A Lederer-gyűjtemény a legfontosabb magángyűjteménye volt Gustav Klimt munkáinak. Egy része azonban Egon Schiele néhány alkotásával együtt elégett a második világháború végén. A tragikus eseményt megelőzte a Lederer család meghurcolása és kifosztása. A gyűjtemény megmaradt darabjai amerikai múzeumokba kerültek. Budapesten alig, Győrben pedig egyáltalán nincs tárgyi bizonyítéka a két művész magyar kapcsolatainak, pedig épp a Lederer család révén voltak ilyenek.

Csodálatra méltó, hogy a 20. század elején a magyar művészeti élet milyen nyitottan igyekezett követni az új európai tendenciákat, és ezek a budapesti közönség elé is kerültek. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a Művészház már 1913-ban igen reprezentatív kiállítást rendezett az Osztrák Művészek Szövetsége és Gustav Klimt tiszteletére. Ezen a kiállításon a Wiener Werkstätte legújabb műtárgyait is bemutatták, óriási érdeklődés közepette. Igaz, hogy Gustav Klimt műveinek fogadtatása nem volt egyértelműen pozitív, de tanítványa, Egon Schiele munkái például Berény Róbertet és Remsey Jenőt is elkápráztatták. Remsey akkor úgy gondolta, hogy Schiele „jobban az emlékezetünkben marad, mint a mestere, Klimt.” (1) Ez a jóslat azonban nem teljesült be. Klimt ma már szinte Bécs védjegyévé vált, annak ellenére, hogy a második világháború tragikus eseményei igencsak megtizedelték életművét, amelyhez nem kis mértékben az is hozzájárult, hogy a művész egyik legfontosabb gyűjtője és támogatója a magyar–zsidó származású Serena Sidonie Lederer, született Pulitzer Szeréna Szidónia volt. Akinek úgy gyűjteménye, mint személyes sorsa már akkor megpecsételődött, amikor Hitlert és páncélosait virágesővel üdvözölték a bécsi lakosok. 

"Klimt az örök virágzás művésze, egy rész a végtelen tavaszból"

– írta róla Ludwig Hevesi 1908-ban. Klimt amilyen gyakran és gyorsan rajzolt, annyira lassú volt, amikor festenie kellett. Tükrözi ezt életműve is, amelyben a több ezer rajz mellett alig kétszáz festmény található. „Mit rajzolt Klimt?” – tette fel a kérdést a korszak egyik legfontosabb kritikusa, Richard Muther. „Klimt mindig és kizárólag női aktokat rajzol. Soha nem fárad bele abba, hogy a női medence vonalait, a csípő dallamos ritmikáját, egy váll finom gömbölyűségét gyengéd vonalak révén rögzítse. Igazán csodálatos, hogy milyen ínyenchez méltó kéjjel alakítja át érzéki tapasztalatait művészi látássá. […]” (2)

Klimt festői tevékenységét két nagy csoportra oszthatjuk. Például a bécsi egyetem számára készített monumentális munkákat. Ezek a filozófia és az orvostudomány, valamint a jogtudomány jelképei lettek volna, de sohasem valósultak meg, mert a tervek annyira újszerűek voltak, hogy – Klimtet idézve – az „ignoráns és farkatlan”, konzervatív professzori kar visszautasította őket. (3) Egy évvel később, talán Max Klinger Beethoven-szobrának hatására alkotta meg második monumentális festményét, a Beethoven-frízt, majd nemsokára megszületett a harmadik Fakultás-jelkép is, amely a jogtudomány allegóriája lett volna. Végül említhetjük a brüsszeli Stoclet-palota ebédlőjéhez – habár később, 1911-ben – létrehozott frízt.

