Álmok, ablakok és a hiány
Dusti Bongé
Dusti Bongé (Eunice Lyle Swetman) 1903-ban született Mississippi államban, és egész életében festett. Habár Mark Rothko unokájaként is emlegették, és képei többször feltűntek New York felkapott tárlatain, mindvégig Biloxi, a Mississippi-öböl partján fekvő napfényes kisváros maradt az otthona.
A bankárcsaládból származó lány Chicagóban tanult színészetet, és itt kapta barátaitól a Dusti nevet: minduntalan a nagyváros porát mosta az arcáról a csapnál. Itt találkozott majdani férjével is, a festő Archie Bongéval. New Yorkban házasodtak össze, fiuk születése után pedig a sokkal nyugalmasabb Biloxiba költöztek.
Első képét egy házastársi vitát követően festette, férjét kiengesztelendő. Archie azonnal felismerte feleségében a tehetséget, s onnantól együtt jártak vázlatolni – Dusti tehát a korban szokatlan és irigylésre méltó módon élvezte férje támogatását. Az ő tanácsára nem iratkozott be művészeti iskolába, hogy egyéni látásmódja megmaradjon. Első képei ragyogó színű virágcsendéletek; kedvenc virága, a napraforgó, később számos képének témája lesz. Archie Bongé 1936-ban meghalt szklerózisban – a gyermekét egyedül nevelő anya pedig bevette magát a férjétől rámaradt műhelybe, és soha többé nem házasodott meg.
Ismerte a domináló keleti-parti és európai tendenciákat. Korai, kubizmus által inspirált munkái után hamarosan szürrealista látomások jöttek, végül az absztrakció. Bár továbbra sem hagyta el az öbölparti várost, tudatosan kereste a megmutatkozás lehetőségeit: végigjárta New York galériáit. Nem más, mint Betty Parsons galerista, műgyűjtő – és maga is festő – válogatta be alkotásait egy absztrakt expresszionista tárlatra Mark Rothko, Jackson Pollock és Robert Rauschenberg művei közé 1946-ban, hogy később, már barátként, számos egyéni tárlatot rendezzen neki egészen 1975-ig. Legfőbb témája Biloxi: a kikötő vitorlásai, a temető és a vándorcirkusz rendszeresen feltűnnek képein. Később fontos motívumává válnak az ablakok, akár New York felhőkarcolóiról kölcsönzi ezeket, akár a felhőkarcolók között élő és dolgozó barátot, Betty Parsonst festi, aki mögött a galériafalon a képek úgy jelennek meg, mint külvilágra nyíló ablakok.
Dusti Bongét foglalkoztatta az álmok világa és Jung írásai a kollektív tudattalanról. Hálószobájában is volt egy festőállvány: képekkel álmodott, és felriadva még éjjel megfestette őket. Saját bevallása szerint ezek a legkifejezőbb képei. Egyre absztraktabb módon látta a világot: már nagymama volt, amikor megpróbálta megfesteni a hiányt (The Void, vagyis Az üresség sorozat), és ekkoriban született legnagyobb méretű műve, a Passage (Átjáró) is. Kísérletező kedve is megmaradt: pigmentált üveggyapotból hozott létre installációkat, melyek hátulról megvilágítva úgy ragyognak, mint a színes templomablakok; emellett kínai halotti áldozathoz használt szellempénz-papírra festett akvarelleket. Utolsó képét két évvel halála előtt, 1991-ben készítette.
Retrospektív kiállításán nagy méretű festmények és kis akvarellek, valamint három szobor is látható. „A belső fal kétségkívül tőled függ. Ez a mélyen egyedi dolog a valódi személyiséget, nem pedig a felszínes burkot veszi körül. Mindig is úgy éreztem, hogy a gondolatok, ötletek és érzések nyílként haladnak előre – egyenesen a belső falat célozzák.”
Piercing the Inner Wall: The Art of Dusti Bongé (Átfúrni a belső falat: Dusti Bongé művészete), Mississippi Museum of Art, Jackson, Mississippi, 2021. május 23-ig