Az idei, 5. alkalommal megrendezésre került Berlin Biennále, hogy stílszerűek legyünk, az árnyékra vetődés tipikus esete. Ha azt mondjuk, hogy a bázeli Kunsthalle vezetője, a lengyel származású Adam Szymczyk és társkurátora, az amerikai Elena Filipovic szervezte kiállítás, az Amikor a dolgok nem vetnek árnyékot, nem váltotta be a hozzáfűzött, tulajdonképpen megalapozottnak tűnő reményeket, lehet, hogy finoman fogalmazunk. Megalapozottak voltak a remények azért, mert a kortárs képzőművészeti köztudatba a kilencvenes évek végén olyan kiállításokkal, mint a Roundabout (CCA Varsó, 1998), a Mark Kremerrel és Charles Eschével közösen rendezett Amateur (Kunstmuseum Goeteborg, 2000), a Painters Competition (Galeria Bielska BWA, Bielsko-Biala, 2001) stb. berobbant Szymczyktől mindenki nagyon sokat várt.

Meglepő konstellációk, párhuzamok, a dolgokat új megvilágításba helyező összefüggések és rendkívül jó érzékkel választott művészek fémjelezték eddigi kiállításait, s jellemzik most is, elég csak a bázeli Kunsthalle programját megnézni. De mindez Berlinben valahogy nem jött össze. Hiába a városban szinte már klisészámba menő, trendi helyszínek kerülése (amiket szinte valamennyi Biennále-vezetés kihasznált eddig), s a művészet klasszikus színtereire való visszatérés, az újdonság ígéretével kecsegtető művészlista (ami szintén nem meglepetés, elég csak a legutóbbi Documentára gondolni), a változást, folyamatos alakulást, formálódást ígérő koncepció – az idei Berlin Biennále valóban nem vet árnyékot, de nem hagy maradandó nyomokat sem maga után. De haladjunk lépésről lépésre a helyszíneken, ami még a Berlint ismerők számára is kihívást jelent. Az Auguststrasse megtalálása, a Biennále állandó helyszíneként szolgáló Kunst-Werkével természetesen nem jelent problémát, s tulajdonképpen itt találhatók a kiállításon szereplő legjobb művek, bár ez, nyilvánvalóan, ízlés kérdése (is).

Amint azonban belépünk az alsó, legnagyobb kiállítótérbe, egy pillanatra megzavarodunk, mert a KW-ben a Biennále előtt látható utolsó kiállítás, a 5 Minutes later  idején ugyanilyen, nevezetesen teljesen üres volt ugyanez a tér (ahol akkor az angol Ceal Floyer jelölte ki egy vonalzóval annak körvonalait). Mintha azóta semmi nem történt volna… persze ez csak azokban merül fel, akik látták az előző kiállítást, egyébként pedig szerencsétlen véletlen. Most aszfaltszag lebeg a térben, a török Ahmet Öğüt Ground Control című, újrarealizált munkájának lényege a tér „kiöntése”, amivel egy jellegzetesen isztambuli jelenséget tár a szemünk elé (miszerint Isztambulban s a török nagyvárosokban a hatóság előbb-utóbb minden szabad területet lebetonoztat). Ám erről, mint sok minden másról is, csak a katalógus precíz-pedánsan megírt szövegeiből értesülünk, amelyekkel azonban a művek közötti összefüggésekre például nem sikerült rávilágítani.
A fél emelettel magasabban elhelyezett képregény, a norvég Pushwagner (Terje Brofoss) munkája azonban nem is nagyon szorul magyarázatra. Az 1969–1975 között rajzolt, kb. 150 oldalas Soft City egy falanszterben élő család mindennapjait örökíti meg. A finoman megmunkált, részletesen kidolgozott rajzok tökéletesen közvetítik az életpirulák által életben tartott szereplők siralmas, mechanikus létének lényegét, miközben a rajzok abszurditása és szatirikus hangvétele biztos távolságot (és levegőt) teremt. A kiállított munkák nagy része (s ez nemcsak a KW-re, de a Neue Nationalgalerie-re, a másik fő kiállítási helyszínre is jellemző), hogy humortalanok, provizórikusak, ami azt jelenti, hogy ebben a kiállítási kontextusban egyszerűen nem kelnek életre, nem működnek. Ez alól üdítő kivétel a KW-ben látható, kétrészes, Folklór című videó, a spanyol Patricia Esquivias munkája (Folklore 1-2, 2006–2008).

