Dubuffet és az Art Brut

Einspach Gábor

A nyers, durva, csiszolatlan művészetet jelentő kifejezést Jean Dubuffet (1901—1985) használja először, 1945-ben, egy barátjának küldött levelében, miután több svájci elmegyógyintézetben tett látogatása során magával ragadták a kezeltek alkotásai. A terminus hamarosan elterjed Európában, majd nem sokra rá az amerikai kontinensen is használni kezdik. Dubuffet kifejezése meghatározza és kategorizálja az elmebetegek, rabok, gyerekek, vagy a társadalom peremére szorultak elementáris, felkavaró művészetét, amelyeknek drámai megszólító ereje, keresetlensége, lenyűgöző spontaneitása megragadta és lenyűgözte. Az „izmusoktól” eltérően itt nem egy meghatározott/egységes művészeti stílusról van szó, sokkal inkább jellemző az esztétikai, formális és kifejezésbeli sokféleség.
 

JEAN DUBUFFET: Desnudus, 1945, olaj, vászon, 73 x 60 cm - Collection Fontation Dubuffet Paris

Düsseldorf az első állomása annak a kiállítássorozatnak, amely Dubuffet több mint nyolcvan művét — festményeket, rajzokat, szobrokat, építészeti modelleket, fényképeket, filmeket — együtt mutatja be a legkiemelkedőbb ötven Art Brut művész közel 350 alkotásával. A kiállításon a látogató nyomon követheti a munkák inspiráló hatását Dubuffet művészetére és összehasonlíthatja a teljesen eltérő alapállásból készült műveket. A kiállítás a Dubuffet Alapítvány anyagára, Dubuffet gyűjteményére, illetve a Prinzhorn Gyűjteményre épül.

Dubuffet 1974-ben hozta létre alapítványát azzal a szándékkal, hogy munkái rendszerezve maradjanak meg és a széles közönség számára is elérhetők legyenek. Az alapítvány ma már több mint ezer művet őriz. A művész kifejezetten a mentálisan retardáltak, az elmebetegek munkáit gyűjtötte. A Collection de l’Art brut 1976 óta a svájci Lausanne-ban, a Château de Beaulieu-ben kapott helyet. Ma Lucienne Peiry vezeti a múzeumot, és vásárlásokkal folyamatosan gyarapítja a gyűjteményt.

VOISLAV JAKIC: Cím nélkül, 1996, vegyes technika, papír, 350 x 99 cm - Collection de l'Art Brut, Lausanne

Számos olyan művész is szerepel a kiállításon, akiket Dubuffet nem ismert, bár kortársai voltak, mint a világtól teljesen elzártan dolgozó Henry Darger, Theo és Alexander Lobanov, és kortárs Art Brut művészek is: Michel Nedjar, vagy Richard Greaves. A kiállítás fontos részét képezik a Prinzhorn Gyűjteményből származó alkotások, melyeket a művészettörténész és orvos végzettséggel egyaránt rendelkező Hans Prinzhorn (1886—1933) gyűjtött egybe pszichiátriai intézetben kezelt betegek műveiből. Prinzhorn 1919-ben kerül a Heidelbergi Orvostudományi Egyetem klinikájának pszichiátriájára, mint asszisztens. 1921 júliusáig dolgozott itt, és ez alatt az időszak alatt mintegy ötezer tárgyat gyűjtött össze a páciensektől. 1933-ig folyamatosan rendezett kiállításokat, így gyűjteménye Európa-szerte ismertté vált és egyes avantgárd művészeti csoportosulások számára inspirációs forrást is jelentett.

JEAN DUBUFFET: Önarckép 2, 1966, filctoll, papír, 26 x 16,5 cm - Collection Fontation Dubuffet Paris

A gyűjteményről publikált album (Bildnerei der Gisteskranken, 1922) meghatározó hatással volt nemcsak számos kortárs művészre, de Dubuffet művészetére is. A náci uralom alatt az Entartete Kunst (Degenerált művészet) címmel létrehozott kiállítás a kollekcióból származó Art Brut képeket együtt mutatta be az avantgárd művekkel, ily módon szándékozott az avantgárdot beteg, elfajzott művészetként megjeleníteni.

