Valóban Szentendrén találtam egy olyan közösséget, amely hosszú ideig megmaradt. Főleg a feLugossyval és ef Zámbóval kötött barátságunknak köszönhető ez, akikkel úgy összeforrtunk tíz-tizenöt évig, hogy önállóan nem is csináltunk semmit. És ott volt a Bizottság zenekar is. Tizennyolc éves koromban kerültem ki Szentendrére, és itt találtam meg ezt a társaságot, barátokat, sorstársakat. Nem szerettem iskolába járni, úgy éreztem, hogy igazi művész az lehet, aki önmagából kiindulva, saját magából építi föl a világát.

 

 

 

Nekem ezek mindig együtt voltak. Most leginkább azt lehetne mondani, hogy multimédia művész vagyok. Akkor ez a fogalom még nem létezett, ezért hívtam magam szemléltető művésznek, mert úgy éreztem, hogy amit az ember önmagából, a legbelső énjéből őszintén előtár, az olyan, mint egy szemléltető eszköz: a rajz, a kép vagy akár a zene. Amit, ha az emberek meglátnak, az életük megváltozik tőle.

 

 

 

Sikeresnek éreztem magam, különösen a zenekarral. A zenekar hatására egy-egy képzőművészeti kiállításom megnyitójára ezrek jöttek el. Tehát egyik erősítette a másikat.

 

 

 

Pont ezért, mert úgy éreztem, hogy mindezt itthon már nem lehet tovább fokozni, hanem próbára kéne tenni Amerikában. Úgy éreztem, hogy már nem tudok magamnak itthon nagyobb feladatot találni. Mindig a kihívásokat szerettem, mindig keresem a következőt. Így mentem tovább a zenén, a rajzoláson túl a festészet és a videó, vagy a kompjúter felé. Úgy éreztem, hogy ha Amerikában ez érvényes tud lenni, akkor az egész világon az lesz.

 

 

 

Innen nézve nem volt túl reális, de azt hittem, hogy ismerem, hiszen amerikai zenét hallgattam, amerikai könyveket olvastam, figyeltem a képzőművészeti életet és nagyon vonzónak találtam. Úgy gondoltam, hogy kimegyek és néhány hét múlva világhírű művész leszek.

 

 

 

Nem lettem az. Kiderült, hogy ahogy mi érzékeljük innen, a művészeteken és a médián keresztül, annak a valósághoz semmi köze nincs. Ezért aztán az első meghatározó élményem az volt, hogy nem elég, ha bemutatom a képeimet vagy a zenéimet, meg kell tanulnom kommunikálni is. Amerikában sokkal fontosabb a kommunikáció, mint maga a művészeti termék.

 

 

 

Az egyik fontos hatás az volt, hogy amiben annyira hittem, a művészetem, arról kiderült, hogy teljesen értéktelen. Nem érte el önmagában a célját. Meg kellett tanulnom, hogy a hatás nagyban függ attól, hogy a képeimet, vagy a zenéimet olyanok hallgatják, akikkel együtt nőttem fel. Önmagukban szinte semmit sem érnek. De nagy élmény volt, hogy azon a helyszínen voltam, ahol az életem legfőbb kulturális, mitikus eseményei történtek. Persze nagyon hamar rájön az ember, hogy az angol tudás nem jelent semmit, mert a szavak lefordításával nem lehet sem megérteni, sem megértetni magad. A szavakon túl van az a kommunikáció, amit meg kell ismerni, és ez Amerikában egész más, mint Európában. Nekem ez évekbe telt. Miután rájöttem, hogy nem leszek világhírű művész, éveken át az volt a célom, hogy megtanulom ezt a kommunikációt, és azzal érem ezt el. Amikor azonban ezt megtanultam, és megismertem azt a világot, amit művészeti életnek nevezünk, már nem volt kedvem az egészhez. Mivel nem találkoztam olyan művészettel, mint az enyém, hosszú ideig azt hittem, hogyha az emberek megértik, akkor majd értékelni fogják. Aztán rá kellett jönnöm, hogy talán sosem fogják értékelni. A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor visszajöttem, és csináltam itt egy kiállítást két évvel ezelőtt, ami visszhangtalan maradt. Úgy éreztem, hogy olyan képeket mutatok be, amiket még soha senki sem látott, a művészetem megerősödött, gazdagodott, és a kezdeti direkt szakaszból átlépett valamibe, ami nagyon bonyolult és mély. Arra kezdtem el büszke lenni, hogy a képeimnek ugyanolyan energiatartalma van, mint egy Csontvárynak. Azt hittem, hogy ha az amerikaiak nem is, de a magyarok között lesz egy-kettő, aki fölfigyel erre. De nem volt.

