Bilbao-modell

Frank Gehry titánlemezekkel bevont óriásmúzeuma fellendítette a baszk szeparatizmussal és az elsorvadt acéliparral küszködő Bilbao kulturális (és gazdasági) életét a kilencvenes évek végén. Az elfeledett baszk kisvárosba betelepült Guggenheim Múzeum egyből négy és fél ezer munkahelyet teremtett ’97-ben. Kilencmillió eddigi látogatója pedig a spanyol GDP-hez is hozzátett egy keveset. A sikerberuházáshoz az egyik legkeresettebb kortárs építész emblematikus tervei és az amerikai Guggenheim Alapítvány terjeszkedésre koncentráló szellemisége kellett. A Bilbao-modellt sokan megirigyelték. Thomas Krens, a Solomon R. Guggenheim Alapítvány mindenható igazgatója szerint az utóbbi három évben 130 város kopogtatott náluk hasonló vágyakkal. Mivel az igazgató a globalizált világmúzeum-hálózat elkötelezett híve, többekkel is leült a tárgyalóasztal mellé. Igaz, a Newsweeknek adott interjújában Thomas Krens azt is hozzátette, hogy az ilyen ajánlatok 95 százaléka komolytalannak bizonyult. A Közel-Kelet térségéből megkereste már őket Kuvait, Katar és Dubai is, de végül a legkecsegtetőbbnek ítélt abu-dzabi (Artmagazin, 2007/3., 30. o.) tervekre bólintott rá a vezetőség. Persze nem egyből. 2005-ben a kis olajemirátus küldöttei meglátogatták a bilbaói múzeumot, az alapítvány pedig további 18 hónapig dolgozott saját tervezetén. Most már azt is jól tudjuk, hogy a következő Guggenheim Múzeumot szintén Frank Gehry tervezi majd, az abu-dzabi Boldogságszigeten, a nyitás pedig 2011-ben lesz. 

Bellum Judaicum

Mikor a zsidó–római háború végakkordjaként, Kr. u. 74-ben, hosszú ostrom után a római légiósok elfoglalták a Maszada-fennsíkon az utolsó zsidó erődöt és „megpillantották a meggyilkoltak tömegét, nem örvendeztek, mint ahogy az ellenség pusztulásán örvendezni szokás, hanem csodálattal adóztak ily rengeteg ember hősi elszántságának és bátor halálmegvetésének”. Ugyanis – ezt szintén a római zsidó történetírótól, Josephus Flaviustól tudjuk – a zsidó felkelők nem akartak az ellenség kezére kerülni, így önmagukkal végeztek. Szépen sorban, egymás után, ugyanis a zsidó törvények szigorúan tiltották az öngyilkosságot. Cserepekre írt nevekkel sorsoltak ki tíz katonát, akik kivégezték az erődben rekedt több mint 900 szikárius felkelőt, plusz közülük egyet, aki a maradék kilenccel végzett. A régészek találtak is 11 darab becenévvel ellátott cserepet – ami talán Josephus Flavius történetét igazolja. Ezek a különleges régészeti leletek is megtekinthetők a Jigael Jadin archeológusról elnevezett új izraeli múzeumban. Az új intézmény – amit a Júdeai-sivatagban álló hatalmas, lapos tetejű sziklacsúcson alakítottak ki, a Maszada-erőd mellett – bemutatja a várépítő Heródes munkásságát, a felkelést vezető szikáriusok és zelóták történetét, valamint az eseményt lejegyző Josephus Flavius életét. A múzeum a hollywoodi producer és zeneszerző, Shuki Levy alapítványának jóvoltából épülhetett meg a militáns zsidó patriotizmus szimbolikus helyszínén. 

Berlini hadizsákmányok

A képen látható kecses barokk elefántcsont szobrocska Herkulese sok viszontagságon ment keresztül az elmúlt fél évszázadban. (Igaz, ez nem mérhető a lydiai királynő, Omphalé kínzásaihoz, aki női ruhákba bújtatta és asszonymunkára kötelezte a mitológiai hőst.) Balthasar Permoser finom faragványát a berlini Iparművészeti Múzeum munkatársai szúrták ki egy két évvel ezelőtti amerikai árverésen. Adatokkal bizonyították, hogy a szobrocska 1945 márciusában tűnt el a hatóságok szeme elől, amikor felpakolták egy Kasselba tartó műkincsmentő vonatra. A Sotheby’s a háborús körülmények között „elveszett” műtárgyat visszaszolgáltatta a berlini múzeumnak. A Porosz Kulturális Örökségvédelmi Alap hasonló akciókhoz kívánja megteremteni a művészettörténeti adattárat. Az éppen ötvenesztendős, rangos intézmény kiadta a második világháborúban elrabolt porosz műkincslista első kötetét. A kiadvány elsősorban az orosz közvélemény figyelmét kívánja felhívni a Vörös Hadsereg által zsákmányolt műkincsek jogos tulajdonosára. Berlin ugyanis nem nyugodott bele a 180 000 tételes veszteségbe. Pláne, hogy a német múzeumok rendre adják vissza a nácik által elkobzott zsidó műtárgyakat. Miközben a rendszerint nem nyilvános orosz és lengyel raktárak mélyén német illetőségű Botticellik, Donatellók és Van Dyckok lapulnak, a műkincseket begyűjtő orosz kommandó jóvoltából. 

Tretyakov utódja

Igor Markin öt évvel ezelőtt belefáradt az ablakkeret-üzlettel járó véres harcokba és hátat fordított a piacnak. Pontosabban talált magának egy szűziesen új piacot, a kortárs művészetet, ahol nem kellett megmérkőznie az oligarchák robusztus hatalmával. (Igor Markin a maga 60 millió dollárosra becsült vagyonával kishalnak számít a moszkvai milliárdosok mélytengeri világában.) A volt üzletember 2002-től főállású gyűjtőként határozza meg önmagát. Nem csekély vagyonából hihetetlen vásárlásokba fogott. Előbb profi moszkvai műkereskedők, később egyre inkább a saját szájíze szerint évente 150–200 darab kortárs orosz művel gazdagította gyűjteményét. A mai áron 15 millió dollárt érő, 800 tételesre duzzadt kollekció arra sarkallta Igor Markint, hogy egyik példaképének, Pavel Tretyakovnak a nyomába lépve múzeumot alapítson. Újabb beruházásként (5 millió dollár!) a Kremltől tízpercnyire létrehozta Oroszország első kortárs művészeti múzeumát. Az Art4.hu névre keresztelt intézmény nyár elején nyitotta meg kapuit a széles közönség előtt. Igor Markin – immár kurátorként – maga állította össze az első kiállítás anyagát, természetesen saját kollekciójából. A továbbra is bővülő magángyűjtemény lesz a háromhavonta cserélődő kiállítások nyersanyaga a jövőben is. Hogy miért alapít egy harmincas éveinek végén járó rádióműszerész és volt üzletember múzeumot? „Múzeum nélkül – mondta egy interjúban – nem tudtam tovább gyűjteni. Azt hiszem, Tretyakov és Sukin egy nap ugyanebben a helyzetben találta magát.”