 A művek másik nagy csoportját az allegorikus alakokat ábrázoló vagy élő személyekről készült festményei, illetve tájképei alkotják. A Klimt stílusára oly jellemző gazdagon aranyozott, a japán kimonók ritmikus, ornamentális díszítéseire emlékeztető elemekkel körülölelt, egész alakos portrék közül talán Adele Bloch-Bauer, Emilie Flöge , Margaret Stonborough-Wittgenstein, Fritza Riedler a legismertebbek, bár még sokakat lefestett a korabeli Bécs illusztris nőalakjai közül, például Serena Lederert is. Ez a mű azonban inkább még a Whistler által festett elegáns portrékat idézi (4), s az egyik korabeli kritikus úgy jellemezte: „egyenes szárú virág, olyan, mint egy fekete tulipán”. Serena Lederer portréját 1901-ben mutatták be a Secession tizedik kiállításán.

A Lederer házaspár társadalmi helyzete és a műgyűjtés kezdetei

 Az egzotikus, fekete szemű szépség, Szeréna Lederer (1867–1943) igen különleges családból származott: a híres amerikai újságíróval, később milliomos sajtómágnással, Joseph Pulitzerrel, vagyis Pulitzer Józseffel (5) állt szoros rokonságban. Szeréna 1892-ben házasodott össze a nála tíz évvel idősebb, csehországi August Ledererrel (1857–1936) Győrben. Házasságukból három gyermek született: Elisabeth (1894–1944), Erich (1896–1985) és Friedrich (1899–1972). A család Győr, Bécs és Weidlingau között ingázott, leginkább attól függően, hogy az apát hová szólították kötelességei. August Lederert élete végén a Wiener Salonblatt 1936. májusi száma így búcsúztatta el: olyan emberként írtak róla, akinek a háza külföldön és Bécsben is a magas művészet szentélyének számított világhírű, egyedülálló bronzgyűjteménye és a régi mesterek kollekciója okán. Mint írják, korábban „komoly gyűjtőként részt vett minden nagyobb aukción, amelyet Párizsban, Londonban vagy Berlinben tartottak, és ezekre az eseményekre a nyugodt és kifejezetten okos úr oldalán egy imponálóan szép asszony is megjelent, akinek sötét, csillogó szeme mindenkit elbűvölt. A párt néhány évtized leforgása alatt olyan buzgó gyűjtőkként ismerték meg, akik tévedhetetlen szakértőkké váltak.” A cikkből kiderül még, hogy gyermekeik közül lányuk, Elisabeth (Bachhofen-Echt bárónő) szobrászként, fiuk, Erich mint műgyűjtő követte szüleik művészet iránti rajongását. A cikk szerzője, akit úgy látszik, beengedtek a Lederer-lakba, csodálattal állapítja meg, hogy a ház olyan, mint egy múzeum, hogy Klimt legszebb portréi közül is látható ott néhány, s ezek a ház asszonyát, leányát és édesanyját ábrázolják.(6) Megjegyzi még, hogy Serena Weidlingauban lévő kastélyát – amely városkában annak idején Mária Terézia császárnő is gyakran időzött – csodálatos, rokokó stílusú kert veszi körül. A Lederer család nagy társasági életet él, és aki művészeti ügyekben Bécsben jár, soha nem mulasztja el, hogy névjegykártyáját leadja náluk. (7)

Ha Szeréna gazdag családból való volt, férje még rajta is túltett. Vagyonának mértékéről ugyan nincs pontos adat, de vállalatai számából és betöltött pozícióiból tudunk következtetni. A Magyar Gyáripar című újság is sajnálattal emlékezett meg August Lederer 1936-ban bekövetkezett haláláról: „Lederer Ágoston nagyiparos, a volt monarkia iparának egyik legismertebb nevű, vezető egyénisége Bécsben hetvenkilenc esztendős korában meghalt. Magyarországon különösen Győr városának iparosítása körül szerzett érdemeket, mint a Győri Szeszgyár és Finomító Rt elnöke, s egyik alapítója a győri vagóngyárnak. De ezenkívül Brünnben, Jungbunzlauban, Prágában és Lembergben is alapított és irányított nagyszabású gyári vállalatokat s egyik alapítója volt úgy a bécsi, mint a magyar Vasútforgalmi rt-nak is.” (8) August Lederer, bár mérnök és közgazdász volt, rajongott az olasz késő reneszánsz és kora barokk művészetért. Főként régi kerámiákat, valamint 16. századi, igen ritka bronztárgyakat gyűjtött, például Ferdinando Tacca, Caspar Gras, Francesco Bertos és Benvenuto Cellini alkotásait. (9)

