ARTANZIX / 118 / Fáy Miklós

Fáy Miklós

Leonardo 201507

Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával, 1503–1519, olaj, fa, 168,4 x 113 cm, Musée du Louvre, Párizs © RMN – Grand Palais (musée du Louvre) / René-Gabriel Ojéda

LÉONARD 

Azon nincs értelme nyafogni, hogy jaj, mennyire sokan vannak a Leonardokiállításon a Louvre-ban, erre lett kitalálva, hogy jöjjenek, ismerjék meg a fél évezredes halottat. Jönnek, nézik. Nem ismerik meg, mert nincs se szépen, se okosan berendezve a sok terem, tolongunk a sötétben, néha már legyintenénk, hogy á, nem érdemes, de hát ezért jöttünk, így aztán muszáj. Mintha mások is így lennének vele, a sok olasz, akiknek mégis földijük, a sok világvégi szakadott, aki már úgyis mindet különkülön... Ja, a Benois Madonnát még nem Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával, 1503–1519, olaj, fa, 168,4 x 113 cm, Musée du Louvre, Párizs © RMN – Grand Palais (musée du Louvre) / René-Gabriel Ojéda Leonardo da Vinci: Isabelle d’Este arcképe, 1499–1500, fekete, piros és okker kréta, 61 x 46,5 cm, Musée du Louvre, Párizs © RMN – Grand Palais (musée du Louvre) / Michel Urtado is, pedig az igazi, ellenétben a papírfejű Buccleuch Madonnával. Aztán az ember megérti, hogy ez ilyen, és örül, aminek örülni lehet. Hogy egymás melletti falon van a Szent Anna és a londoni Szent Anna-karton, nem kell emlékezetből összehasonlítani, mert vagy egyik, vagy másik előtt állunk. Rájön az ember, hogy ez nem egy kép és egy festménnyé nem vált rajz, hanem két festmény, úgy csillognak a fények a rajzolt fejeken is, mintha a világítás igazi dudorokat érne. Szent Anna arca, feje tényleg félelmetes, rájön az ember, hogy tényleg ő a főhőse a történetnek, bölcs asszony a lendületes ifjak között. Itt még mindenki nagyon sokat fog szenvedni.




441px da vinci isabella d este

Leonardo da Vinci: Isabelle d’Este arcképe, 1499–1500, fekete, piros és okker kréta, 61 x 46,5 cm, Musée du Louvre, Párizs © RMN – Grand Palais (musée du Louvre) / Michel Urtado

ISABELLA D’ESTE 

Azt írja róla az internet, hogy foglalkozása emberbarát, ami nem is rossz munka, bár néha biztosan strapás lehet. Mindenesetre Leonardo lerajzolta, és a rajz mellé most odatették az egyébként Amerikában búslakodó terrakotta szobrot. Ugyanaz az arc, haj, hasonló ruha. Isabella a maga idejében a legtöbbet megörökített nők közé tartozott, de mint a portréfényképésznél üldögélő nénik, ő is azt mondta, hogy róla nem lehet jó képet készíteni, megsértődött az elkészült képmásokon. Nem olyan kövér, nem olyan tompa az orra, szebb vonalú a szája. Ennek megfelelő a Gian Cristoforo Romano által készített terrakotta is, ő az, de mégsem ő, már ha nem képzeljük, hogy Leonardo tévedett, kapkodott vagy fakezű lett volna. Egyszerűen csak nem csalt egy gazdag patróna kedvéért, örüljön, hogy lerajzoltam. És örüljön annak is, hogy nem festettem meg.






Leonardo da vinci virgin of the rocks national gallery london

Leonardo da Vinci: Sziklás Madonna, 1483–1494, olaj, fa, vászon, 199 x 122 cm, Musée du Louvre, Párizs © RMN – Grand Palais (musée du Louvre) / Michel Urtado


A MUTOGATÓS ANGYAL 

Néhány évtizede semmi sem foglalkoztatott jobban, mint hogy melyik a szebb Sziklás Madonna, a londoni vagy a pá - rizsi. Nem mintha nagyon nehezen megoldható kérdés volna, legalábbis ma, de akkor a szívem London felé húzott, szerettem volna azt hozni ki győztesnek. Persze reménytelenül. Az a kéz, az angyal keze, az ujja hossza, kéztő magassága mindent vitt. A Louvre mintha meg sem hívta volna a londoni Madonnát, annyira eldöntöttnek érezte a kérdést, vagy lehet, hogy csak nem adták, valakinek otthon is kell maradnia, mindenesetre zavartalanul bámulhatta az ember az angyal kezét. Vagy inkább zavarral. Mert szép a kéz, de hogy kerül oda? Mintha az angyal hasából nőne ki a karja, a kéz pedig aránytalanul nagynak látszik. Az embernek eszébe jut a többi Leonardo-kéz, a Szent Anna-kartonon is valahogy olyan furcsa, csak úgy ott van, Keresztelő Szent Jánosnál is olyan bizonytalan, hogy mire mutat, most van ott egy kereszt, vagy nincs. Úgy helyezte el Leonardo ezeket a kezeket, mint ahogy régen a kéz formájú útirányjelző táblákat: oda igyekezz. Vagy, ha nem megy, legalább oda nézz.




Francesco melzi portrait of leonardo wga14795fxd

Francesco Melzinek tulajdonítva: Leonardo da Vinci portréja, 1515–1518, vörös kréta, papír, 31,7 x 23,7 cm, Veneranda Biblioteca Ambrosiana, Milánó © Veneranda Biblioteca Ambrosiana/Gianni Cigolini/ Mondadori Portfolio


EMBEREN TÚLI EMBER 

Kinek fest ez az ember? Tulajdonképpen mellékes kérdés, nem is a kiállításon jutott eszembe, hanem utána, a múzeumshopban, ahová talán tudatosan, talán véletlenül leonardeszk lányokat castingoltak. Dús hajú, telt arcú, mosolygós nők, akiknek mintha az volna a dolguk, hogy ne törjék meg a varázst, hitessék el a bankkártyát szorongató vendégekkel, hogy nem olyan bonyodalmas átcsusszanni egyik világból a másikba. De kik ezek a lányok-aszszonyok? Szőkék és fehér bőrűek, kicsit sem látszanak olasznak, az arcvonásaik sem olyan erőteljesek. Ugyanakkor nem is északi típusok, ahhoz nem elég ernyedettek, nem annyira elméleti nők. Ugyanez van a férfiakkal, nem ismer rá az ember a michelangelói eldobható szépfiúkra, lelkiek és lányosak. Nem arról van most szó, hogy Leonardo a gyenge izomzatú hajasbabákhoz vonzódott volna, egyrészt közhely, másrészt ez már tényleg legyen az ő dolga. De mintha folyton valami emberen túli emberen járatta volna az agyát, nem azt akarta megfesteni, aki előtte ült, hanem hogy mivé lehetett volna. 

Leonardo da Vinci, Louvre, Párizs, 2020. február 24-ig