A filmeken a művésznő saját előadásában hallhatjuk a spanyol történelem jelentős epizódjainak, alakjainak bemutatását, amit az előadó kollázsokkal, jegyzetekkel, újságkivágásokkal, fotókkal stb. illusztrál. Az egész tulajdonképpen egy jól felépített, meglehetősen szubjektív, egyéni hangvételű egyetemi előadásra emlékeztet. Hallgatjuk a paella és a spanyol férfilélek közötti összefüggésekről szóló eszmefuttatást, a spanyol tükörtojás végzetes erejének következményeiről szóló beszámolót, nézzük a napbarnította Julio Iglesiast, aki gyarmatosításban II. Fülöpöt is maga mögé utasította, elmerengünk az arany, a napfény és a spanyol történelem összefonódásain, és élvezzük a szórakoztató, ugyanakkor meggyőző beszámolót, ami a maga sajátos módján absztrakt tartalmak könnyed közvetítésére vállalkozik.

Annál is inkább meglepődünk, hogy a következő vetítőtérbe lépve (ahova csak bizonyos időközönként szabad a bejárás), John Cage legendás 4’33 című felvételébe csöppenünk, amit Manon De Boer forgatott újra Two Times 4’33 címmel. Az első felvétel a Cage-performance „újrafelvétele”, a második részben ki van iktatva a soundtrack. Akár meditatív hangulatba is kerülhetnénk, ha nem tolakodna be újra meg újra az érzés, hogy nem áll össze a kép, nem kapcsolódnak egymáshoz a dolgok, s a szabad asszociációs képesség csak nem akar működésbe lépni. Tris Vonna-Michell Studiója (Studio A, 2008), Mona Vătămanu és Florin Tudor kommunista manifesztuma (Communist Manifesto/Manifestul Comunismului, 2008), Kohei Yoshiyuki parkokban szeretkező párokat leleplező voyeur-fotósorozata (Untitled, 1971–79), Michel Auder nyomasztó (önéletrajzi) filmjei (My Last Bag of Heroin, 1986), és még sorolhatnánk… A művek puszta egymás mellé helyezéséből nem formálódik koncepció, a látogató pedig magára marad a sokféle impresszióval, amik azonban nem állnak össze koherens egésszé. Ugyanez történik a Neue Nationalgalerie-ben is, annyi különbséggel, hogy ott kevesebb a jó munka, vagyis alig akad ilyen. 

Az itt bemutatott kortárs pozíciókon a klasszikus kiállítási kontextus, a Mies van der Rohe-épület felső, transzparens emelete sem segített. Sőt ha lehet, csak ártott a műveknek, amelyeknek szinte mindegyike kezdeni szeretett volna valamit a szimbolikus térrel, a modern építészet egyik non plus ultrájával, az egyszeri lehetőséggel. Ahogy a katalógus szövegei azt szinte a szánkba rágják, a munkák szinte kivétel nélkül helyspecifikusak, a térre reflektálnak, párbeszédet kezdeményeznek vele, sőt helyenként domesztikálják, megkérdőjelezik azt… Mindebből azonban helyben, sajnos, nem sok érzékelhető. A művek fizikai jelenléte, bármilyen sok munka került is kiállításra, egyszerűen nem mérvadó, az ad hoc jelleggel elrendezett, ha tetszik, összevissza szórt, jobbára szkulpturális, objekt-jellegű munkák (Nairy Baghramian: La Colonne Cassée, 2008) között tévelygő látogató nem nagyon talál fogódzót vagy bármilyen Ariadné-fonalat. Az üvegfalakra jelzésszerűen felhelyezett vagy éppen térhatároló elemként (is) funkcionáló függönyök, tapétamintákra hajazó szitanyomatok (Marc Camille Chaimowicz: For MVR, 2008) minden kurátori és művészi szándék ellenére sem találják helyüket, a meghökkentés, az „esztétikai agresszió” legfeljebb csak félresikerült dekorativitásba fordul át (Paola Pivi: If you like it, thank you…, 2007).