 Serena Lederer, a kortárs műgyűjtés motorja

A feleség, Serena művészi ízlése más volt, mint idősebb férjéé: őt inkább a modern, kortárs művészet érdekelte, Emilie Flöge (10) által tervezett divatos ruhákban járt, ismerte Sigmund Freudot, és úgy gondolta, hogy az „ideges” világban, amelyben élt, nagyon is segítenek a lélekgyógyász módszerei, tehát Freud berggassei rendelőjébe küldte gyengébb idegzetű barátnőit. Érdekelték a Wiener Werkstätte kiállításai, és igen nagyvonalúan vásárolt, ezért Joseph Hoffmann (11) Bécs egyik legjobban öltözött hölgyeként beszélt róla. Sok tehetséges művészt megismert, de valamiért mégis Klimtet választotta fő pártfogoltjául, a művész pedig jól kijött a házaspárral. Ő tanította lányukat, Elisabethet rajzolni, és ő mutatta be a családnak ifjú tanítványát, Egon Schielét is, aki később fiuknak, Erichnek adott festőórákat. Schiele emiatt gyakran töltött hosszabb-rövidebb időt a család győri villájában, amikor August Lederert 1911-től munkája hosszabb időre a Rába-parti városhoz kötötte. Az ifjú művész állítólag a vagongyár egyik helyiségében kapott külön műtermet, és talán itt készült egy nem régen New Yorkban felbukkant Schiele-festmény, a Die Brücke (A híd) is, amely a győri Kecskelábú hidat örökíti meg 1913-as állapotában. (12) Schiele ekkoriban felvette a kapcsolatot a Szépművészeti Múzeummal, számos alkotását ajánlva fel megvételre, de csak egyetlen képet vettek meg tőle, szerény 80 koronáért; az Ölelkező nők ma is a múzeum egyik büszkesége. (Ami Klimt rajzait illeti, összesen kettő van belőlük feltüntetve a múzeum honlapján.) 

A Lederer család a vesztes első világháború végén költözött vissza végleg Bécsbe. A harmincas években a Bartenstein Strasse 8 alatti házban egy leírás szerint két nagy szalont alakítottak ki. Az egyikben kifejezetten Klimt monumentális Fakultás-képeinek és a Beethoven-fríznek a vázlatai voltak láthatók, a másikban néhány tájképe, családi portrék és egy ritkaság: Klimt Szfinx szobra. A házról Martin Gerlac fotós készített felvételeket, a szalonokat több szögből is megörökítve, de csak az egyik szalon fotói maradtak fenn. Itt világosan kivehető a gyönyörű Arany almafa, a fiatal Serena portéja, valamint a padlón a nagyon is modernnek tűnő Szfinx-szobor. A szalonban egy székre támaszkodva a már idős, mégis elegáns és ápolt Szeréna áll, mögötte, az óriási tükörben a kandallópárkányon elhelyezett csodálatos kínai váza és kisebb szobrok tükröződnek vissza. A harmincas években Klimt számos főműve és megközelítőleg kétszáz rajza volt a család birtokában, jó néhány ritkaságnak számító Schiele-rajz és -festmény társaságában. És természetesen August Lederer gyűjteményét is ebben a házban helyezték el. 

