Márffy feketén-fehéren
Amiről a Rónai Dénes-negatívok mesélnek
Kállai Ernő 1924-ben szükségét érezte, hogy Márffy Ödön legfrissebb munkáiról önálló tanulmányt közöljön Pogány Kálmán lapjában, az Ars Unában. A sajnálatosan rövid életű Ars Una színvonalas orgánum volt: jófajta papírra nyomott, a két hasábba szedett szövegeket árnyalt tónusú fotók illusztrálták. Kállai mégis szabadkozással kezdi az esszét: „Fekete reprodukciók mindig is sajnálatos lefokozását, sőt meghamisítását jelentik az eredeti munkáknak. Kivált olyankor, amikor stílus és kvalitás úgyszólván teljesen a színek függvénye. Így van ez Márffy Ödön újabb munkáival is, amelyek nemcsak színüket vesztik reprodukcióban, hanem térhatásukat illetőleg is lényegesen elváltoznak. A fotográfiák sűrű, nehéz foltokat jeleznek, holott az eredeti festmények minden ízét szabad napfény és levegő telíti. (…) A fénykép nem tudja ezt a csapongó színvirágzást nyomon követni.”
Nyolcvan év távlatából túlzásnak tűnik az efféle magyarázkodás. Hiszen ki ne látott volna már valóságot megcsúfoló színes reprodukciót akár a legmodernebb technikával készült, méregdrága kiadványban is, másrészt az Ars Una valóban gondot fordított rá, hogy a legkiválóbb hazai fényképészek készítsék a lapban közölt műtárgyfotókat. A Márffy-tanulmány esetében a nyolc reprodukcióból hét Rónai Dénes, egy pedig Székely Aladár munkája: szépen megvilágított, technikailag elsőrangú felvételek.
Pusztán művészi szempontból persze a műtárgyfotózást kevesen tartják nagyra. Egy fotográfus életművében nem túl előkelő helyen áll, amolyan megélhetést biztosító vagy keresetkiegészítő iparosmunkának tetszhet. Nos, a precíz mestermunkákért lehet csak igazán hálás az utókor. Hány és hány lappangó vagy elpusztult műalkotást ismerünk kizárólag korabeli lapok illusztrációiból! Egy olyan kollekció, aminőt Kincses Károly, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója mentett meg az enyészettől, páratlan forrás a kutatók számára. A Rónai Dénes hagyatékában maradt, már-már kidobásra ítélt dobozok több száz üvegnegatívot rejtettek, a húszas évek magyar festészetének sajátos keresztmetszetét.
Nyári éjszaka, 1928 előtt, olaj, vászon, kb. 40 x 54 cm Szerepelt: Nemzeti Szalon: Munkácsy céh I. kiállítása, (1928)
Az anyag 28 üvegnegatívon összesen 33 Márffy-reprodukciót őriz. Nagyrészük olajfestmény, de akad közöttük pasztell, akvarell és tollrajz is. Műfaji szempontból felölelik a Márffy által a húszas években kedvelt témákat: csendélet, tájkép, akt, portré és önarckép egyaránt szerepel közöttük. E képek többsége ma lappang, alig van olyan köztük, amelynek hollétéről tudomásunk lenne. Jó néhány ismert ugyan az Ars Una, a Pátzay-féle Márffy-monográfia, a Magyar Művészet, a Literatura, a Nyugat vagy a Pásztortűz, illetve korabeli kiállítási katalógusok lapjairól, de mintegy tucatnyit még sosem publikáltak máig. Akkor mi célból és miként készültek vajon?
Az eddigiekből kitűnik, hogy a Rónai műtárgyfotó-archívumnak eredetileg nagyobbnak kellett lennie a most előkerültnél, hiszen ahol egy hetes sorozatból két darab elkallódik (elpusztul?), ott az anyag egészét tekintve gyaníthatóan egyéb veszteséggel is számolni kell. Különösen feltűnő egy bizonyos Márffy-festmény hiánya a dobozokból, amelyet Nő napraforgóval, illetve R. D.-né úrnő arcképe címen állítottak ki, illetve reprodukáltak a húszas években többször is. A mű akkoriban Rónaiék tulajdonában volt és Rónai Dénesnét ábrázolja. E portré egyfajta bizonyítéka a fotográfus és a festő szoros kapcsolatának. Márffy egyébként különféle munkák fejében gyakran adott festményt vagy grafikát, elképzelhető, hogy éppen Rónai fáradságát hálálta meg a feleségéről készített bensőséges arcképpel.
