Zömök, kinézetre bivalyerős, mégis a legtörékenyebb anyaggal dolgozik: üveggel. Káprázatosan hajlékonyak újabb művei, megmunkálási fokuk, kiszámítottságuk maximális. Megannyi gondosan megtervezett, mégis szeszélyesnek tetsző kaland. A látszólagos öntörvényűség mögött szigorú törvénytiszteletet találok.
 

Feleségeddel, Lugossy Máriával sok kiállításon szerepeltek együtt; ti „egy cég” vagytok?
Akadnak szorosan együtt dolgozó szobrász házaspárok, ilyen a cseh Libensky házaspár, ők együtt terveznek, együtt kiviteleznek, nálunk azonban csak a három gyerek közös. Persze előfordult, hogy Mari munkájának szállításához én csináltam a ládát – de minden egyéb az ő képzeletéhez-kezéhez fűződött. Az, hogy 70-80 százalékban közösek az egyéni kiállításaink, nem jelent szellemi vagy technológiai azonosságot. Nem is jártunk egy szakra az Iparművészeti Főiskolán; én már tanársegéd voltam, amikor megismerkedtünk; ő ötvösként végzett, én meg festőként. Végzésem után alakult csak meg a szilikát tanszék, Z. Gács György felkérésére, 1966-ban lettem ott tanársegéd.

Ekkor tértél át a fémre, majd az üvegre. Miért? Talán nem ment elég jól a festészet?
Már harmadéves korunktól elhajlottunk a festészettől (mint a korábbi évjáratokból Paizs Lacival, Fajó Jánossal, Kátay Mihállyal) abban az értelemben, hogy kötelező volt magunkat valami társdiszciplínában kipróbálni: díszletben, murálisban, restaurálásban vagy üvegfestészetben. Aztán tűzzománc-képzést is kaptam Z. Gácstól, ami nagyon megfogott. Amilyen kitűnő tanár volt Z. Gács, annyira utálta a megszokást, folyton újításokra buzdította tanítványait. Csak egyetlen példát erre: az ipari tűzzománc-eljárásokat ő és tanítványai művészi elképzelések szolgálatába állították. Végigvezetett sokunkat olyan kalandokon is, mint a gipsz anyagú műmárványon vagy a fény-mobilokon Schöffer Miklós vagy Vasarely Viktor nyomdokain járva.

Szépek lehettek ezek a kalandok, de miből éltél akkoriban?
Diplomamunkám a frissen épült pesti krematórium domborított és hegesztett vörösréz kapuja volt. Szakmai életem tehát a halállal kezdődött. Azt mondtam magamnak: „Hegesztőpisztollyal fogok festeni.” (Eredetileg tűzzománcra gondoltunk, de az nem jó, mert ha nekimennek teherrel, leütik.) Jöttek más megbízások is, ezeket a főiskola műhelyében, a nyári szünetekben készítettem el. Aztán meg a tanársegédi fizetésem, ha jól emlékszem, az első időkben havi 1400 forint kontójára éltem.

Hogy jutottál el az üveghez, s a mai állapothoz?
Kisebb, kísérleti darabokat csináltam, megrendelés híján szerelemből. Darabokat olvasztottam össze kemencében, méretre vágott üvegszalagokat. Így készült az 1969-es Aggódás, ki is állították a Fiatal Művészek Stúdiójában, ahol Bencsik István, Keserű Ilona meg Fajó voltak a vezetők.

Jól észlelem korai munkáidon Hencze Tamás és Vilt Tibor hatását?
Mint ők, én is a megújítani akarók között álltam, nem voltam hajlandó szocreált csinálni. Persze üvegből vagy acéllemezből eleve nehéz lett volna figurális műveket formálni, de nem csak ezért idegenkedtem a dologtól. Engem közvetlenül az anyag vonzott.
 
1974-ben készült el krómacél domborműved a MÁV-iroda Nagymező utcai portálján (a belső fareliefet Csiky Tibor készítette); aztán 1976-ban Csikyvel közösen adtátok át a Szervita téri Belvárosi Távbeszélőközpont homlokzatán azt a nevezetes krómacél domborművet; 1979-ben készített hasonlót Lugossy Mária a Zrínyi utcai Országos Gyógyszerészeti Központ portáljára. Ezeknek nem sok közük van az üveghez…
A fához sem, amivel Csiky mindaddig dolgozott. Mindent elvállaltunk, ami adódott, ha keresztül tudtuk vinni az anyagra és a formára vonatkozó elképzeléseinket. És nemritkán kalákában dolgoztunk; Mari domborművét – épp szoptatott akkor – Heritesz Gáborral és másokkal közösen művezettem. Ami a Szervita téri munkát illeti, Csikyvel kettőnket hívott meg a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, de mindketten közös terveket adtunk be. Tulajdonképpen cselből kaptuk meg ketten a megbízást: Hajdú István mesélte, hogy ezzel egymás ellen akartak kijátszani bennünket, „hadd öljük meg egymást”, de a tervük dugába dőlt. Annak a krómacél domborműnek egyébként semmi köze a távbeszéléshez, viszont annál nagyobb a geometriai összhangja az épülettel, amiért persze meg is izzadunk: 13 folyóméter 3 mm-es krómacél lemezt vágtunk fel kézifűrésszel (!) az előrajzolás szerint.

