Régi Wes Anderson-rajongó vagyok, elsősorban szerethető történetei, humora és humanizmusa miatt, és az már a Tenenbaum, a háziátok vagy az Édes vízi élet esetében is világos volt, hogy itt a képekkel, stílussal mániásan foglalkozó rendezővel van dolgunk. Mindez a Grand Budapestben vált orgiasztikussá, hiszen a film minden egyes beállítása kép a képben, minden egyes kockája szerepelhetne egy képes albumban. Amit nyugodt tempóban lapozgathatnánk, jéé, látod, ez itt mi, ó, azt észrevetted, mondanánk lelkesen, aztán néznénk a következőt. Viszont ez egy film, amitől még nagyvonalúbbnak tűnik a részleteket kialakító gondosság, mert sok esetben szinte észlelni sincs idő egy háttérben megbújó elemet. Irodalmi alapból indulunk, a véletlenül Anderson elé került utolsó Stefan Zweig-mű, A tegnap világa adta a film ötletét. A Grand Budapest világát pedig rengeteg építészeti és képzőművészeti analógia. Most ezeket vesszük sorra.

   Sokat utazott Európa-szerte a stáb a szálló helyszínét keresve. A patinás, nagy szállodák, ahova a vendégek akár hat-nyolc hétre is beköltöztek, jellemzően az 1800-as évek végén, az 1900-asok elején épültek, de végül nem közöttük találták meg a tökéletes helyszínt, hanem egy üresen álló áruházban, Görlitzben. „Félig Németország, félig Lengyelország a város, húsz perc utazással pedig Csehországban lehetsz. Tehát voltaképpen pont ott voltunk, ahol a történet szerint lennünk kell, ha létezne ilyen valós hely” – mondta Anderson a szerencsés mágikus egyezésről, sőt azt is, hogy amikor eldőlt, az 1912-es proto-art deco áruház alakul hotellé, a közelében, pár kilométeres sugarú körben minden szükséges dekorációs anyagot, kiegészítőt megtaláltak. A designercsapat két hotelt is felépített benne, egyrészt a sokszor játszó harmincas évekbelit, illetve a mi posztszocialista szemünknek ismerős, hatvanas évekbeli modernt, melynek lobbijában a szálló tulajdonosa visszaemlékszik az elegáns, stílusos, pezsgő évekre. Az áruház homlokzata elé egy újat húztak, itt látszik, hogy nem volt kidobott pénz a szállodatúra, például Karlovy Vary hatása. (Ha már szóba jöttek a hatvanas évek, muszáj dicsérőleg kitérni Ujj Mészáros Károly Liza, a rókatündér című új filmjének hasonló stiláris bravúrjára, modernista hivataltereire, jelmezeire, Mekk Burgerére. Lásd 63.o.)

 

 

   A film történetében központi szerepet játszó festmény, a Fiú almával valójában nem létezik, mint ahogy szerzője, Johannes Van Hoytl is a rendezői fantázia szülötte. A kép megfestésére Anderson a Londonban élő realista festőt, Michael Taylort kérte fel, és mivel elég pontos elképzelése volt, képeket is küldött neki. Az e-mailben Bronzino, Holbein és 17. századi holland festők művei érkeztek. „Fel se merül egy ennyire izgalmas felkérést visszautasítani. Wes pontosan tudta, mit akar, csak ugye semmi ehhez hasonló nem létezett” – mesélte Taylor. Hoytl kitalált festői stílusa ifj. Hans Holbein és id. Lucas Cranach keveréke lett, kis francia reneszánsz beütéssel. Amikor a főszereplő ellopja – vagy jogos jussaként magával viszi – a Fiú almávalt, helyére nagy sietve egy Schieleszerű képet akasztanak. A fiktív, de teljesen az életműhöz igazított Maszturbáló leszbikusok egy amerikai festő, Rich Pellegrino alkotása. Anderson őt mint régi ismerőst kérte fel a feladatra, mert Pellegrino rendszeresen részt vesz San Franciscóban a Bad Dads éves kiállításon, ahol csupa olyan mű szerepel, melyet valamelyik Wes Anderson-film inspirált. Erotikus képe rövid életű, mert amikor az örökösök nagy sokára észlelik, hogy eltűnt a fiú és az alma, dühösen szaggatják szét az ál-Schielét.

   Tilda Swinton játssza kilencvenévesre maszkírozva Madame D.-t, otthona, a fenti jelenetek helyszíne, a Lutz-kastély tele van Klimt-képekkel, ezeket berlini művészek festették. Klimt olyannyira alapeleme Madame D. különös világának – Anderson ezt tartja egyik legfontosabb rendezői feladatának, hogy autentikus világokat kreáljon szereplői köré –, hogy Grand Budapest-beli lakosztálya falán is észrevehettük a képeket, sőt elképesztő öltözékein, az arany bőrruhán vagy a szőrmeszegélyes pelerinen is kézzel festett, klimtes minták vannak.

 

   A hotel lobbiján félóránként átszáguldó concierge és segédje mögött felbukkan egy-egy német romantikus kép, Caspar David Friedrich, és a vacsora-szalon óriási központi falfelületén is egy németes, fiktív monumentális tájképet mutat gyakran a nagytotál, a szálló helyszínéül szolgáló, szintén abszolút fiktív Nebelsbadról.

   Ha néha kimegyünk a városba, egy magaslatra épített diadalmas szarvas szobrot látunk, erről a dOCUMENTA városa, Kassel ugrik be, a Wilhelmshöhe hegyi parkjának tetejére emelt, sok-sok kőlépcső megmászásával elérhető Herkules-szoborral.