A félreértések elkerülése végett: nem szükségszerű a kötelező érvényű narratíva, különösen biennále-volumenű kiállítások esetében nem, ahol szinte lehetetlen elvárni, hogy a kiállított művek sokasága bármilyen láncra felfűzhető legyen. Ebben a szituációban azonban a művek még inkább magukra vannak utalva, s az egyes pozíciók kell hogy igazolják odatartozásukat. A Neue Nationalgalerie fellobogózott (Daniel Knorr diákegyesületi zászlói leginkább kissé nevetséges dekorációnak tűnnek, s még csak vizuálisan sem érvényesülnek) felső szintjén azonban semmi ilyesmi nem történik, unalmas térinstallációk, hosszú, de nem érdekes filmek, egy, a térben szinte elvesző hanginstalláció. S amit nem is sejt a csalódott látogató: hogy a java tulajdonképpen még hátravan.
A Schinkel-Pavillon vagy a Skulpturenpark a következő megálló. Berlini cikcakk. A pavilon tulajdonképpen el van zárva a külvilágtól, az oda vezető utcát még gyalogosok sem használhatják, kerülő út, bizonytalankodás, útjelzők keresése, de hiába. A Schinkel-Pavillonba fiatal művészek kaptak meghívást, hogy számukra irányadó, klasszikus, ám nem feltétlenül képzőművészeti pozíciókat prezentáljanak. A pavilon így tulajdonképpen a Biennále ideje alatt látható, váltakozó időszaki kiállítások helyszíne. Nekem a Lili-Reynaud Dewar által kurált Ettore Sottsass dizájnbemutató jutott (bár az előzőnek, a Pushwagner-kiállításnak jobban örültem volna). Sottsass, a különösen a queer-körökben kedvelt, formabontó, a modern dizájn hűvös eleganciájával és minimalista törekvéseivel konzekvensen szembehelyezkedő tárgy- és bútortervező természetesen megérdemel egy bemutatót, de az itt és most okaira – Lili-Reynaud Dewar szubjektív döntésétől eltekintve – nem derült fény. Mindezt jobban tálalva, finomabban kivitelezve máshol is láthattuk már (hozzátéve, hogy a megnyitó estéjén a Sottsass szövegeiből rendezett felolvasásról lemaradtunk).
Minekutána a két napra tervezett Biennále-látogatásra fordított időkeret a csalódottság mértékével egyenes arányban zsugorodott, az egy napba még a Skulpturenpark keresése is bele kellett hogy férjen, és tényleg.