A düsseldorfi kiállítás megmutatja az Art Brut sokszínűségét, azokat a változatos kifejezési formákat, amelyek a 20. századi modern művészetre kitörölhetetlen hatást gyakoroltak és képet alkothatunk Dubuffet művészetről alkotott filozófiájának lényegéről is.


ADOLF WÖLFLI
(1864–1930)

Svájcban, Bernben született. Nyolcéves, amikor alkoholista apja, egy szabó, meghalt - anyja egyedül nevelte. Már kilencéves korától mint kihordófiú, kecskepásztor és építősegéd volt kénytelen dolgozni. Később favágóként, majd segédként kereste kenyerét. Fiatal korában folyamatosan kudarcok érték, többek között egy végzetes szerelmi csalódás, amely hatására összeroppant. Néhány évvel később letartóztatták fajtalankodás miatt - két évre lecsukták. Mivel visszaesőnek bizonyult, 1899-ben a Bern melletti waldaui őrültekházába zárták, ahol aztán élete végéig bentlakó maradt. Harmincöt évesen kezdett el rajzolni, írni és komponálni. Mint egy megszállott, reggeltől estig alkotott - csak akkor nyugodott meg igazán, ha bagót rághatott és ellátták színes ceruzákkal. Néha sikerült eladnia egypár rajzát; az érte kapott pénzből újabb alapanyagot vett, vagy színes magazinokra fizetett elő. 1904-től kezdve egyik kezelőorvosa, dr. Walter Morgenthaler elkezdte gyűjteni a rajzait, melyeket Egy bolond művész’ [szerintem szerencsésebb a ’Művészbolond’ cím - ford.] címen 1921-ben kiadott.

ADOLF WÖLFLI: Egy párizsi művészeti kiállításon, 1915, vegyes technika, 72 x 100 cm - Adolf Wölfli Stiftung Kunstmuseum, Berlin

Adolf Wölfli œuvre-je gigantikus: 25 000 oldalnyi grafika, kollázs, irodalmi jellegű próbálkozás és partitúra képezi részét. Rajzain majdhogynem maszkszerűen megjelenített, feketén kontúrozott szemű alakok tűnnek fel, mellettük hangjegyek, szövegrészletek és absztrakt színes formák keverednek. Ornamentikája egyszerre bír dekoratív töltettel, illetve a kompozíciónak ritmizáló funkciója is van. Írásaiban elképzelt kalandok elevenednek meg, amelyek a világ legkülönbözőbb tájaira kalauzolnak. Van egy olyan szövegtörzs is, amely önéletrajzi jellegű, Wölfli ebben hol „II. Szent Adolf”-nak, hol pedig „Szent-Adolf-Teremtés Uram”-nak nevezi magát.


ALOISE (CORBAZ)
(1886–1964)

A kislány tizenegy éves volt, amikor meghalt az édesanyja. Miután letette az érettségit, varrónőként kezdett dolgozni. Egy mindent elsöprő szerelmi csalódás miatt elhagyta Svájcot, és Poroszországba ment, II. Vilmos udvarába, nevelőnőnek. Halálosan beleszeretett a császárba, szenvedélyét a fantázia világában élte ki/meg. A háború kitörésekor el kellett hagynia az országot, ekkor visszatért szülőföldjére. Viselkedése túlfűtötten vallásos-pacifista és humanitárius magnyilvánulásai nem tűntek túl normálisnak. Mivel ez több volt, mint amit a családja el tudott (és akart) viselni, kezeltetni kezdték a cery-sur-lausanne-i pszichiátriai klinikán. 1918-tól kezdve itt, illetve a gimel-sur-morges-i La Rosiere nevű intézményben élte mindennapjait. Nem sokkal a kezelés megkezdése után Aloise elkezdett írni és rajzolni.

