IZMOK ÉS PACSIRTÁK 

Amikor a Palatinus strandon először engedélyezték a monokinit, rokonszenves férfiak gyűltek össze a kijelölt hely közelében. Végre. Végre szabad a vásár, ha nem is szabad a csók. Ennek ellenére voltak elszánt nők, akik a közönség szeme láttára levetették fél fürdőruhájukat, és a csíkmentes barnulás érdekében elviselték a beszólásokat. „Anyukám, ha csak ennyit tudsz mutatni, legalább egy verset mondjál!” Nem tudom, hogy felnőttünk-e azóta. A londoni Royal Academyn most reneszánsz aktokból nyílt kiállítás, 130 év meztelenjei, Ádámok és Évák, Szent Sebestyének, Krisztusok és Vénuszok. És az az érzésem, hogy még mindig élnek a régi beidegződések. Hogy századokon át csak a képzőművészet adott arra lehetőséget, hogy meztelen embereket illendő körülmények között nézhessünk. És ennek megfelelőek is az első reakcióink. Egész jól kigyúrta magát Dürer Ádámja. Igaz, Éva is, nem szabad felidegesíteni, mert hozzád vágja az almát. Vagy: itt ez a Tiziano Vénusz, jön ki a vízből, csavarja a hajából a vizet, és úgy figyel, hogy nem néz rád, adja az ártatlant. A mai ízlésnek talán egy kissé telt a csípője, de azért helyes. Biztosan eljön az idő, amikor szépen, kulturáltan nézzük majd a képeket, mintha azok lennének, amik: műtárgyak. A kérdés az, hogy mikor? (F. M.) 

The Renaissance Nude, Royal Academy of Arts, London, 2019. június 2-ig

MOZGÓKÉP

Volt valaha egy olyan televíziós átverés, hogy egy kiállításon az audio vezető, ha ez a megfelelő kifejezés, szóval az a fülbe dugható segítség egyre valószínűtlenebb pózokat kért a látogatóktól. Nézze a képet a legtávolabbi sarokból, és hunyja be az egyik szemét. Nézze a képet szemből, de az ujjain keresztül. Ezt még mindenki megtette. Aztán eljutott oda, ahol már lázadt a vendégek fele: álljon háttal a képnek, hajoljon előre, és a lába között nézze a fejre fordult világot. Mintha valami hasonlóra készülnének a Tate Galleryben április 29-én, amikor a táncművész Charlie Ashwellt kérik föl tárlatvezetésre. A vezetés címe Slow Looking Tour – Mooving and Seeing, de ha jól értem, nem arról van szó, hogy Ashwell lassan, képről képre haladva mutatja meg Pierre Bonnard művészetét, ennek elég jól követhető értelme volna, hanem hogy lassú mozgás közben kell a képeket megtekinteni, befogadni, megszeretni. Persze: ki tudhatja azt előre. Lehet, hogy tajcsizva minden értelmet nyer, a világ, Bonnard, London. Charlie Ashwell mindenesetre garantálja, hogy előzetes edzésekre egyáltalán nincs szükség. (F. M.) 

Pierre Bonnard: The Colour of Memory, Tate Modern, London, 2019. május 6-ig

RENESZÁNSZ FÉRFIASSÁGOK

Amikor 1504-ben elkészült Michelangelo a Dáviddal, Firenze bizottságot állított föl, hogy mi történjen a szoborral. Elég jó bizottságot, tagja volt Leonardo, Botticelli, Pollaiuolo és Filippino Lippi is. Alapvetően két vélemény csatázott, az egyik szerint suvasszák be az új szobrot a Loggia dei Lanziba, védett helyre, a másik szerint legyen annyira szem előtt, amennyire csak lehet, kerüljön a Palazzo della Signoria bejárata mellé. Leonardo az előbbi lehetőség mellett volt, és még azt is hozzátette, hogy nem ártana valamivel elkendőzni a szobor férfiasságát. Tudni lehet azt is, mire gondolt, van egy rajz tőle a Dávidról, fügefalevéllel a megfelelő helyen. Ó, szemforgatás, sóhajt az ember röpke ötszáz év után, nehogy már épp Leonardót zavarja a férfi nemi szerv. Ott a vitruviusi ember, akié legalább annyira kendőzetlen és szőrös és egyértelmű, mint Dávidé. Nyilván az egész akció mögött volt féltékenység is: itt az új ember, én vagyok a nagy Leonardo, és azon agyalok ötvenkét évesen, hogy egy izzadt-büdös harmincon inneni szobrász márványát hol kell fölállítani. Mint tudjuk, Leonardo egyébként bukta az ármányt, Dávid a Palazzo della Signoria elé került, és ott is maradt 1873-ig, amikor is átszállították az Accademiára. És ha már átszállították, rá is tették a fügefalevelet. Nem tudom, meddig maradt rajta, az én irodalomkönyvemben (a gimnáziumok első osztálya számára) Dávid még fügefalevéllel szerepelt. Láttam 1903-as fotót a szoborról, akkor még szemérmes változatban. Azóta elszabadult a pokol, Firenze tele van Dáviddal, kötényen, alsógatyán, tányéron. A vitruviusi ember vajon miért nem járt így? (F. M.)