Zdenka, 1928 körül, kb. 60 x 54 cm, olaj, vászon
Márffy életének egyik legaktívabb periódusában kérte fel Rónai Dénest műveinek rögzítésére. Karrierje ez idő tájt dinamikusan ível felfelé, amelynek csúcspontját a harmincas évekre éri majd el. Alkotó erejének teljében van, majd negyedszázadnyi művészi pálya áll mögötte, és - amiről természetesen még nem tudhatott - jó három évtizednyi alkotó esztendő áll előtte. A húszas években mind művészileg, mind a magánéletben révbe ér. Az 1919-ben bekövetkezett kisebb karrierbeli törést - három esztendőre kizárják a Magyar Képzőművészek Egyesületéből a Tanácsköztársaság bukása után - már kiheverte. Nem kényszerült emigrációba, mint Kernstok, Pór vagy Berény, az önkéntes elköltözést vagy több éves távollétet sem választotta, mint Tihanyi, Orbán, Czigány vagy Czóbel - azaz az egykori Nyolcak egyetlen tartósan itthon alkotó tagjaként gyorsan és sikeresen integrálódik vissza a hazai képzőművészet főáramába. Az eltiltás ellenére már 1919 decemberében kiállít, és ezt követően rendszeresen szerepel csoportos és egyéni tárlatokon. 1921-ben a Magyar Stúdióban rendezett gyűjteményes tárlatán közel száz művet mutat be. 1924-ben részt vesz a KUT megalakításában, és hamarosan a társaság elnöke lesz. Ez az az időszak, amikor Márffy megalapozza tekintélyét és jelentős befolyást szerez a modern magyar művészi életben. Magánéletében is megnyugvásra lel: 1920-ban feleségül veszi Csinszkát, és berendezkednek Budán a Szamóca utcai villában. Otthona valóságos művészi szalon. Kiegyensúlyozott középpolgári életüket részben Csinszka öröksége (apja után a csucsai kastély, Ady után a kiadói jogok), részben Márffy egyre jövedelmezőbb művészi munkája fedezi. Szüksége volt rá, hogy a kiállítások nyilvánosságán túl is jelen legyen műveivel. Rónai Dénes fotói elsősorban ebben segítettek.
Fiatal leány gyümölcsökkel, 1927 előtt, olaj, vászon, kb. 80 x70 cm Szerepelt: A Lengyelországi Magyar Művészeti kiállításon, 1927 (ma már csak fragmentuma létezik)
Márffy festészete egyre népszerűbb és egyre szerethetőbb lesz. A kritika is felfedezi. Bár sosem számított sikertelen vagy meg nem értett művésznek - ne feledjük, annak idején a Nyolcakat csak a konzervatív kritika illette hangos pfujolással, nem egy orgánum lelkes rokonszenvvel fogadta az új látásmód megjelenését, az 1907-es, Gulácsy Lajossal közösen rendezett bemutatkozó tárlatát leszámítva osztatlan elismerést még nem aratott. A kritika a húszas évektől kezdve azonban mind nagyobb megbecsüléssel számol be művészetéről. A pozitív bírálatok egyértelműen „megszelídülését”, festői nyelvének közérthetőbbé válását dicsérik. A Márffyval szemben gyakran szigorú Elek Artúr már 1921-es gyűjteményes tárlata kapcsán azt írja róla, hogy „képességei szépen kibontakoztak s a mi épp oly fontos, kiszabadult a zavaros ösztönök befolyása alól”. Kállai Ernő, aki egyébként az újító törekvések fő propagátoraként volt ismert, hasonló hangot ütött meg az Ars Unában: „Ezeknek a mai, fényben, színben és laza formákban fürdő képeknek friss őszintesége és keresetlensége, minden értéke annak köszönheti létét, hogy festőjük elvetette magától az 1910-es évek nagyképű kompozíciós koloncait és nem akar többé másnak látszani, mint ami valójában: érzékek és idegek nyújtotta szenzációk okos élvezőjének. (…) a Nyolcak korában elfojtott festői érzékiség a maga felfokozott, új életét most már a színek és fények tüzes önistenülésében és féktelen hullámzásában nyilvánítja.” Ybl Ervin 1925-ben ugyan még a korábbi fauve-os modort kárhoztatja, és csak óvatosan üdvözli az ettől való fokozatos eltávolodást, három év múlva már ekként lelkesedik: „Örömmel állapítjuk meg, hogy az utóbbi két-három évben Márffy stílusa egységesebb, összefoglalóbb, e mellett könnyedebb és izlésesebb lett.” Márffy fokozatos stíluskonszolidációja 1930-ra érik be, attól kezdve valóságos hozsannával fogadják kiállításait a lapok.