Az Anschluss után – a Lederer-gyűjtemény szétszóródása, Klimt képeinek megsemmisülése 

1938 márciusában Hitler diadalmasan vonult be Bécsbe, a városba, amely annak idején megakadályozta, hogy nagy művész válhasson belőle. Pontosan tudta, hogy számos olyan mecénás és műgyűjtő él itt, akik értékes műtárgyak tulajdonosai, így – bár még nem teljesen kidolgozott tervek alapján – megkezdődött a zsidó vagy nem zsidó, de politikai ellenségnek számító osztrák állampolgárok kifosztása. Nem dúlt még háború, így nem jöttek még létre a kizárólag műtárgyak elrablására specializált szervezetek sem. Az 1938 márciusától ugyanez év szeptemberéig tartó műkincselkobzásokat a Gestapo, az SA és az SS tagjai hajtották végre, és csak 1939-ben következett be az értékes magánműkincsek szervezett elrablása. Lista azonban már létezett, hetvenegy polgár nevével és címével, akiket a Birodalmi Törvénykönyv meghatározott paragrafusa alapján megfosztottak műtárgyaiktól. A közintézményeket birodalmi tulajdonnak tekintették, ezért az osztrák múzeumokat nem rabolták ki, sőt az úgymond „biztonságba helyezett műtárgyak” egy része is ezekbe került. Amikor Hitler kedvenc birodalmi ifjúsági vezetőjét, Baldur von Schirachot (13) kinevezte Bécs körzetvezetőjévé és birodalmi helytartójává, az azonnal beköltözött egy árjásított villába Bécs egyik előkelő negyedében. Majd mialatt ő az Operában időzött, a Gestapo emberei műkincsrabló főpróbát tartottak a város különböző pontjain – a módszert később Európa-szerte alkalmazták. Dr. Hans Posse is megjelent Bécsben, megkezdve az értékesebb műalkotások lefoglalását Hitler linzi „világmúzeuma” számára. Miután a legnagyobb műgyűjteményeket (Oscar Bondy, a Rothschild család, Karol Lanckorońsky) kifosztották, többször meglátogatták a listájukon szereplő gyűjtőket, így a Lederer családot is. 1938 novemberében foglaltak le egy, az August Lederer gyűjteményébe tartozó, 1500-as évekből származó bronzelefántot és egy Piero di Mazzeo műhelyében valószínűleg 1420–40 között készült korsót, majd egy évvel később, 1939-ben a Gestapo már minden értéket lefoglalt, többek között Simone Martini egy 1330 körül festett Szent Lukács-képét is. Eleinte mindhárom alkotást különböző raktárakban tárolták, majd több ezer értékes műtárggyal együtt az altaussee-i sóbányába szállították őket. Szerencsére, mert így megmaradtak, és végül visszakerültek a család tulajdonába.

Ami Klimt és Schiele műveit illeti, nem jártunk ilyen szerencsével. A Bécsi Városi Bizottság ugyanis 1943 augusztusában az állandó bombatámadások miatt elhatározta, hogy a legjelentősebb osztrák műkincseket különböző kisebb és nagyobb, jól védett kastélyokban helyezi el. Klimt tizenhat festményét, amelyet az Osztrák Galéria (a náci időkben a 19. századi művészet galériája) már korábban lefoglalt, Carl Freudenthal immendorfi kastélyában helyezte el. A kastélyt május 7-én, a kapituláció előtt egy nappal a német hadsereg egyik robbantó részlege aláaknázta, majd felrobbantotta. A tűz május 11-ig lángolt, megsemmisítve számos műalkotást, köztük Klimt legjelentősebb műveit, így a Fakultás-képeket is, amelyeket Lederer annak idején 50 ezer koronáért vásárolt vissza a sikertelen pályázatot követően. A lángok martalékává váltak még a Dumba-palotához készült képek, a Zene és a Schubert a zongoránál, illetve az Arany almafa, a Parasztkert feszülettel, a Kerti út tyúkokkal, a Malcesine am Gardasee, a Gastein, valamint a Barátnők című művek is. Legalábbis ez áll az újságcikkekben, de hogy valójában mit mentettek meg és hány műtárgy égett el, arra vonatkozóan nincsenek hiteles dokumentumok.