Nem volt egyszerű megtalálni, ám a megadott koordináták alapján egyszer csak felvillan a park, benne egy absztrakt, szoborszerű képződménnyel. A látogató határozottan arrafelé veszi az irányt, majd egyszer csak megtorpan, mert rádöbben, hogy átellenben is van egy, ha nem is szoborszerű, de képződmény, sőt egy kb. A4-méretű 5.BB (vagy hasonló) jelzésű tábla is, ami el kell hogy oszlassa a kételyt. És valóban, Kateřina Šedá szoborinstallációja (Over and Over, 2008) található a tábla mögött, amiről első pillantásra nem is tudja, mit gondoljon az ember. Félbehagyott építkezés, talán játszótérnek készült, talán valami másnak? A munkások mindenesetre mindent itt felejtettek, talicskát, csöveket, vödröket, ásót, lapátot… mindent, ami kell. A graffitisek is megtették már kötelező látogatásukat, de ez valószínűleg amúgy is a koncepció része. Mert az van (az alkotó szociális érzékenységű projektje a szülőfalujából hozott kerítés- és faldarabkákra épül, melyek az embereket a kapitalizmus fertőjének köszönhetően elválasztják egymástól, s amelyeknek megszüntetésére a művész a falubeliekkel együttműködve tett kísérletet – a projekt dokumentációja a KW-ben látható). Látvány nincs, csak a bosszúság, hogy a Skulpturenpark egésze tulajdonképpen… tulajdonképpen blöff. Ráadásul egy rosszul sikerült blöff, ami kortárs kiállításokon ugyan megesik, de itt talán már túl sokat láttunk belőle.

De még mindig adhatunk egy esélyt a Biennálénak, hátha az esti program a lényeg, hiszen ilyen még nem volt, a kiállítás minden napjára jutott esti rendezvény: tánc, filmvetítés, előadások, performance-ok stb. A rendezők egészen különleges helyszíneket találtak az esti programokhoz, például használaton kívüli metrómegállókat, cool-lepattant bárokat, a Kreuzberg kellős közepén található Museum der Dinge-t (A dolgok múzeuma), melynek létezéséről valószínűleg kevesen tudtak, vagy éppen az Alexanderplatzon levő toronyház-hotel 37. emeletét, és még sorolhatnánk. A toronyház tetején egy tévénézős este várta az érdeklődőket, Thomas Macho berlini filozófus-kultúrteoretikus társaságában. Az estén bemutatott filmek témája a televízió szerepe, illetve szerepváltozásai a médiaművészetben volt. Nem kis téma, ennek megfelelően a merítés is széles lehetett volna, ami a történeti áttekintést illetően rendben is volt, bár nem okozott különösebb meglepetést. Chris Burden, Ant Farm, klasszikusok. A kortárs részben, a szünet után azonban jött a feketeleves, mégpedig két, micsoda meglepetés (!) lengyel film formájában – nem vall túlságosan nagy professzionalizmusra, ha a kurátor saját nációja nagy számban képviseltetik a kiállításon, pedig Berlinben, sajnos, ez történt. Igor Krenz (TV”S”, 2006) és Cezary Bodzianowski (Boa Zone, 2003) filmjei, mondhatni, felborzolták a kedélyeket, a birkatürelmű, meglehetősen sznob és sokat próbált berlini közönség csapatostul hagyta el a termet, majd amikor a lengyel heti hírösszefoglaló kb. huszadik percéhez érkeztünk (szinkron nélkül), már az elégedetlenség egyértelmű hangjai hallatszottak a nézőtérről.

A film lényege a moderátor háta mögötti képsorok manipulálásában rejlett, ahogy az a jelen lévő művész gyenge angol nyelvű magyarázatából kiderült – a moderátor azonban a húsz perc alatt csak néhányszor villant fel, másodpercekre, miközben a családi katasztrófákról, tömegszerencsétlenségekről szóló beszámolók, a lengyel politika vágatlan változatban peregtek a kivetítőn, tulajdonképpen értelmetlenül. A vetítés befejeztével, miután a kortárs filmek láttán a szakértő-moderátornak is elakadt a szava, a megfogyatkozott közönségnek még Adam Szymczykhez is szerencséje volt, aki tolmácsként az angol nyelvvel küzdő művészek segítségére sietett. Nem volt azonban nagyon mit tolmácsolni, a közönség értetlenkedése, a művészek agresszív megnyilvánulásai pontot tettek az este végére, aminek befejeztével kurátor és művészek elpárologtak, kvázi köddé váltak, mint a dolgok, amik nem vetnek árnyékot.