PALERMO MON AMOUR

Topor Tünde

Kinek lesz vajon igaza: az írónak, Tomasi di Lampedusának, aki a legszomorúbb szkepszissel viseltetett Szicíliája iránt, vagy Carlo Scarpának, aki ugyanabban az időben éppen szisztematikusan dolgozott a szicíliai Nemzeti Galéria műtárgyainak minél értőbb bemutatásán?


Ismeretlen katalán vagy provanszál festő: A halál diadala, 1446 körül, freskó, 600 × 642 cm (eredetileg a palermói Palazzo Sclafaniban), Palazzo Abatellis, Galleria Regionale della Sicilia, Palermo © Artmagazin

Az úgynevezett nomád biennálé, a Manifesta idei helyszíne Palermo lett, mint olyan város, ami épp elég témát, példát és ellenpéldát tud adni az együttélés vizsgálatához, élőre és élettelenre vonatkoztatva egyaránt. Nemcsak a város világhíres botanikus kertje működik ennek tökéletes metaforájaként (a világ minden részéről ideköltöztetett, kis helyen összezárt, együtt lélegző, a táplálékot egy helyről szívó egyedek), hanem az egész öböl, idehonosodott növényeivel, az épületek egymásra rétegződött, csodálatosan összekeveredett stílusával és azzal a népességgel, ami elevenen őrzi mindenféle más, kereskedőként vagy hódítóként ide érkezett népcsoport szó szerint megtermékenyítő hatásának emlékét. Mondjuk az arra adott reakciókét is, például azét a régi húsvéti ünnepét, ami után a szigeten a francia megszállóknak írmagja sem maradt – mondhatnánk, ha nem pont az lett volna a baj, hogy nagyon is maradt. A 13. századi Anjou-uralom alatt ugyanis a francia megszállók bevezették az első éjszaka jogát: ha előkelő családból származó lány ment férjhez, francia tiszttel, ha szegényebb, akkor közkatonával kellett töltenie a nászéjszakát. Az egyik verzió szerint a szicíliai vecsernyeként elhíresült vérengzés is szexuális abúzus miatt kezdődött, a humanista történetíró, Leonardo Bruni úgy meséli, hogy egy palermói asszony lányát megerőszakolta a katedrálisban egy francia katona. Az anya „ma fia, ma fia” (ma figlia, vagyis lányom) kiál- tással rohant ki a templomból (állítólag tehát ebből jön a maffia kifejezés), és ekkor kezdődött a megszállók legyilkolása, hajtóvadászat indult minden francia után, pedig addigra a katonák közül sokan letelepedtek, megházasodtak. A szájhagyomány szerint: „Le is gyilkolták őket egy szálig. Azután végigjártak minden falut, minden vidéket, és ha valaki az útjukba akadt, ráparancsoltak: Hé! Mondd azt, hogy borsó! – Borsó. – Mehetsz tovább. A mieink közül való vagy. – Hé, mondd azt, hogy borsó! – Bohsó. – Hej, te zsivány, te nyomorult francia! – és kíméletlenül felkoncolták.”1


Bal oldal: 
Palermo, botanikus kert © Artmagazin
Jobb oldal: Palermo, San Domenico-templom, Capella Santa Anna, részlet © Artmagazin

