Festőélet Magyarországon 12.

Gellér B. Istvánnal beszélget Hernádi Miklós

Szép az a Bauhaus stílusban, a Tettye oldalába épült családi ház, amelyben lakik, de első körültekintésre is kicsiny: mozdulni is alig lehet benne a felhalmozott Gellér-festményektől, -szobroktól, -kerámiáktól. A legtöbb befutott művész alig őriz néhányat a munkáiból, azok rég más helyeken élik az életüket. Szívesebben tudná Brunó is (mindenki így hívja a művészvilágban) inkább másutt a műveit, legalább az itt maradottak nagy részét? Vagy nem tud nélkülük élni?

Ha visszatekintek a hetvenes évekre, akkor rögzíteni kell egy-két dolgot. A közönség korántsem volt kiéhezve a mi geometrikus dolgainkra, különösen vidéken nem. A közízlés valahol az alföldi festészetnél ragadt le, míg az urbánusabb „vájtszeműek” talán a Kondor, Csernus, Szász Endre háromszögben kerestek műveket. Az Európai Iskola vagy az utána érkező magyar neoavantgárd inkább iszonyatot váltott ki, ez fokozottan érvényes volt a műkritikusok széles rétegére.

Pécsett akkoriban még Romváry Ferenc is csak alapozta a Modern Magyar Képtárat néhány
gyűjtő ajándékából, Fehérvár pedig Csontváry sikerét próbálta kamatoztatni Ország Lili-kiállítással és néhány más, akkor még keveseket érdeklő tárlattal. Ehhez még a végtelen bizalmatlanság légköre is járult, hogy mit is akarnak ezek a kölykök a furcsa vásznaikkal. Persze a kollégák gyanakvása és az ismeretlentől való félelme is nagy volt. Tanúja voltam Bocz Gyula kicsinálásának, Pauer Gyula rendőrségi őrizetbe vételének. Ma már ezek anekdotáknak tűnnek, de akkor a kőkemény realitás volt, és talán még féltünk is egy kissé.

De azért néhány helyen ki tudtam állítani, a pesti kiállítások közül a Kopernicus kiállítást említeném, a boglári kápolnatárlatokat, illetve külföldön, Braunschweigben volt egyéni kiállításom. Aztán a barcelonai Joan Miro-kiállítások jöttek, illetve rajzbiennálék. 1974–1975 táján már külföldön is kiállíthattunk, illetve művésztelepeken is részt vehettünk, így került a grazi Neue Galerie-be is három festményem. A múzeumok (és itt elsősorban Pécsre és Székesfehérvárra gondolok) el-elvittek néhány munkát baráti árakon, persze elég nagyméretű festmények kerültek így a gyüjteményekbe.

Magángyűjtő Baranyában csak egy volt abban az időben (Merics Imre állatorvos), aki kortárs műveket és művészbarátokat is gyűjtött, a többiek, azt hiszem, hamis Munkácsykra, illetve nagybányaiakra vadásztak. Képcsarnokozni nem akartam, nem is adtam be egy munkát sem. Aztán már másfelé orientálódtam, a geometriák ideje nálam 1978 táján lassan lezárult, mást, személyesebbet akartam csinálni. Így hát a képek itthon maradtak, illetve a kilencvenes években már jelentkeztek gyűjtők is, fogyott az anyag, de papírmunkák még jócskán maradtak itthon is.

Előttünk volt mesterem, Martyn Ferenc „jó példája”, hogy az anyag maradjon együtt, és így kerüljön majd valahová. Persze akkor még nem értettük az ő mozgatórugóit, de a pécsi Martyn-múzeum megszűnése és az űr, amit a mai világban a Martyn-képek hiánya jelent a gyűjtőknek, lecke volt számomra is. Röviden: két-három képet leszámítva, amik valamiért a falra tapadtak, minden munkám eladó lehet, értelmes áron.

A Martyn Ferenc köréhez tartozó fiatal művész a hetvenes években a legjegyzettebb konstruktivista festők közé verekedte magát; egyre-másra nyerte grafikai pályázatok, biennálék díjait. Meg is tollasodott közben?
Részben már válaszoltam a kérdésre az előbbiekben. Ez magyar vidék volt akkor, persze most is az. Merem állítani, hogy a mostani vidéki művészek zöménél otthon van az életmű számottevő része. Persze volt egy ennél fontosabb dolog is. ’72–73 idején már a konceptuális művészet vonzott bennünket.

