ARTANZIX / 122

Lépold Zsanett, Mucsi Emese és Szilágyi Róza Tekla

PACE, PACE 

Útjára indult egy hiánypótló kezdeményezés, amelynek célja, hogy népszerűsítse a régió kiemelkedő építészeti al­­kotásait, illetve hogy felhívja a figyelmet a közelmúlt értékeire. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Kar Középülettervezési Tanszéke által alapított regionális közösségi kezdeményezés, a Public Architecture in East-Central Europe (röviden PACE) három kategória építészeti örökségeit gyűjti össze: az egyik az Emlékezet és építészet, idetartoznak a műemléki rekonstrukciók, épületbővítések és emlékművek. A másik a Fenntartható közösségek, amely a hátrányos helyzetűek, kisebbségek számára biztosít hátteret közösségi projektek megvalósítására. Illetve a harmadik csoport, az Innovatív közösségi terek, ahol új és újraértelmezett köz­épületek, közösségi terek kaptak helyet. A PACE honlapján (paceproject.eu) már megtekinthetők az első körben kilenc ország (Csehország, Horvátország, Len­­gyelország, Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia és Ukrajna) által delegált építmények, melyeket egy építészekből és teoretikusokból ál­­ló szakmai kuratórium válogatott öszsze. A Közösségi Építészeti Alkotások Kelet-Közép-Európai Regionális Gyűjteményébe bekerült a Balázsfalvi Kultúrpalota (1930) is, melyet egy bukaresti építész, Victor Smigelschi alkotott meg az ASTRA Kulturális Egyesület rendezvényei számára. 1995 telén egy tűzvészben az építmény jelentős része odaveszett – többek között a tető, a belső terek és a nagy előadóterem szenvedett komoly károkat. A romos épület 2012-ig elhagyatottan állt, mígnem a helyi önkormányzat pályázatot írt ki rehabilitációjára, s végül az a döntés született, hogy az épületet az építész eredeti tervei szerint rekonstruálják, de úgy, hogy közben a tűzvész pusztításaira is történjen utalás, de ami fonto­sabb, hogy variálható belső-külső tereket hoztak létre, a közösség változó igényeinek megfelelően. 

(Lépold Zsanett)

10 2

A Balázsfalvi Kultúrpalota nagyterme, fotó: Cosmin Dragomir



MIAU! 

Ha egyetlen képpel kellene illusztrálni a világháló csatornáin hömpölygő 21. századi digitális képözönt, akkor az minden bizonnyal egy macskás fotó lenne. Bár a kutyások máig vitatják, az internet nem hivatalos címerállata a csupa rejtély, öntörvényű, pihe-puha cica lett. Az állat nyilvánvaló szépsége és cukisága mellett többek között olyan tulajdonságainak köszönheti mérhetetlen népszerűségét a kortárs vizuális kultúrában, mint emberszerű arckifejezése, elbűvölő intelligenciája, keresetlen humora, örök kiszámíthatatlansága és arisztokratikus természete. A macskához kapcsolódó jelentésrétegek a háziasításától kezdve folyamatosan rakódnak egymásra. Bár megszelídítése legendásan sokáig tartott, az azóta eltelt több ezer év alatt az ember társaként összetett állatszimbólummá vált: az éjszaka, a titkos tudás állatává; az éleslátás megtestesítőjévé; a nőiség jelképévé; a bujaság ikonjává. Mindezeknek köszönhető a „macskás fotó” alműfaj közérthetősége és közkedveltsége. A MIAU! kiállításon a világ folyamatosan bővülő cicáskép-archívu­ mából egy apró egység látható: kilenc kortárs magyar alkotó (fotóriporter, fotográfus, képzőművész) fotói és a hozzájuk tartozó személyes kis történetek macska-ember és ember-ember viszonyokról, képelméleti összefüggésekről, szociológiai megfigyelésekről, babonák­ról, mániákról, szemekről, bajuszokról. 

(Mucsi Emese) 

MIAU! Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Budapest, 2020. július 15. – augusztus 30.


Screenshot 2022 06 19 at 16.53.08

Hajdú D. András: Példakép, 2014, A művész engedélyével



MŰVÉSZET A SPITZBERGÁKON 

A norvégiai Spitzbergákon a kétezres évek második felében nemzetközi magtrezor épült. Célja, hogy a globális klí­­maváltozás által fenyegetett növényvilág megőrizhető legyen – így a kilencmillió dollárból emelt épületbe a világ minden tájáról szállítottak magokat. A Földön nagyjából 1700 regionális magbank létezik, ezek azonban mind ki vannak téve a természeti katasztrófáknak, ellentétben a sarkkörön található svalbardi trezorral. A magbank hegybe ékelődő házának tervét Peter W. Søderman készítette. A hegyből kiálló kültéri elemen keresztül keskeny folyosó vezet az intézmény belső terébe, ami százhúsz méterig benyúlik a he­gyet borító örökfagyba. Az ezer négyzetméteren elterülő intézmény három, egyenként huszonhétszer tízméteres kamrában végződik – itt tárolják a vetőmagokat (mintánként nagyjából ötszáz darabot), ezüstfóliába burkolt konténerekben. A svalbardi magbank épülete a hegy földtömegét és az éghajlatot kihasználva épült, sőt a helyszín kiválasztásakor már előre gondoltak a klímaváltozás lehető legrosszabb következményeire. Az épület százharminc méterrel a mostani tengerszintmagasság felett helyezkedik el – ez annyira magasan van, hogyha a teljes Antarktisz jégállománya leolvadna, a magok akkor is biztonságban lennének. A trezor idén februárban 60 000 új mintával bővült, így már egymillió felett jár a vetőmagminták száma – amelyek között magyar eredetűek is találhatók. Habár az intézmény nem turizmuskompatibilis helyszínen valósult meg, építésze mégis fontosnak tartotta, hogy a magtáron legyen művészeti vonatkozású nyom – így került az épület hegyből kiemelkedő elemére Dyveke Sanne Perpetual Repercussion (Folytonos visszaverődés) címet viselő installációja, amely a sarkvidéki fényviszonyok változásaira reagál. A magbank ettől nyáron úgy ragyog, mint az éjféli drágakő, télen pedig, amikor a nap fel sem kel, finoman változó fényekkel világít. A mű mögötti tervezői döntés jól mutatja az intézmény vezetőinek biztonsággal kapcsolatos elképzeléseit: a magbankot inkább igyekeztek úgy megépíteni, hogy a lokális közösség jól ismerje és bármi furcsaságot érzékel, azonnal reagáljon rá. Reménykedve abban, hogy mindenki felismeri: a magbank közös érdekünk. 

(Szilágyi Róza Tekla)

Xentrance to the seed vault

A magbank bejárata 2019 decemberében Dyveke Sanne Perpetual Repercussion (Folytonos visszaverődés) címet viselő installációjával, Fotó: Wikimedia Commons