Most engedj meg egy kellemetlen kérdést: dísztárgyakat készítesz vagy autonóm műalkotásokat?M
Egy biztos: nem a használati kategóriában tevékenykedem, bár korábban ilyen kísérleteim is voltak. Negyven éve tanítom is, amit csinálok. Soha semmivel nem indokolom, mit miért teszek. Az indoklás a kritikusok dolga. Akárminek szánhatom én magam valamelyik munkámat, annak értékét, besorolását úgyis a művészi kvalitása határozza meg.

És Duchamp piszoárja vagy Picasso biciklinyeregből és -kormányból formázott kecskéje? Ezeknek miből fakad a kvalitásuk?
Ezeknek szellemi természetű a kvalitásuk, az sem kutya.

Mitől lesz az anyag, mondjuk az üveg formázása, összeszerkesztése művészi tézis?
Akármi a tézis, az csak az anyagon keresztül bújhat elő. Az én szándékom mindig az anyag transzcendálása – de ez is csak az anyag nyelvén, az anyag segítségével hajtható végre. Minden anyagnak más a nyelvezete. Radnóti, a költő jártában-keltében „valamire majd csak jó lesz” alapon rímpárokat gyűjtött. Ha megtalálják a helyüket, akkor versek részei lesznek. Kezdetben nyomasztó volt számomra, hogy nem lehetett tiszta, tömör üvegtömbökhöz jutni, mindent ragasztani kellett. Aztán felismertem, ebben előny is rejlik: az tudniillik, hogy rétegenként tudok bevinni kompozíciós elemeket a műbe. 

Soha nem zavart az üveg törékenysége, sérülékenysége?
Bronzszobrokat is lefejeznek, a festmény is megsérülhet. Az biztos, hogy az üveg javítása hosszadalmas munka. Hazatérő munkáimon gyakran vannak karcolások; a kiállítóknak tudniuk kéne, hogy az üvegszobrot nem csúsztatva kell arrébb tenni. Egyetlen karcolás kiszedése két-három napos munka.

Merítettél-e külföldi, rokon törekvésekből? A szintvonalak kirajzolódása mint kompozíciós elem mennyire a te találmányod?
Többen foglalkoznak ragasztott üveggel, például a madridi Javier Gomez vagy May van Cline amerikai kolléganő. Bár nem túl nagy az igény arra, amit csinálunk, valahogy mégsem egymás konkurenciájaként tekintünk egymásra, inkább erősíteni próbáljuk egymást. Itthon legutóbb a feleségemtől vett a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár az átriumába egy könyvplasztikát. 1983-ig az új beruházások kétezrelékét kellett műalkotásokra költeni, de ez is megszűnt. Talán visszatér az ország a korábbi gyakorlathoz, mert csak így nőhet a köztereken álló műalkotások száma.

Marad tehát a külföld?
Rendszeresen kiállítunk külföldön is, és tény, hogy vevők inkább ott akadnak, akik zömmel amerikaiak. Negyven év alatt körülbelül 300 munkát készítettem, s ezekből csak 30 maradt a tulajdonomban. Amit megvettek, azt zömmel külföldiek vették meg, köztük galériák, múzeumok. De legalább ugyanennyitől váltam meg ingyen, illetve ment tönkre, veszett el, nem küldték vissza, mert a galéria becsődölt és így tovább. Nyolc éve kallódik például Belgiumban két-két munkánk, alighanem vissza tudnánk szerezni, ha kimennénk és megkeresnénk őket. Ha döntenem kell, hogy új munkába fogjak vagy a régiek visszaszerzésével foglalkozzam, én, amíg élek, inkább újakat csinálok.
Mindenesetre nagy megnyugvás számomra, hogy az életművemről legújabban a Geopen Kiadónál megjelent album, amelyet Nagy T. Katalin állított össze, kitér olyan munkáimra is, amelyek fizikailag már elérhetetlenek. Nincs tárgyvesztési fóbiám, de ha ez az album nem készült volna el, csonkábbnak érezném művészi pályámat. A következő negyvenéves pályám – ahogy tréfásan mondogatom néha – könnyebb is lesz meg nehezebb is, mint az első: könnyebb, mert már magabiztosabb vagyok, mint a pályám elején, de nehezebb, mert a könyököm-térdem érezni kezdi az idő múlását.

Megkérdezem végül a Munkácsy-díjas érdemes művésztől: érdemes volt-e?
Ha csak a tényeket sorolnám tovább, akkor az panaszkodásnak tűnne. Ahogy sokan mások, én sem mindig tudom, hogy miből fizetem ki az adómat. Ha az ember nem enged a színvonalból, az nagyon sokba kerül. Viszont magam fotózom, csomagolom, szállítom a tárgyaimat – ezen sokat takarékoskodom. Hogy érdemes volt-e? Az, hogy vagy kétszáz munkám kikerült a nagyvilágba, van ennél nagyszerűbb dolog?