Kétségbeesett kísérlet a gyűjtemény egy részének megmentésére

1939 végétől, még hátralévő éveiben Serena Lederer minden erejével igyekezett megmenteni például a Győrben megmaradt műtárgyakat is, a Szépművészeti Múzeumtól is segítséget kérve. (14) Közben lánya, Elisabeth, hogy magát és a gyűjteményt megmentse, Gustav Klimt gyermekének vallotta magát, de a hosszúra nyúlt, megalázó procedúra közben egy évvel anyja elvesztése után, agydaganatban meghalt. A háború után az ekkor már Svájcban élő Erich Lederer kezdte meg a családi gyűjtemény utáni kutatást. (15) Nem volt könnyű dolga, mert az 1990-ben létrejött washingtoni megállapodás előtt úgy a német, mint az osztrák műkereskedelem számos szereplője vett részt hallgatólagosan, de annál aktívabban az egykori náci műkincsrablások hozadékának értékesítésében egészen a hatvanas évek végéig. (16)

Ha nem is minden műtárgy, de a Beethoven-fríz a második világháború után visszakerült az akkor már Svájcban élő Erich Lederer tulajdonába, ám az osztrák örökségvédelmi törvények értelmében kiviteli engedély nélkül, így a fríznek Ausztriában kellett maradnia. Nem világos, hogy ez volt-e az oka, hogy Erich Lederer 1972-ben végül rendkívül alacsony áron, 15 millió schillingért (750 ezer dollárért) eladta azt az osztrák államnak. A pletykák szerint az Erich Lederer számára előnytelen üzlet az akkori kancellár, Bruno Kreisky befolyása alatt köttetett. 2009-ben a törvény ismét változott, éppen a hasonló, kényszer alatt történt műtárgyeladások miatt, így a Lederer-örökösök hamarosan pert indítottak a frízért. A műkincs-restitúciós tanácsadó testület szerint azonban a kép kivitelének tiltása nem tekinthető nyomásgyakorlásnak, és a bécsi Secessionben 1986 óta állandóan kiállított művet Erich Lederer szabad akaratából adta el a fent említett összegért, amit az állam meg is fizetett neki. Ráadásul Ausztria állta a műalkotás restaurációjának költségeit is. És fontos megjegyeznünk, hogy – habár számos országban történtek hasonló műkincselkobzások – Ausztria az egyetlen, ahol törvény szabályozza a műtárgyak restitúcióját.

A Lederer-gyűjteménynek családi vonatkozásban nincs köze a Lederer Sándor (1854–1924) -féle, főleg olasz festményekből álló gyűjteményhez. Serena Lederer gyűjtői tevékenységére Klaus Pokorny, a bécsi Leopold Museum munkatársa, a Lederer család történetével kapcsolatos dokumentumokra Kovács Éva Győrben élő könyvtáros-helytörténész hívta fel a figyelmem. Ezúton szeretnék mindkettőjüknek köszönetet mondani.