Nem mindegy, hogy melyiket nem tudjuk eladni felkiáltással örömmel fordultunk a konceptuális művészet felé, ami nekünk roppant izgalmas volt, új gondolatokat hozott fel, de amíg a hetvenes évek konceptuális munkái külföldön időben beépültek a múzeumi anyagokba, kiállítások szerveződtek belőlük, nálunk a két-három állami gyűjteményt leszámítva nem volt érdeklődés. Itthon nem volt sok keresnivalónk. Mindenki a húsz szabad év távlatából néz vissza ezekre az évekre, de akkor pusztán létezni volt szabad, kiállítani ilyeneket nem. (Ritka kivételnek számított, hogy például a Magyar Nemzeti Galéria „Műhely” sorozatában kiállíthattam egy konceptuális anyagot.)

Viszont ez a pénztől való „függetlenség” roppant szabaddá is tett bennünket. Mail-arttal és más módokon is megismerhetett minket egy nemzetközibb közeg. Ezek a művészi reagálások persze még inkább a falak közt maradtak és nem nagyon kerültek be gyűjteményekbe. De az intézményes műtárgyvásárlás akkoriban még nem volt számottevő. Gondoljon csak az MNG gyűjteményi politikájára és megfordítva a szójátékot, politikus vezetőjére, hogy is kerülhetett volna oda konceptuális vagy geometrikus mű?

Tehát nem tollasodtam meg, tanítottam hétről hétre, akkor, amikor Somogyi mester azt mondta: „Szégyenszemre a fiatal szobrászok tanítani kényszerülnek!” Persze ebben benne volt az ezer szobrot ezer faluba elve is. Szaporodtak is jócskán. Visszatérve az eredeti kérdésre, minthogy tanításból még senki sem tollasodott meg, ez alól én sem vagyok kivétel. Sokáig az alkalmazott grafika is segített. Az esetleges vételekből azután nyaranta külföldre utaztunk kiállításokat nézni.

A kisebb léptékű városi társas környezet, Pécsé, talán ösztönözhet, de ki is zárhat az országos vérkeringésből, amelynek Budapest a szíve. A pécsiségnek mi volt a szerepe az ön pályafutásában, megélhetésében?
Itt születtem és nevelkedtem, ez egy véletlen, és tudnék pár várost mondani, ahol szívesebben tettem volna. De azért a hatvanas, hetvenes években ez egy jó város volt, Budapesthez képest még némi szakmai előnyt is tudott adni. Pestre menni ugyanolyan hercehurca lett volna, mint külföldre menni. A mesterem, Martyn Ferenc biztatott, hogy lépjek meg, de hülye voltam, semmilyen észérvvel nem tudom ma már magyarázni ezt a döntésemet.

Minden fontos dolog Pesten koncentrálódik, mindenről ott születik döntés. Pécs nem volt képes a hetvenes évekbeni, nagyon viszonylagos előnyeit megtartani. Ma pedig Pécsett élni egyfajta őrültség, elszigeteltség, és akárhogy is nézem, értelmetlen. Talán a direktebben jelen lévő múlt számít valamit, amit egy kisvárosban érezhetünk. Persze az, hogy a munkámban miként jelentkezett a város, nem az én feladatom elemezni. Martyn Ferenc jelenléte és az a latin szellem, amit ő képviselt, nyilván megmutatkozik az én tevékenységemben is valamennyire. Ez a déli áramlat valahol játszik bennünk, akár akarjuk, akár nem.

Végül is innen hét óra alatt le lehet jutni Velencébe. Tény, hogy a Növekvő város filmet gond nélkül megcsináltuk itt, annyiféle helyszínt sikerült találni egy helyben. Azt azonban el kell mondani, hogy a város mindenkori vezetése legjobb esetben is csak elviseli a művészeket, de talán inkább gyanakszik rájuk zsigerből. Ez itt mindig így volt. Most pedig az Európa Kulturális Fővárosa körül lejátszott cirkusz az ártatlan itt élőket is beárnyékolja, ami nagyon kínos. Semmiféle beleszólásunk nem volt az itteni döntésekbe, civilekként is kizáródtunk mindenből. Valami lejátszódott jól-rosszul a szemünk előtt anélkül, hogy különösebb közünk lett volna a színjátékhoz.

