyra értékelte, de kötelezően a nemesség ízlése fölé emelkedve, uralkodásuk alatt jellemzően a Cartier vagy az orosz Fabergé ékszerei közül válogattak.

Nyomtalanul

Az első világháború előestéjén, mintha csak megérezték volna a közelgő tragédiát, a Romanovok egy még a korábbiaknál is fényűzőbb bált tartottak, amiről a sajtókommentárok megjegyezték, hogy az előző évek során Oroszországban nem volt ehhez hasonló, a szó szoros értelmében ragyogó összejövetel – minthogy ezen kötelező volt az összes báli ruha gombjait drágakövekre cserélni. A Romanov-ház legtöbb tagja nem élte túl az első világháború és az azt követő vörös terror szörnyűségeit. Néhányuknak sikerült elmenekülniük az országból, főként Nyugatra, ahová ékszereiket is magukkal vitték, amiket végül kénytelenek voltak áruba bocsátani. Így azok az ékszerek, amik valaha a Téli Palota estélyein ragyogtak, szétszóródtak Európa- és Észak-Amerika- szerte. Később sikerült közülük egy-egy darabot fellelni, de legtöbbjük a korszakkal együtt örökre elveszett. A sors fintora, hogy amikor 1918-ban II. Miklós cárt és családját kivégezték, a hercegnők testéről, illetve a ruháikba rejtett ékszerekről és drágakövekről visszapattantak a lövedékek. Ezért többen máig úgy gondolják, hogy Anasztázia nagyhercegnő életben maradt, de valószínűbb, hogy még a világ legdrágább „golyóálló mellénye” sem mentette meg az életét.

Juwelen! Schitteren aan het Russische hof, Hermitage Amsterdam, Amszterdam, 2020. március 15-ig