Fekvő nő, 1924 előtt, olaj, vászon, kb. 55x70 cm
A Rónai Dénes-üvegnegatívok Márffy, úgymond, „magára találásá”-nak kezdeti lépéseit dokumentálják, és egyben számtalan igen figyelemre méltó adalékkal szolgálnak. A festő az „olvasó Csinszkát” ábrázoló portrén jól láthatóan vaskosan teszi fel a bizonyára élénk színeket a vászonra, ecsetjárásában is sokat őriz korábbi fauve-os korszakából, de az arc megfestésénél gondot fordít rá, hogy lágyítsa a vonásokat. Tizennégy évnyi házasságuk alatt Márffy mintegy félszáz művet készített feleségéről, s e sorozatot éppúgy felfoghatjuk „időfázisok rögzítésének”, akárcsak az önarcképeket, azaz: jó támpontot jelent a festmények datálásához. A mindeddig ugyancsak ismeretlen, némileg „el grécósra” sikerült Zdenka-portrén nem idealizál úgy, mint a híresebb változatokon, a megfestés módja azonban már könnyed, a híg festék olykor alig éri a vásznat, akárcsak a vele egy negatívon szereplő jellegzetes tájképen. A későbbi esztendők kedvelt „búslakodók”-jainak – amelyeken kerthelyiségben üldögélő emberpárt ábrázol enyhe dekadenciával - itt ugyancsak megtalálható az egyik legkorábbi megfogalmazása. 1992-ben bukkant fel BÁV-aukción egy viszonylag kisméretű női portré, amely valójában fragmentum. A Rónai-negatív őrzi az eredeti formát és témát: a gyümölcstálat tartó nőét. A festmény még ekként szerepelt 1927-ben Lengyelországban a Magyar művészeti kiállításon. Hogy miért és mikor alakította át Márffy a képet, nem tudjuk pontosan, a vágott forma mindenesetre szignált.
Csinszka olvas, 1920-as évek első fele kb. 65 x 60 cm, olaj, vászon
Egy másik kedvelt korabeli téma, a „fésülködő nő” szintén része a kollekciónak. Erről a változatról - hála Rónai Dénesnek, aki egy katalógus számára lefotózta a művet - ma már tudjuk, hogy legkésőbb 1929-ben készült, jóllehet Márffy özvegye utóbb a „harmincas évek”-re datálta, amikor a festmény 1984-ben, Márffy hagyatéki kiállításán újra a közönség elé került. Egy másik arckép modellje láthatóan megegyezik azzal a nővel, akiről a székesfehérvári Deák Gyűjtemény kedvelt darabja, a sokat reprodukált Nyáriruhás nő szabadban készült. Ez utóbbi festmény egykori tulajdonosa, Gegesi Kiss Pál feltételezte, hogy képe Ticharich Zdenkát ábrázolja. Az üvegnegatívon látható, kevéssé idealizált portré azonban nem hagy kétséget afelől, hogy egyik portré sem a „sötét zongorillanő”-ről készült, ahogy Csinszka nevezte féltékenyen Zdenkát, hanem minden valószínűség szerint Vonyicáról, az erdélyi szobalányáról, aki Csinszkát már Adyval kötött házassága idején is szolgálta. A Vonyica kislányáról, Bogyóról készült festmény egyébként ugyancsak található a kollekcióban. Egy másik negatív alaposabb vizsgálatakor apróbb rejtélyre bukkanunk. A Gyümölcsszedés című kép az Ernst Múzeumban volt kiállítva 1930-ban és jelenleg csak korabeli reprodukcióról ismert. Íme, már üvegnegatívunk is van róla, de lám, ez utóbbiról hiányzik két kis facsemete a háttérből, és mintha a szignó sem lenne ugyanaz. Jelentéktelen különbség, nem érdemes törődni vele, mondhatnánk, ám épp az ilyen semmiség mesél sokat az alkotóról, és segít megfejteni más képeken is tapasztalható változásokat. Az esetek többségében ezek az eltérések nem replikákról, még csak nem is ügyes hamisítványokról árulkodnak, hanem azt mutatják, hogy Márffy szinte sosem tekintette befejezettnek a képeit, amíg a műtermében voltak, állandóan alakítgatott rajtuk.
Igaza van Kállainak: a fekete-fehér fotók nem képesek rá, hogy egy festményt tökéletesen megjelenítsenek. Ezek a felvételek azonban dokumentumértéküknél fogva mennyivel többről mesélnek, mint megannyi most készült, színes reprodukció! A Rónai Dénes-üvegnegatívokat a Márffy-életmű értelmezése és rekonstruálása szempontjából rendkívül fontos viszonyítási pontnak kell tekintenünk.