A második világháborútól napjainkig eltelt évtizedek alkotásaiból választott ki ötvenhat magyarországi köztéri művet Kertész László; válogatásából vállaltan szubjektív és töredékes keresztmetszet rajzolódik ki. Azonban minél tovább forgatja az olvasó a vékony kötetet, minél gondosabban olvassa az egyes szobrokhoz készített leírásokat, történeteket, esztétikai elemzéseket, annál bizonytalanabb lesz, vajon milyen metszetről van szó.

Egyik nézetében a valójában csak 59 évet lefedő válogatás – az első kiválasztott munkát 1953-ban állították fel, az utolsót 2012-ben – a magyar köztéri szobrászat történetének reprezentatív lenyomata. Szerepelnek benne a korszak jelentős alkotói Pátzay Páltól Jovánovics Györgyig, Melocco Miklóstól Deim Pálig, és megjelennek a legkülönfélébb szemléletek: a líraitól a biomorfig, a klasszicizálótól a konceptuálisig; a kiemelt művek között egyaránt akad absztrakt és figurális, kinetikus és épülethez illeszkedő. Ha a keresztmetszetet egy másik irányból nézzük, akkor az elmúlt évtizedek hazai köztérfelfogásának változásairól kaphatunk képet: hogyan gondolkodtak a művészek és megbízóik különböző társadalmi-történelmi feltételek között, az ötvenes években, a Kádár-korszakban, illetve a rendszerváltás után a szobrok lehetséges térés tudatformáló szerepéről, emlékeztető funkciójáról vagy a monumentalitás és az emberi lépték különböző felfogásairól. Egy harmadik nézetből pedig, a gyakran szomorú szoborsorsokon keresztül kirajzolódhat az olvasó előtt az intézményrendszer felbomlásának története, a nekibuzdulások és elbizonytalanodások, a szemellenzős döntések és a gondatlanságok históriája – „hogyan (ne) bánjunk (el)” köztéri alkotásainkkal.

Ha ennyire sokoldalú a megközelítés, fontos tudni, milyen pozícióból beszél a szerző; ez azonban magából a könyvből nem derül ki. Pedig valóban elengedhetetlen, hogy az olvasó képben legyen: az író, Kertész László a Képzőés Iparművészeti Lektorátus egykori vezetője, a köztéri szobrok egyik legfontosabb magyarországi szakértője. Nem szobortörténész, nem esztéta, hanem hosszú idő óta a szobrokról szellemi és intézményes értelemben gondoskodó szakember. A köztéri művek ugyanis – legyenek bármennyire robusztusak – sok tekintetben gondoskodásra szorulnak, különben rövid idő alatt beleolvadnak környezetükbe, és akár a szó szoros értelmében is láthatatlanná válnak. A könyv, amely egyszerre lehet kedvcsináló és adott esetben akár helyszíni vezető is, elgondolkodtatva láttatja és csomagolja kontextusba az alkotásokat. A legnagyobb kérdés azonban, hogy kinek teszi ezt? Az előszó tanúsága szerint a szerző a nagyközönség és a művészetközvetítő szakmák számára készítette könyvét, a valóságban azonban a szöveg valahol e kettő között lebeg: a művészettörténészek, muzeológusok, művészetpedagógusok számára a fordulatok gyakran túlságosan esztétizálók, a gondolatmenetek klasszikus sémákhoz illeszkednek, a szélesebb olvasóközönségnek viszont sokszor tűnhetnek filozofikusnak vagy elvontnak: „a tihanyi Tudósok a nembeli, egzisztenciális magány zseniális szobra”.

A szobortörténetek hol elnyomják a leírásokat, hol pedig csupán utalások formájában tűnnek fel; a feltételezett tudásszint így egyenetlen: megjelenik Prométheusz története, Hunyadi Jánosét viszont a szerző közismertnek tekinti. Az elemzésekben a feltételezett olvasó gyakran ütközhet az előzményekkel kapcsolatos ismerethiány problémájába: a semmiből bukkan fel a „szocreál presszió” fogalma, többször hivatkozik a szerző a deheroizálás folyamatára – a korábbi „héroszok” megjelenítése nélkül. Kertész László számára fontosabb a sokoldalú megközelítésmód, s ezért eltűnik az egyenletes mélység: a szerző bevilágít a döntéshozók világába, a debreceni egyetem könyvtárának kapuzata esetében Kósa Lajos kétes szerepe plasztikussá válik, a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács-emlékmű elszállításának története viszont megmarad az utalás szintjén.

Egy szubjektív válogatás esetében, amelyben ráadásul a kvalitás fogalma áll a középpontban, különösen fontos lett volna a szemszögek következetességét garantáló szerkesztői nézet, amely – hasonlóan egy gondos grafikusi munkához – az arányokban mutatkozó eltéréseket is kiegyensúlyozhatta volna. A problémákon túl a könyv mégis fontos kezdeményezés, mivel a szerző szemléletmódja átüt a válogatáson. Kertész lebontja a köztéri szobrászatunk félmúltjához kapcsolódó előítéleteket, sok helyen átmetszi a korábbi határvonalakat, így kínál új nézeteket. Elfeledett, szocialista realistának bélyegzett műveket szabadít ki a karanténból; válogatásában nem számít, ha valamelyik alkotást az egyik vagy másik politikai erő valaha elmarasztalta. Így az olvasó valódi felfedezéseket tehet: Hegyeshalomnál talán tesz egy rövid kitérőt, hogy megkeresse Rieger Tibor egyszerre több történelmi eseményre utaló emlékművét, észreveszi majd Lóránt Zsuzsa kicsiny szegedi alkotását és felismeri Samu Géza vagy Vígh Tamás alkotásainak jelentőségét. A könyvvel a szakértő és a laikus egyaránt új szempontokat kap az elmúlt években sokat szidott köztéri szobrászat szemléléséhez.

Kertész László: Köztéri szobrok kincsestára – Válogatás a magyarországi köztéri plasztika 1945 utáni remekeiből. Írott Szó Alapítvány – Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2017