 

 

 

Úgy figyelnek, rám, mint aki egyszer azt énekelte, hogy Köpni kell. Ennél többre nem vittem Magyarországon. Ezzel nagyon nehezen tudok megbirkózni. Valóban figyelnek rám, ha a múlt érdekli őket, vagy bele kerülök néhány történetbe, mint a Millenáris Park vagy a Cadillac Drive, de ezeknek semmi köze nincs a művészetemhez.

 

 

 

A kiállítástól nem remélek semmi különöset. Elsősorban az amerikai és a régi képek lesznek kiállítva. Már nem festettem évek óta, inkább kompjúterrel dolgozom. Ez azért is jó, mert a kompjúterben lévő képek nincsenek sehol, csak a hard drive-on. De ez nagyon szórakoztató, mert újabb és újabb lehetőségeket kínál. Nagyon izgat a három dimenzió, érdekel az, hogy amit eddig lefestettem, vagy lerajzoltam, az megszületik három dimenzióban, és animálható. A kompjúter lehetőséget ad, hogy az ember teljes virtuális világot építsen fel.

 

 

 

A zene is érdekel, ma is írtam zenét, tegnap is írtam, és holnap is fogok írni kettőt. Tehát zene mindig van. A festés kevésbé, de ha elfogynak a képek, majd újra festek. Harmincéves korom körül eladtam az összes festményemet, de most van még néhány, amit nem adtam el. Épp egy filmvállalatot szeretnék csinálni, illetve az igazi célom az, hogy lassan leszokjam arról, hogy mindent én csináljak, és szeretnék fiatal emberekkel együtt dolgozni. Remélem, hogy az engem is megújítana. Embereket keresek, akikkel együtt megtudom valósítani a terveimet, és a fiatalokat még nem ismerem. Kicsit előrefutottam Amerikában. Ez olyan, mintha a jövőből jönnék.

 

 

 

Minden érték valakinek. Nincs rossz festmény, mert ha nem esik le a falról, akkor már jó. A reality show-k is jók valakinek, meg a művészfilmek is jók néhány embernek. Értékek azonban egyre kevésbé vannak, ebben az új korban minden felbomlik, semmi nem érvényes, és ezzel meg kell tanulni együtt élni. A kitartás, a hősiesség már nem erény, hanem hátrány. A változásra való képesség, megérteni azt, ami most van, és alkalmazni a holnapban - ez sokkal fontosabb. Ezt az új világot az én korosztályom nem érti, ezért szeretnék fiatalokkal dolgozni.

 

 

 

Egészen új helye van a művészetnek. Már senkit nem érdekel, hogy egy ember mit érez a kék színről, vagy a lelkét hogyan helyezi el a tavaszban. Bizonyos korban ez volt az emberiség kalandja. Festők nevét ismerte az egész világ. Most nincs ilyen. Tehát a festészet kalandjának vége, a költészetének is, és bizonyos értelemben az ego kalandjának is. Az ember annyit ér, amennyi haszna lehet a társadalom számára. Ez egy új dolog. Valami, amivel visszatérünk a közösséghez. Muszáj visszatérni, mert az egyén magányos lett és nincs semmi, ami az embereket összetarthatja, csak az, ha sikerül valamilyen közös értéket létrehozni. És ez sem tart sokáig, mert minden percenként változik. Egy-egy új, értékesnek tűnő dolog néhány hétig, hónapig fontos, és aztán eltűnik. Nem tart kétszáz évig. Nem tudom, hogy ebben mennyire tudok részt venni, csak értem, hogy így van, de az én szívem még mindig a kitartáshoz és a hősiességhez húz.