   Alkalmanként a szereplőket nagyobb vonatkirándulásokra viszi a történet, és ha valamikor, ilyenkor szűrődik be a harmincas évek politikai valósága, darabos arcú, agresszív igazoltató tisztekkel, de ha egy pillanatra el tudunk vonatkoztatni attól, hogy a részletek tiszteletében élő, verseket szavaló, zenében és parfümökben járatos concierge itt éli át annak a civilizációnak az elmúlását, amiről Zweig könyve is szól, észrevehetjük, hogy a hófödte földeken várakozó katonacsoport is csodás szimmetriában áll, a tisztek mintha a Patyomkin páncélosból jöttek volna, vagy a forradalmi agitáló plakátokról.

 

   A vonatút szegény megboldogult Madame D.-hez vezet, a félelmetes Lutz-kastélyba, és láthatjuk, milyen pózban boldogult meg, kifacsarodott, fekvő testtartása hatvanötödik címlapunkat idézi, Szentjóby Tamás képeslapját, amin egymás mellé tette Maulbertsch és Duchamp egy-egy művét, pont arra keresve választ, mi lehetett Duchamp előképe utolsó művénél, amin egy szétvetett lábakkal a földön fekvő nő látszik. Szépen cseng egybe, hogy Zweignél is az utolsó műről van szó, és mind e képeslap, mind a film hatások, referenciák, előképek gazdag, szétszálazásra hívogató hálózata. A múzeumi jeleneteket Drezdában, a Zwingerben vették fel, itt történik meg az a sajnálatos eset, hogy a Madame D. végrendeletét végrehajtó ügyvéd először négy ujjpercét, majd életét is elveszti. A Jeff Goldblum által játszott karakter neve Vilmos Kovács, ami páros tisztelgés a filmtörténet nagy magyarjai, Zsigmond Vilmos (nemsokára kiállítása nyílik a Ludwig Múzeumban!) és Kovács László előtt. Ha további nemzeti gesztusokat keresünk, akkor vehetjük például Bill Murray – aki minden Anderson-filmben játszik – névtábláját: a M.Ivan egyedül a mi nyelvünkön ad pluszpoént. Viszont rengeteg további pluszpoént ígér ez a gondos rétegezés, amiből most lefejtettünk párat, de lehet, hogy még csomó másik pihen a cukrászsütemények dobozai vagy a börtönlakók tetoválásai között. Kérdezték Wes Andersont, magánéletében is ennyire kicentizetten precíz-e mindene, hogy néz ki például a zoknisfiókja. Azt mondta, ezeket a kitalált világokat kizárólag a filmjeiben éli meg, élőben nem ilyen, sőt, arra se venne mérget, hogy van egyáltalán külön fiókja a zokniknak.

 

 

Ujj Mészáros Károly Liza, a rókatündér című filmjét gyakran nevezik Wes Andersonosnak, aminek nem tudom, ő örül-e, mindenesetre biztos azért asszociálunk az amerikai forgatókönyvíró-rendezőre, mert a kifinomult stílus, aprólékosság, aurateremtő erő közös bennük. Liza egy, a hatvanas évek végére tehető fiktív Budapesten keresi az igaz szerelmet, de mivel legjobb barátja egy türkiz selyemöltönyös japán popsztár alakját magára öltő szellem, valahogy rosszul végződnek a randevúi. A filmet nemcsak üdítően színvonalas humora és a színészválasztás teszi szerethetővé, de a már említett ízlés és stílus, a minden látványelemre kiterjedő tervezettség – színei, a balsorsú férfiakat elválasztó feliratok, korhű öltözetek, tapéták, rádiók vagy presszóspoharak. Balsai Móni, alias Liza mesélte, hogy a rendező már-már emberfeletti módon ügyelt a legapróbb dolgokra is. Berendezői néha sportot űztek abból, hogy direkt betettek a díszletbe valami kicsi, nem tökéletesen odaillő tárgyat, Ujj Mészáros meg komótosan odament, és nevetve kiszedte. Mindössze öthétnyi idő volt a forgatásra, tehát a stábnak átlagon felül össze kellett dolgoznia, hogy egy ennyire komponált film létrejöjjön. Liza lakása a főhelyszín, ezt a fóti filmstúdióban építették fel, de a ház valódi. A Magda-udvar a Tavaszmező utca sarkán áll, a Mátyás téren, a figuratívan díszített premodern épületet Löffler Sándor és Béla tervezték 1912-ben. Külön szép, hogy akkoriban a földszinten itt mozi működött. Lépcsőháza viszont nem volt perfekt, úgyhogy azt egy lakatlan, málló vakolatú budai ház adta kölcsön. Liza lakterét tehát józsefvárosiasra csinálták, elosztása, belmagassága, a padló recsegése is passzol. Viszont hiába a sok trapéznadrág, Vidal Sassoon, régi lábas, a kor nem tisztán 60–70-es évek, és ez extra mulatságos. Bejön a Cosmopolitan magazin, sőt egy hamburger gyorsétterem is fontos helyszín. A Mekk Burger az Erzsébet téren található, a forgatás alatt éppen üresen állt a József Attila utcára néző oldal bárja, úgyhogy ezt tudták piros-sárgára alakítani. Környezetét, benne egy régimódi újságosbódéval pedig digitálisan időutaztatták. Sok nüansz, finomság, ötlet és figyelem adja a fekete szerelmi komédia hátterét, és nem akarom szpojlerezni, de minden jó, ha a vége jó.