MRS. BLAKE ÉS A TIGRIS 

Azt mondják, akik ismerték őket, hogy Catherine Blake volt az őrültebb kettejük közül, ami voltaképpen nem is rossz teljesítmény. 19 éves volt, amikor megismerkedtek, húsz, amikor hozzáment feleségül, és négy évvel élte túl Williamet. Néha panaszkodott, hogy bár az életük túlnyomó részét együtt töltötték, a férje nem mindig volt jelen, inkább a Paradicsomban időzött. Mindenesetre most együtt állítják ki őket a Tate Britainben, vagy legalább az új időknek megfelelően hangsúlyozzák, hogy a sikeres férfi mellett tényleg ott van egy nő, aki segít, lekapja a nyomatokat a gépről, mert a férjének tintás a keze. Készítik a könyvet, amelyből eredetileg csak kilenc készült. Europe a Prophecy – ez a címe. Mindent ők készítettek hozzá, csak a papírt vásárolták. Írta, rajzolta, nyomtatta, kötötte William Blake. Azt nem tették hozzá, hogy Catherine Blake színezte a kígyót a kilenc könyv borítóján. A kérdés az, hogy vajon melyikük rajzolta a tigrist a leghíresebb Blake-versszak alá: „Tigris! Tigris! éjszakánk / Erdejében sárga láng” (Szabó Lőrinc fordítása). 

William Blake, Tate Britain, London, 2020. február 2-ig

KIRCHNER – RICHTER – BURGERT

Él Németországban egy kémikus és or­­vos, amúgy teljesen normális ember, sem­mi különösebb oka nincs rá, hogy végtelenül kifinomult legyen a képzőművészeti érzéke, de mégis az. Thomas Olbrechtnek hívják, és olyan elképesztő nagy és gazdag a gyűjteménye, hogy kénytelen volt saját kiállítóhelyet építeni hozzá, ez lett a berlini me Collectors Room. Olbrecht valószínűleg mindent gyűjt, ez az élete, négyévesen kisautókkal és bélyegekkel foglakozott, amióta benőtt a feje lágya, azóta művészetet, de az ilyen gyűjtemények egyik szépsége a váratlanság, a keveredés, Dürer és Cindy Sherman parolázik a falakon. Ehhez képest a mostani kiállítás a meben mondhatni, egészen normális. Tegnap – ma – holnap. Ernst Ludwig Kirchner az 1. világháború előtti Berlint rajzolta, a boldog, vagy talán kétségbeesett békeidőket, amikor még lehetett élni, de nem tudta senki, hogy meddig. Olbrechté a legnagyobb és legteljesebb Gerhard Richter-gyűjtemény, és most és itt meg lehet nézni a teljes Richter famíliát a festő által készített fényképeken, meg a híres 48 portrét, Sadoveanutól Rudolf Borchardtig, még ha az ember az utóbbiról esetleg nem is tudja, hogy kicsoda. A holnap is egyre inkább ma, az idő természetéből fakadóan, az ötvenéves Jonas Burgert a maga ijesztő, fekete hátterű portréival. Aki nyugtalanul akar aludni és rémeseket álmodni, azt várja Berlin.

LOS IMPRESIONISTAS 

Valaki azt mondta, hogy számára Monet sorozatának a roueni katedrálisról az a tanulsága, hogy ez a templom sajtból van kifaragva. Az ember azt gondolná, hogy ezt az érzést elég nehéz lefényképezni (egyébként is nehéz a roueni dómot fényképezni, nem lehet elég messzire hátrálni tőle), vagyis hogy aligha lehet egymástól messzebb lévő dolgokat elképzelni, mint a fényképezés és az impresszionizmus. Az egyik nagyon is konkrét árnyakkal, fényekkel, körvonalakkal dolgozik, a másik meg pacsmagol, átken, színez, lebegtet. Madridban most épp azt bizonyítják be, hogy mennyire felületes ez a gondolat. Ha jobban belegondolunk, nem is lehet más, hiszen mindkét műfaj ugyanazzal foglalkozik: a pillanatot próbálja elektrosokkolni. Így maradj, ne mozdulj, legfeljebb apró, pici rángások megengedettek. A fényképésznek könnyebb a dolga, kattint, és megvan a képe. Mondjuk akkor még nem kattintott, hanem levette a fényvédőt az optikáról, de így is ezerszer gyorsabb volt, mint Monet a legőrültebb pillanataiban. Csakhogy a fotósnak végül a pucér valóság maradt, amit oda építettek, az ott is maradt, ami fehér, az fehér maradt, legjobb esetben szürke, de még véletlenül sem narancs, lila, vörös és kék. Ez is egy tanulság: szép a világ, de vannak festők, akik szebbé tudják tenni. 

Los impresionistas y la fotografía, Museo Nacional ThyssenBornemisza, Madrid, 2019. október 15-től 2020. január 26-ig

VARÁZSSZÓ 

Az idei varázsszó a Bauhaus, sok-sok budapesti háznak szalad föl az ára, mert azt mondják rá a ravasz eladók és ingatlanügynökök, hogy „Bauhaus stílusú”. Az új Bauhaus Museum egyik előnye, hogy ezt nem lehet rá mondani. Vagy csak nagy bölcsességgel: ha tudomásul vesszük, hogy egységes Bauhaus stílusról elég nehéz beszélni. Az új múzeum mindenesetre nagy és fekete, pedig a Gropius tervezte ház emberi méretű, világos és szürke. Viszont mindkét épület Dessauban van, és az új múzeumnak maga Angela Merkel vágta át bonyodalmas szalagrendszerét, tessék belépni és örülni a sok kö­zött a magyar művészeknek. Látható Moholy-­­Nagy fény-tér modulátora és Breuer Marcell széke. Dessau nem a százéves eszme szülővárosa, Gropius 1925-ben költöztette oda a Bauhaust Weimarból. Hét évig maradtak, aztán még egy év jutott Berlinben, végül jöttek a nácik. De a történelem talán nem feltétlenül ismétli magát.