ALOISE (CORBAZ): Színházi jelenet (részlet), 1950, színes ceruza, pasztell, papír, 1404 x 99 cm - Collection Philippe Eternod et Jean David Mermod, Lausanne

1936-ig szinte titokban dolgozott ceruzával és tintával, néha különféle levelekből facsart levekkel vagy fogkrémmel is alkotott, amelyet hol csomagolópapírra - amelyet gyapjúszállal varrt össze –, hol borítékokra, kartondarabokra vagy naptárak hátoldalára vitt fel.

Sajátos világot teremt, melyben királyi méltóságok és nagy kék szemű történelmi hősnők hancúroznak. Munkájára a színház és az opera irántirajongása is rányomja a bélyegét.


ALEXANDER LOBANOV
(1924–2003)

Alexander Pavlovics Lobanov az oroszországi Mologában született. Egy súlyos agyhártyagyulladást követően teljesen süketté és szellemileg visszamaradottá vált. Gyermekkorától kezdve kezelték, majd miután a családja elhagyta a II. világháború elől menekülve, egy időre egy üzemben kapott munkát. Már ebben az időben is előszeretettel rajzolt szabad idejében. 1947-ben azonban annyira agresszívnek ítélték a magatartását, hogy pszichiátriai intézetbe zárták.

ALEXANDER LOBANOV: Cím nélkül, vegyes technika, papír, 77,5 x 50,9 cm - Musee d'art moderne, Lille Métropole

Annak ellenére, hogy kezelt (autista) volt, összebarátkozott az intézet egy alkalmazottjával - egy szállítóval. A két férfit közös szenvedély kötötte össze: a vadászat. Együtt járták a játékboltokat és a rövidáru-kereskedéseket, hogy különféle anyagokat vásároljanak, amelyekből Lobanov jelvényeket készített, amelyeket a kabátja hajtókáján hordott. Körülbelül tíz év telt el, mire nagyobb felületen is elkezdett dolgozni: a hidegháború idején sokasodó plakátok hátoldalára készített képeket gouache-sal, színes ceruzával és golyóstollal. Elsőként mindig egy keretet készített, majd egy írásszalag következett - valamilyen harsány színnel. Az így keletkező középrészre politikusok portréi, vagy saját képmása, esetleg vadászjelenet került. Közös bennük, hogy mindegyik jelenetben uralkodnak a fegyverek, puska, pisztoly, revolver, vagy bajonett - a lehető legaprólékosabb, legrealisztikusabb módon jelenítve meg.


FACTEUR CHEVAL
(1836–1924)

Ferdinand Cheval, aki „facteur (’postás’) Cheval” néven vált ismertté, a franciaországi Charmes-sur-Herbasse-ban született földműves családban. Dolgozott pékként, földművesként, majd több mint tíz évig postásként; naponta harminckét kilométert gyalogolt, hogy kihordja a postát. Ezeken a végeérhetetlen sétákon gyakran ábrándozott arról, hogy egyszer egy igazi palotát épít. 1879-ben - negyvenhárom évesen - felfigyelt egy különös formájú kőre, és ez a tárgy indította el a Palais Idéal (Álompalota) megtervezését. Még ugyanebben az évben hozzálátott a munkálatokhoz, az utolsó elemet harminc év múlva - 1912 körül - helyezte el megálmodott palotáján.

FACTEUR CHEVAL: Álompalota, 1879-1912

Miközben hordta ki a leveleket, szorgalmasan gyűjtögette az érdekesnek ítélt „építőanyagot”. Építőtevékenysége kiterjedt egy gigantikus labirintus kivitelezésére is, amely szokatlan lépcsőkből és átjárókból állt; valamint előszeretettel képzett ki (mesterséges) barlangokat a mezőn. A palota belsejében történelmi és legendás alakokat, állatokat, növényeket helyezett el, valamint megörökítette ismerőseit is, akik valamilyen elképzelt ceremónia szerint „érintkeznek”. A külső frontot óriások és oszlopok tartják. Ezenkívül sok helyen szövegeket, mindenekelőtt morális szentenciákat vésett a kövekbe.


Az életrajzokat Oltai Katalin fordította