^{1 Zwickl András: „A modern törekvések győzedelmes előrenyomulása” Osztrák művészet a Művészházban. In: Az úgynevezett akadémikus-iskolától kezdve a legszélsőbb túlzásig. Fejezetek a modern magyar művészet történetéből 1890–1940. Határesetek No. 4. Budapest, L’Harmattan – Könyvpont, 2017, 154. o.
2 Richard Muther: Klimt érzékisége határtalan. In: Gustav Klimt. Budapest, Helikon, 1987, 29–30. o.
3 A Filozófiát az egyetemi professzorok pornográfiának minősítették, Klimt azonban nem volt hajlandó változtatni rajta. 1900-ban a Secession 7. kiállításán is nagy vihart kavart a kép, ugyanakkor Párizsban aranyéremmel tüntették ki. Nem járt jobban a másik két Fakultás-kép, a Medicina (1901) és a Jurisprudens (1903) sem, ezért a minisztérium visszavonta Klimt megbízatását, és visszautalták az August Lederer által biztosított honoráriumot is. Így a képek visszakerültek Lederer tulajdonába. 
4 Gustav Klimt Serena Pulitzer Lederer-portréja 1889-ben készült el. A portrénak a háború után számos amerikai tulajdonosa volt, végül csere útján 1980-ban a Metropolitan Museum of Art tulajdona lett. Klimt művészetében a „keleties” hatásnak nagy jelentősége van, amellyel Bodor Kata foglalkozott részletesebben több írásában is. Schiele pedig, amikor leírja Klimt hietzingi műtermét, megemlíti, hogy ott számos japán fametszet sorakozott a falakon, és az egyik beépített szekrény tele volt szebbnél szebb kínai és japán ruhákkal. Vö. Egon Schiele: Klimt igazán jószívű volt. In: Gustav Klimt. Budapest, Helikon, 1987, 43. o.
5 Joseph Pulitzer Politzer néven született 1847-ben Makón, és 1911-ben halt meg a Dél-Karolinában, Charlestonban.
6 Serena, Elisabeth Lederer, valamint Charlotte Pulitzer portréiról van szó.
7 Wiener Salonblatt, 1936. május 17., 15. o.
8 Magyar Gyáripar, 1936. május 10.
9 Ezek a műalkotások megtekinthetők digitális formában a Getty Open Content programjának jóvoltából. Lásd még: blogs.getty.edu/iris/the-lederer-collection-lost-and-found
10 Emilie Flöge (1874–1952) Gustav Klimt élettársa, modellje és múzsája. 1903-ban csatlakozott a Wiener Werkstätte művészeihez, akik fantasztikus tervekkel látták el művészi reformruhái megvalósításához. 1904-ben saját szalont nyitott testvéreivel a Mariahilfer Strassén, amely nemsokára Bécs legnépszerűbb divatszalonja lett. Vevői közé tartozott Adele Bloch-Bauer, Serena Lederer, Margaret Stonborough-Wittgenstein és Clarice von Rothschild is.
11 Josef Hoffmann (1907–1956) építész, dizájner. Koloman Moserrel együtt alapították meg a Wiener Werkstättét, amely közösség csodálatos, ultramodern iparművészeti alkotásokkal kápráztatta el Európát és Amerikát is. Hoffmann jó barátságban volt Klimttel – együtt hozták létre a brüsszeli Stocklet-palotát, amely ma a világörökség része. Emilie Flöge ruhaszalonja számára fantasztikus mintázatú textileket tervezett.
12 Vö. Szeghalmi Balázs: Előkerült a világhírű festőművész a győri Kecskelábú hidat ábrázoló képe – videó, fotók. In: Kisalföld, 2013. május 6.
13 Náci vezető, 1931-től Birodalmi Ifjúságvezető. 1940-ben nevezték ki Bécs körzetvezetőjévé, és 182 ezer zsidó deportálásáért felelős. Nürnbergben csak húsz évet kapott, ugyanakkor feleségének volt képe ahhoz, hogy visszakövetelje az amerikaiaktól a bécsi zsidóktól elrabolt százharminckét műtárgyat.
14 Az a néhány műtárgy, amit Serena Győrbe menekített, először a nácik kezére jutott, majd a gyűjtemény többi része a Vörös Hadsereg birtokába került – állítja a helytörténész Kovács Éva.
15 A hetvenes években Győrben is kutakodott, eredménytelenül.
16 Például Wolfgang Gurlitt müncheni galériája és az ő gyűjteménye alapjain létrejött linzi Lentos múzeum – a modern, főként expresszionista német–osztrák művészet jelentős alkotásaival zűrös múltjuk ellenére is évtizedekig zavartalanul kereskedhettek a háború után.} 

A cikk megszületését a B.Braun támogatta.