Évtizedek óta beletemetkezik egy konceptuális munkafolyamba, egy fiktív ókori anatóliai városállam, a Növekvő város álrégészeti rekonstrukciójába, és saját művész-személyiségét is feladva kizárólag álleleteket állít elő: kerámiákat, famaketteket, feliratokat, légifelvételeket e város lakóinak életéből, főként hitéletéből. Hatottak-e önre az ugyancsak pécsi Várkonyi Nándor vallás- és kultúrtörténeti írásai vagy tisztán képzőművészeti (koncept-művészeti) célokat követ?
1978-ban egy véletlen (egy plakáttervre szóló megbízás) adta azt a lökést, hogy nagyobb konceptuális munkába kezdjek, ami jobb híján a Növekvő város munkacímet viseli. Mint mondta, ez egy sokféleségében (fotók, szövegek, rajzok, plasztikák) is egységes folyamat, amit azóta is csinálok. Az, hogy Várkonyi munkáit olvashattam, sokat segített, biztosan tudat alatt inspirált is, de tudatosan nem jelentkezett semmilyen hatás. Ez érdekes, mert kamaszkoromban a Várkonyi körüli baráti kör hozta a híreket az újabb és újabb művekről.

Így telt akkor az élet, és nekem még mindig furcsa, hogy nincs semmiféle Várkonyi-kultusz itt, ahol élt és dolgozott. Visszatérve a magam munkájára: amikor elkezdtem csinálni, akkor még nem hittem, hogy ez ilyen hosszú folyamat lesz és ennyi minden van benne. Persze hatottak rám az akkori konceptes munkák, főként a Poirier házaspár tevékenysége, de inkább a gondolatmenetük és a sokféleség, ahogy egy-egy jelenséget feldolgoztak. Persze a szobraik szenzációsak, de erről itt még ábrándozni sem érdemes. Velük találkoztunk is Salzburgban, ami nagyon fontos dolog volt számomra.

Azonban úgy hiszem, hogy nem másoltam semmilyen nagy elődöt, inkább a saját megérzéseimet követtem, talán a tudatalattim is besegített néhány dolognál. Engem azonban inkább az egyén és a történelem, illetve a lehetséges mitoszokhoz való egyéni viszonyulás érdekelt. Ezenkívül meg lehet még kockáztatni, hogy a konceptuális művészet nyitottsága és lehetőségei vittek be ebbe a kalandba.

Ezek a „leletmunkák” csak nagyon körültekintő háttértanulmányok árán bogozhatók ki, helyezhetők el egyáltalán. A szakmai elismerés nem maradt el: ezekre kapott 1997-ben Munkácsy-díjat. Áttevődik-e az interpretációs nehézség az egyes művek eladhatóságára is?
A munkáimhoz nem gondolom, hogy háttérismeretek kellenének, régészeti szakmunkákkal megtámogatva. Egy átlagos, „gyakorlott” kiállításlátogató könnyedén, szórakozva végigjárhatja a kiállításaimat, legfeljebb néhány szöveget kell elolvasnia közben. Ez szerintem nem okoz nagy intellektuális nehézséget senkinek, mint ahogy egy videomunka megnézése sem, inkább szimpátiákról vagy az ellenkezőjéről lehet szó, esetleg valaki úgy indul el, hogy bezárul egy ilyen kiállításon.

A tulajdonlás már más kérdés, pillanatnyilag nem sokan vannak azok, akik ilyen munkákra vágyódnak, inkább megmaradnak a retinális gyönyör hagyományosabb tárgyainál. Inkább egy posztimpresszionista jellegű munkát választanak, ami magával ragadó bőséggel akad a piacon.

Úgy tudom, ön egyetlen percre sem adhatta fel a művészete kedvéért „civil”, tanári foglalkozását. Irigyli-e a szabad művészi pályán tevékenykedő kollégáit, vagy úgy érzi, a „civil” munkája is hasznára van: töltekezhet, meríthet belőle?
Teljesen különválasztom a művészi és tanári pályámat. Nem szeretném a magam művészi tevékenységét művészi példaként „eladni”, ez viszolygással tölt el. Inkább a mesterséget próbálom tanítani, és majd mindenki szabadon választhat az irányzatok sokféleségéből. Természetesen némi irigységgel gondolok azokra, akik kizárólag a művészettel foglalkozhatnak. A folyamatos alkotói tevékenység mint lehetőség nekem nem adatott meg, de azért nem panaszkodom. 

Full 001865
Full 001866
Full 001867
Full 001868
Full 001869
Full 001870
Full 001871