A franciák előtt addigra már voltak ott – és most az ókort ne is nézzük – arabok, normannok, svábok, utána spanyolok stb., stb., és ha maradunk még kicsit a népmeséknél, azokban a mesehősök úgy járnak át a szomszéd királyságokba hajóval, mintha csak leugranának a sarokra kenyérért, illetve mindig találnak valami elásott kincset vagy titkos ajtót, ami egy teljesen másik épületbe és egy másik világba is vezet. És ennek biztos volt valós élményalapja, itt, ahol a legszebb arab–normann műemlék, a San Cataldo-templom – aminek három piros kis kupolája a város egyik szimbóluma – a 19. század végén még postahivatalként működött. Oda is ha belépett valaki, hogy feladjon egy levelet, úgy érezhette, elröpítették a dzsinnek. Palermóban egyébként most épp egy sor üres, némileg omladozó palota nyílt meg a közönség előtt a Manifesta időtartamára, amikben, ha össze akarjuk vetni őket a mi műemlékeinkkel, annyival burjánzóbb a dekoráció, mint amennyivel nagyobbra nő- nek ott a fikuszok. Nálunk a fikusz szobanö- vény, ott pedig akkora és olyan, hogy a Harry Potter-filmek fúriafűze nyugodtan lehetne inkább fúriafikusz, tizenöt embernyi vastag törzzsel és lelógó, óriáskígyószerű légzőgyökerekkel. De nemcsak paloták, hanem elhagyott színházak is megnyíltak most, a Manifesta-iroda például a Teatro Garibaldi némileg kibelezett, de a páholystruktúrát jól mutató épületében működött. Palermóban egyébként az is szívet dobogtató, hogy a városközpont tele van színházakkal, némelyik működik, a többség inkább nem, csak őrzi az emlékét az élet intenzív dramatikus feldolgozásának, egyszerűbben szólva az élénk színházi életnek. De a bálozásoknak, korzózásoknak is, és annak is, ami a lenyűgöző díszletek között lassan ette a lelkeket. (A Keresztapa harmadik része is itt játszódik, Sofia Coppolát, vagyis Maryt a palermói Teatro Massimo lépcsőjén lövik le.)


Teatro Garibaldi © Artmagazin

Templombelső, Martorana vagy másképpen Santa Maria dell’Ammiraglio-templom, Palermo © Artmagazin

Szóval Palermo intenzív érzések emlékét őrzi, ez valahogy süt a falakból, nyilván emiatt is tud ennyire hatni, teljes szerelembe ejteni. Nyilván kell ehhez a kiismerhetetlenség is, amit rengeteg más város is tud nyújtani, főleg azok, amikben nehéz elérni a magabiztos tájékozódást pár nap alatt, hacsak az ember nem bámulja állandóan a térképet vagy a telefonját. Palermo hiába egyszerű szerkezetű első ránézésre – öbölben van, hegyek koszorújában –, azért tud mutatni néhány furcsa kanyart és fenyegető is, mint az olyan városok (például Szarajevó), ahol nemrég még ölték egymást az emberek. Itt enyhébb ez az érzés, nincsenek például városnegyednyi friss sírok a város szövetében, de azért nagy sűrűségben találhatók emlékhelyek. Ahogy bejövünk a városba, a nagyobb betonfelületeken még láthatók a NO MAFFIA feliratok, máshol pedig, mint valami helyi szentnek, Falcone bírónak van kultusza. Például a San Domenico-templomban, ahol a síremlékén (ami alatt aligha lehet bármi is, hiszen a maffia akkora bombá- val robbantotta fel, hogy 15 méteres kráter maradt utána Capacinál, a repülőtérre vezető autópályán) kis papírlapok vannak, rajtuk az emberek kívánságaival vagy fogadalmaival. (A fogadalmakról és a piac visszaszivárgásáról a templomba: nemrég volt Verdi Requiemje a Müpában, és miközben süvített a Dies Irae, a harag napja, vagyis konkrétan az utolsó ítélet hangorkánja, vicces volt a kivetítőn olvasni a szöveget, hogy a rettegő könyörgéseket mindig felváltják a kis alkudozások: jaj, uram, ha már most megbánom bűneimet, akkor te viszont ígérd meg, hogy megúszom a megmérést és a purgatóriumot, és rögtön a jobbodra kerülök.) Szóval itt alig több mint húsz éve még szinte hadiállapot volt, de a pusztítás előbb elkezdődött. Palermo ugyanis nemcsak az együttélés szimbolikus helye lehet, hanem a durva környezetrombolásé is. A világ egyik legszebb öblében tilos bemenni a tengerbe, annyira szennyezett a víz. A második világháború után, mert már akkor is az építkezésekkel lehetett a legtöbb pénzt a maffia felé folyatni, lerombolták az öböl két szarva felé elnyúló, az olaszoknál liberty stílusúnak hívott szecessziós villanegyedeket, az építési törmeléket beletolták a tengerbe, és a telkekre olcsó lakótelepeket építettek, aminek a szennyvizét a normális csatornahálózat és szennyvíztisztító rendszer kiépítése helyett szintén a tengerbe vezették. Most a parton, a maffia húsz évvel ezelőtti részleges felszámolásának köszönhetően már elindult valami kis rehabilitáció, van egy sétány, bicikliúttal, egy játszótér, nyilvános kikötő, de a vizet hatalmas betonkockákkal megközelíthetetlenné tették, és négysávos autóút is elvágja a várostól, vagyis attól a palotasortól, amit azóta már elhagytak lakóik. A rehabilitáció reményében újra kezdik felvásárolni a part menti palotákat – a Lampedusa-palotában, ami A párduc írójának hercegi csa- ládjáé volt, ma már luxusapartmanok vannak, de a Manifesta egyik helyszíneként is szolgáló Palazzo Buterát is gazdag külföldiek vették meg, és tették lakás mellett művészeti projektek befogadására alkalmassá. Tehát a Ma- nifestára meghívott vagy külön ide készített művek nagy része is ezzel foglalkozott, a valaha virágzó részek durva lepusztításával, a tengerpart talajrétegeivel (téglatörmeléken porcelánszerviz-törmelék, azon betontörmelék, azon műanyagszemét-réteg) és a vízzel. Tulajdonképpen sok rokonságot lehet felfedezni Budapest és Palermo között, nemcsak azért, mert a rombolások ellenére még őrzik a századfordulós virágzás nyomait, hanem mert mindkettő lakosai el vannak vágva a város fő értékétől, a víztől. És ha az ember elolvassa A párducot, akkor a mentalitásbeli hasonlóságok is kézenfekvőnek tűnhetnek, bár ezzel jó vigyázni: a könyvben Fabrizio herceg azon kesereg, hogy a szicíliaiak a saját szigetükön mindig idegenek uralma alatt éltek, akik mindig kifosztották őket, de cserébe semmit sem hagytak. Lehet, hogy Tomasi di Lampedusa herceg életében még nem jöttek hatalmas pénzek a turizmusból Szicíliában (pedig a könyv az ötvenes években íródott, 1954–56 között, ezt hajlamos mindenki elfelejteni), és lehet, hogy mindaz, ami miatt most is ájuldozunk, akkor még nem tűnt komoly örökségnek. De a kortársak valamit azért már sejthettek, hiszen az északolasz múzeumok korszakos megújítója, a Velencei Biennálé fogadópavilonjának tervezője, a máig építészek példaképének számító Carlo Scarpa 1953–54-ben teljesen átalakított egy palermói nemesi palotát, a Palazzo Abatellist, hogy az alkalmas legyen betölteni a szicíliai Nemzeti Galéria szerepkörét, és a lehető leghatásosabban és legkifinomultabban lehessen benne megmutatni olyan műveket, mint például Antonello da Messina Maria Annunziatája vagy Francesco Laureana Aragóniai Eleonórája. Scarpa installálásáról azóta könyvek szólnak, a színmezők, amiket egy-egy mű mögé helyezett, vagy a képfeliratok a kis fakeretekben maguk is műtárgyakká váltak időközben, és annak mementójává is, hogy hogyan kellene kezelnünk a ránk hagyott művészeti (illetve nemcsak művészeti, hanem épített, irodalmi, színházi, történelmi, szellemi) örökséget. Meg persze a természetit.


Carlo Scarpa által tervezett képcédula a Palazzo Abatellisben, Galleria Regionale della Sicilia, Palermo © Artmagazin

| 1 Sfurtuna, az elátkozott leány. Szicíliai népmesék. Válogatta és fordította: Zsámboki Zoltán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1965. 188. o. A Manifesta 12-ről lásd cikkünket az Artmagazin Online-on, a kritika menüpont alatt: Muskovics Gyula: Világok találkozása